Felmerült bennem egy gondolat. A régmúlt
szerelmek jutottak az eszembe. Mennyi, de mennyi sebet okozunk mi egymásnak.
Pont olyan okoz nekem sebet, aki nem is akar. Hiszen, legalábbis elméletileg
szeret. De mégis megsebez.
Miért? Talán, mert gyengék vagyunk.
Ott állok előtte, s úgy érzem a világ táncol, ő egy csodás álom, s
tudom, hogy ott áll előttem Ő, amikor fáj minden velem marad. Örökös
boldogság vár talán. Őt suttogják a fülembe a fák, őt dalolják a
madarak. S minden oly csodás, világos a éjszaka is talán. Ő, aki szeret. Ő
nekem az esős éjszaka után a reggel, a délelőtt, mikor napsugárban fürdik
a természet, s mikor letelepedek egy virág mellé, szinte látom, amint a vízcsepp
elpárolog a szemem láttára a tisztára mosott levélkéről. Ő a bimbó a rózsa
tövén, s szemem láttára nyílik ki, s szépségét nem sajnálja nekem ajándékozni.
Mert a világon minden a szerelemről beszél, minden fa a szerelemről suttog,
minden madár a szerelemről dalol, s minden ember…
Különösen Ő. De ki Ő? Nem tudom. Annyira félek, hogy nem találom meg. Már
annyi mindent megtanultam, s mindig elkövetem azokat a hibákat, amelyeket nem
lenne szabad. De elkövetem. S most, mikor elkezdődött a nyár, véget ért a
romantikus tavasz elvonulok életem sírjai előtt, s azok előtt is, melyeket
nekem okoztak, vagy én okoztam. De, hogy van-e megbocsátás, mi is a megbocsátás,
azt nem tudom. Nehéz erről a témáról írni. Mert annyi öröm és seb,
nevetés és sírás emléke tör most fel, onnan mélyről. Tudom, elmúlt.
Minden véget ért. Elmúlt a tavasz. Elmúlt a nyár. Elmúlt a szerelem. Mégis
úgy fájt. S ma is fáj. Hogy mi? Az van valaki, akit igazán magaménak, társamnak
éreztem. Akinek odaadtam lelkem, s testem. S vége. Oly messze jár. Miért?
Keresem a válaszokat, de nem tudom, hogy hol kell keresnem. Bocsássatok meg
egymásnak… Mondja a mi Urunk. Én megtettem. S sírokon virág nő, s a sok rózsa
bimbója már kivirágzik. Mert mikor rátekintek azokra a sírokra látom, hogy
van valaki, aki engem vár. Csak úgy szeretném már meglelni. Úgy hiányzik.
Olyan egyedül vagyok nélküled, kicsi szívem. Nélküled olyan vagyok, mint a
törött szárnyú madár. Úgy szeretnék már a két szép szemedbe nézni,
hogy megnyugodhassak én. Nem jó az embernek egyedül… És én már oly hosszú
ideje vagyok egyedül. Viszont az utolsó síron még nem nő virág… Még
feketén sötétlik a föld. Még nem gyógyult be a seb. Addig pedig nem tudok,
nem szabad.
Felmerült bennem egy gondolat. A régmúlt szerelmek emléke. Nem jó az
embernek egyedül.
Ott a csendben, mikor a szél a fák között lomhán átsuhan, a csillag,
amelyhez emlék köt, egy vers, egy dal, róla beszél. Az ezernyi kérdés, az
ezernyi érzés, róla dalol. Csak róla.
S ez a gondolat. Ez kísér végig az életemen. Megfogalmazni nem tudom. Ő a
gondolat. Az álom, mely velem marad. Addig még meg nem lelem. S utána, tán
velem marad, én meg vele.
Felmerült bennem egy gondolat. Téged kereslek…