De még mennyire... De milyen messze vagy... Na, mindegy. Majd egyszer
összefutunk, leülünk, megiszunk ezt, azt.
Tegnap álmodtam. A boldogság vendége voltam. A boldogságé, akiről azt hittem,
már rég elveszett, vagy elköltözött messzire.
Lehet, hogy elköltözött oda, a párhuzamosok vidékére, ahol minden, mindenkivel
találkozik. Ezt gondoltam, de úgy gondoltam megkeresem.
S valahogyan, nem tudom hogyan mégis megleltem. Egyszer csak jött, velem szemben
az utcán.
Szóltam neki:
- Hé, kedves Boldogság, hiszen én Téged kereslek...
A Boldogság így válaszolt nekem:
- Tudom, szóltál, de még nem tudok hozzád menni. Még dolgoznod kell érte.
- Dolgozni, mindig csak dolgozni. De mit tettem oly sokáig? Mondd meg mit! Én
tényleg úgy gondoltam boldog voltam, sokáig. S Te mit tettél? Magamra hagytál...
Boldogtalanná tettél.
A Boldogság végigmért, egy kicsit elmosolyodott, de úgy, hogy szembogarában ott
volt egy könnycsepp.
- Igazad van. Nem is akarok neked komoly dolgokat mondani. Csak annyit, bízzál
és remélj. Én sem tudom miért jöttem el tőled. De el kellett. De még
meglátogatlak. Hidd el...
Megölelt, egy kicsit megsimogatta a fejemet, s megkínált egy kis itókával. Azt
nem tudom mit is ihattunk, de a szívem egy kicsit megmelegedett.
- Valóban. Lehet, hogy igazad van. Most küzdeni kell. De Te velem leszel? -
kérdeztem - Vagy legalább messziről nézel, s mosolyogsz rám?
- Igen, bízz bennem. Bármilyen cselekedetedben, veled vagyok. Még akkor is ha
nem hiszed. De most bocsáss meg, mennem kell. Mások is várnak rám...
Még egyszer megölelt, majd elindult tovább az utcán.
Sokáig néztem utána. De valami megváltozott. Már nem az önmarcangoló szomorúság
volt bennem. Nem, hiszen tudtam: a boldogság, ha messziről is, de mindig
elkísér. Majd megfordultam, s én is elindultam. S most úgy gondoltam ezt
elmesélem nektek.