Ma éjjel beléptem a tükörbe. Nem tudom, hogyan sikerült, de mégis ma éjjel
beléptem a tükörbe. Csak álltam ott, a tükör előtt, mosolyogtam, s kissé
morogtam a kinézetemen, amikor egyszer csak jött az ötlet, vajon milyen lehet
ott benn, a tükör belsejében. Álltam, néztem a tükröt, álltam, majd egy pici
lépés, majd még egy, s a tükör előtt álltam közvetlenül. Először csak a kezemmel
értem az üveghez, s ekkor valami csoda történt. Nem éreztem a hideg üveget,
hanem átsiklott a kezem, majd egy nagy ugrás, és beléptem a tükör mögé.
De ez nem lehet, kiáltottam fel, nem lehet hiszen én magam ragasztottam fel a
falapra a tükröt... Nem lehet, s becsuktam a szememet, hogy ne lássam mi is van
ott. Féltem. Féltem. Mitől? Talán a látástól, talán a valóságtól. A valóságtól,
amiről nem tudom, hogy mi. A valóságról, melyet nem értek. Féltem. Egy hang azt
mondta bennem, fordulj meg, menekülj... Szaladj innét, itt baj vár... Egy másik
hang azt mondta, maradj itt, lépj egy nagyot, s nézz szét. Döntenem kellett.
Ismét. Pedig, s ez ebben a pillanatban megvilágosodott előttem: a döntés elől
menekültem ide a tükör mögé. Mit tegyek? Mit is tegyek? Lépni, vagy visszalépni?
Vajon mi a helyes? Döntöttem. Döntöttem, megfordultam, s kiléptem a tükörből.
Kiléptem, mert nem szaladhatok el a valóság elől. Kiléptem, mert így helyes. S
ismét ott álltam a tükör előtt. Megfordultam, s belenéztem az üvegbe. Magamat
láttam ismét. Kinyújtottam a kezem, de csak a hideg üveget éreztem. S látom már,
ez egyszeri, csodálatos alkalom volt. Végleges döntést hoztam. Nekem itt van
dolgom, nekem itt lesznek álmaim, ismét. Mert ennek így kell lennie. Ma éjjel
beléptem a tükörbe. Nem tudom mi van ott, nem tudom. De itt kell lennem. Mert
itt van a helyem...
Ma éjjel beléptem a tükörbe. S majd, ha egyszer újból belépek, akkor már tudni
fogom mit kell tennem. Meg kell majd fordulnom, s újból ki kell jönnöm. Mert itt
van dolgom, s itt vannak álmaim.
Pécs, 2003. augusztus 26. éjjelén