Szeretek élni. Jó dolog. Furcsa dolog. Szeretem az éjszakát. Szeretem amikor
sötét van, s csak a város fényei világítanak. Ilyenkor elképzelem, hogy menyi,
menyi minden történik a világon. Szeretem az életet. S szeretném, ha más is
szeretné a másik ember életét. Annyi minden történik, robbantás itt, dühödt
utálat amott, csak a lényeg veszik el. Elveszik a lényeg. Néha kinézek az
ablakon, s látom a fényeket, s álmodozom. Álmodozom egy új világról. Nem kell
elvetni mindent, mert a világ az gyönyörű. A világ a mi hazánk, s jó itt élni.
Szeretek élni. Szeretem, ha elmehetek a hegyekbe sétálni, szeretem, hogy reggel
ismét lesz órám az iskolában, szeretem, hogy jó élni... Tudom egyszer véget fog
érni. Tudom, s nem félek. Illetve ez butaság, mert én is félek. Tudom, hogy
egyszer eljutok ahhoz a kapuhoz, ahol már egyedül kell állnom. Tudom, hogy így
lesz. Tudom, érzem, hiszen mindenki éli ezt, talán. Valaki mondja meg, milyen az
élet, valaki mondja meg, miért ilyen? - kérdi a dal. Megmondom, milyért ilyen az
élet? Mert nem hisszük el, hogy jó... Nem bízunk benne, hogy jó...
Szeretek élni. Szeretnék egyszer elmenni a Déli-sarkra, szeretném látni még
egyszer a tengert, szeretnék egyszer végigszaladni a piramisok mellett. Álmodom.
Szeretem a sötétet, s amikor odakinn csak a város fényei világítanak. Szeretem
amikor alszik a város, mert tudom, minden embernek a szívében van egy álom, álom
egy új világról, álom a reményről, s álom a jövőről.
A fények... Lassan ott a messzeségben világosodik. Új nap, új remény. Új fény...
Pécs, 2003. szeptember 22., éjjel