Kezemben egy finom pohár bor, egy kazetta megy a magnóban, s gondolkozom. Egy
pohár bor. Mennyi és mennyi emlék jut eszembe erről. Mennyi és mennyi álom jut
eszembe emiatt a pár csepp ital miatt.
Eszembe jut sok-sok jó ember, kivel ittam már bort. S eszembe jutsz Te is. Te
is, kedves barátom. Te aki hiányzol. Jól tudom, talán bátorság Téged a
barátomnak nevezni. Tudom, lehet, hogy csak én tartalak annak. Az élet közel
sodort, majd hamar el is sodort tőled. Vagy inkább Téged az én közelemből.
Emlékszem, mikor találkoztunk, ittunk egy finom pohár bort, s én tudtam, mi jó
barátok lehetünk. Majd később, mikor itt belül nehézségeim voltak, Te mellém
álltál. Olyan rendesen meg tudtad mondani, ha butaságot csináltam, s akkor is,
ha valami jót. Mert a barátom vagy. A társam, valahol itt benn. Ismersz,
legalábbis remélem, ismersz. Illetve ismertél. Nézek ki az ablakon, s látom a
város fényeit. Messze ellátok, s látom a világot. Épületek, fények, s valahol,
kedves barátom, Te is ott vagy.
S most rád gondolok, akit valahol itt belül angyalnak, hírnöknek éreztem, érzek.
Kezembe veszem ezt a pohár bort, s az egészségedre gondolok, s iszom egy
kortyot.
Te vagy a barátom, az igazi. Olyan ember, aki ha sóhajtok, már tudja mi van
velem. Te vagy.
Vagy csak egy álom vagy? Nem tudom. Az élet messze sodort, de a Te örömöd az én
örömöm, s a Te bánatod az én bánatom. Te vagy az én angyalom. Furcsa, ilyet
írok. Angyal? Igen, egy furcsa, távoli, kedves barát. S egy jó barát oly ritka
ma, mint egy igazi angyal, sőt talán ritkább.
No, elfogyott a bor. Elfogyott, s a kazetta is véget ért. Véget ért, s álmos
lettem. Megyek is, leülök egy kicsit a Mester elé, s hálát adok, van egy
angyalom.
Pécs, 2003. szeptember 21. éjjel