Első álom: Születésem, és egyéb viszontagságaim

Első álom. Vajon miről is szólna egy ember első álma, mint a születésről. S szerintem most kapsz a fejedhez: Te jó ég, mit vettem én, ez a marha most biológia órát akar tartani? Soha nem bírtam a bioszt. Ezért nem is akarok ilyet tenni. Én nem is akarok a születésről írni, hiszen te is tudod, nem egy unalmas dolog az, csak egy a baj. Szóval a szenilitás. Egyáltalán nem emlékszem a születésemre. Pedig biztos jó buli lehetett. Állítólag akkor sikerült legyőznöm a sürgető szavakat, s jó öreg lustaságom győzedelmeskedett. Ismét csak annyit, hogy állítólag két hetet késtem. Én ráérek. Nem sürgős. Nem hajtott engem a tatár, meg mongol barátaink. De persze az olyan snassz lenne, ha én egy normális egyszerű hétköznapon, mondjuk április 27-én születek. Nem, én csak azért is bulizós napon születtem. Mert már akkor sem bírtam magammal. December 31. Ez lett a születésnapom. Nem az én hibám... Én letagadnám, de az a baj, hogy mindenütt kéregetik tőlem, hogy ugyan mondjam már meg mikor születtem, mert be kéne írni a személyibe, meg azért mégse maradjon üres az a rovat. Én meg kénytelen kelletlen hallgatom mindenütt azt, hogy igazán? Tényleg? Húúú... Hát ilyet még nem láttam...  És azon belül mikor? ÁB bébi vagy? S mikor mondom, hogy ciki, de én csak délután fél hatkor születtem, akkor következik az enyhén lesajnáló arckifejezés, s a következő mondatok: Nem tudtál volna várni még pár órát? Milyen szilvesztert szereztél az anyukádnak. Nagy buli lehettél. Ilyenkor szoktam enyhén dühöngeni... Most tehetek én arról, hogy nem jött össze? Nem az én hibám… Illetve mégis… Vagy mégsem… Na, mindegy nem erről akartam én írni. Illetve ez nem igaz. Mert nem tudom mit akarok írni. De semmi baj. Még mindig nem jöttem rá. Szóval megszülettem. Képzeld el igen szép gyerek voltam. No, az is igaz, hogy ebből most nem sok maradt. Se a gyerekségből, se a szépségből. Jó nehéz kölök voltam, de azért mindenki túlélte szülésemet. Mondjuk felmenőm, mármint apucikám enyhén ideges lett, tudniillik a munkahelyéről nem akarták elengedni. Persze már akkor sem kérdezte meg a véleményemet, miszerint nyugi... Nem kell sietni. Én azért mégsem szaladhatok el, azt a hülye főnököt meg azért nem célszerű agyonütni, mert az emberölést még ilyenkor is büntetik, amikor az ember első, s azóta is egyetlen hímnemű gyermeke, megszületik. De azért a főnök is életben maradt - mily kár érte - apukám is megjött, s enyhén meghatódva szemlélte a szomszédomat. Szóval az történt, hogy a klinikára már akkor betört a technikai forradalom, s fekete-fehér házi tévén át mutogatták a gyermekeket a bolond, akarom írni boldog apáknak, s hát ugye január elseje volt a nővérke meg enyhém másnapos én mellém nyúlt. Én meg hiába kiabálta, hogy hé öregem én vagyok én, hát rám se hederített. Apukám, meg anyukám enyhén könnyeztek, csak a nőnemű felmenőmnek tűnt fel, hogy hogyan szőkült meg a gyerek egy éjszaka, mert emlékei szerint én olyan fekete voltam, mint az éjszaka… De ő sem szólt, hiszen gondolta, hogy biztos ő emlékszik rosszul. Csak akkor derült ki a buli, amikor szóval közelről mutatták meg és valamilyen okból, szóval éppen hiányos volt az öltözet. S hát ott, szóval valami hiányzott. Egy igen fontos rész. Szóval kiderült, hogy vagy elnézte a doki, s nem fiúnak születtem, vagy itt valami piszok nagy bibi van, vagy egyszerűen elcseréltek.
Néhány perces üvöltözés után - ekkor én már enyhén kiüvöltöttem a torkomat -  kiderült, hogy ama szégyentől megmenekültem, hogy hiányzik a bibi, mert az rendben volt. Csak éppen nem voltam ott, ahol kellettem volna, hogy legyek. Igaz ez azóta is jellemző. Ha balra kellene mennem és általában jobbra megyek. Hát ebből csak akkor van igazán nagy problémám, ha ott éppen fal van, mivel bármilyen kemény a fejem egy falon még én sem tudok keresztül menni. No, visszatérve magamra - nem mintha eddig nem éppen magamról lett volna szó -, de visszatérve születésem kalamajkáira, nagy nehezen előkerültem. S én megállapíthattam, hogy eme világ enyhén furcsa. Hiszen az emberek kissé furcsák. Ez már egy sokat emlegetett róka is megállapíthatta. S közben csak azt láttam, hogy a reflektorok felgyulladnak, s valami rémes fekete szerkezet közelít félém. No, nekem mindegy már. Földi éltem ennyi csak? Na, azért ennél többet akarok. S ennek ijedségére úgy elaludtam, mint annak rendje. De persze alig aludtam pár percet, már jöttek is, hogy zaba van. Na jó, ezért még felkelek - gondoltam. De a kaja, hát az nem volt minőségi. Langyos tej... Azóta sem szeretem a tejet, Meg nem iszom. Brr... Inkább akkor egy sör. De tudod, akkor még senki sem kérdezte meg az étkezési szokásaim milyenségét. Csak tömtek, tömtek, tömtek. Én meg csak nyeltem, nyeltem, nyeltem… Akkor még nem tudtam, hogy a nyelésnek ez még csak a kezdete volt. A java az még hátra volt. S azt sem úsztam meg szárazon.  Mint soha semmit... De különben is... Olyan snassz lenne, ha egy egyszerű, már-már unalmas születésem lett volna. Így legalább izgalmas volt.

Vissza a Könyvecske oldalára...