Van egy mondat, melyek egyszer, valahol, valakinek nagyon szeretnék elmondani.
Picit buta, picit talán csöpögős is, de itt van a szívemben, hosszú évek, hosszú
hónapok óta, s igazából még nem tudtam kimondani, talán senkinek.
Volt olyan lelkes versenyző az életemben, akinek majdnem el tudtam volna
mondani, volt olyan, akiről éreztem, hogy bár ő szeretné, de mégsem tudtam
kimondani. Csak ennyit szeretnék. Csak, hogy egyszer megmondhassam.
Szívem szerelme, ezer mérföldeket hagytam magam mögött, folyókon keltem át,
hegyeket mozgattam meg, szenvedtem és a fájdalommal dacoltam. Ellenálltam
kísértésnek, és csak a napot követtem, hogy itt állhassak előtted, hogy
megmondhassam neked, hogy szeretlek.
Hogy egyszer odaállhassak, kezét a kezembe foghassam, a szemébe nézhessek, s
elmondhassam. Csak ennyit. De ebben, s én hiszem minden benne van. Benne van
álmodozásom, benne vannak a vágyaim, benne van az életem.
Tudom, Ő messze van. S nem is tudom kit is keresek. De hiszem azt, hogy van
valahol, valaki, aki csak rám vár.
Van egy kedves barátom, aki mindig azt kérdezi: miért írsz te folyamatosan a
szerelemről, meg arról, hogy mennyire egyedül vagy. Nem vagyok egyedül. És
mégis. Rengeteg emlékem van, ami nem hagyja azt, hogy elkeseredjek. Vidám
emlékek, s néha nagyon kínosak is.
De az emlékeim. Velem vannak. S mégis bennem van annak a vágya, hogy egyszer
elmondhassam, kimondhassam azt az érzést, mely talán bután hangzik szavakba
öntve, de egy ordító remény: várom, vágyom, álmodom róla.
Néhány napja olvastam: Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alkalmával
összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött
és anélkül hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba: "Ma a legjobb
barátom lekevert egyet!" Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol
elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldokolni
kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste: "Ma a legjobb
barátom megmentette az életemet!" Az a barát, aki lekevert egyet, majd
megmentette a másikat, megkérdezte:
- Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?
A másik azt válaszolta:
- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele
eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se
törölhesse el.
Talán ez a történet nem illik ide, de én úgy érzem, mégis helye van. Mert nagyon
fontos számomra, hogy legyen bármi ami fájdalom, ami szomorúság, ami
megbántottság, ha egy kedvesnek nem kell az ami bennem van, legyen. Homok
legyen, melyet elfúj a szél.
De úgy szeretnék kimondani dolgokat, úgy szeretném megmondani ezt az egy
mondatot, hogy az a kősziklánál is erősebb, az ércnél is pengőbb legyen. Legyen
az zengő szírt, pengő cimbalom. Legyen az az életem. S tudom, lesz talán
valahol, valaki, aki meghallgatja ezt a mondatot:
Szívem szerelme, ezer mérföldeket hagytam magam mögött, folyókon keltem át,
hegyeket mozgattam meg, szenvedtem és a fájdalommal dacoltam. Ellenálltam
kísértésnek, és csak a napot követtem, hogy itt állhassak előtted, hogy
megmondhassam neked, hogy szeretlek.