Huszadik álom - Emberek szimfóniája

 

 

Nap mint nap találkozom emberekkel. Találkozom emberekkel, de soha nem látom őket. Hallom a hangjukat, s elképzelem az embereket, akikkel beszélek. Olyan ez, mintha kiállna az ember a térre, s figyelné azokat akik átszaladnak a téren. Gyönyörű szimfónia ez. Gyönyörű, s csodálatos hangokból áll össze.

Magam előtt látom a kisgyermeket, aki szalad a nagyapja felé, csak azért, hogy megmutassa azt a virágot, melyet az elöbb szedett a park fái között. Egy hang a szimfóniából.

Magam előtt látom a szerelmest, aki türelmetlenül nézegeti az óráját, s a percek, amíg találkozhat élete párjával, azzal a csodálatos személlyel, mely neki az életet, s a reményt jelenti, óráknak tűnnek. Egy hang a szimfóniából.

Magam előtt látom a szomorkodó nénit, aki nem találja ebben az új világban a helyét. Csak nézelődik, de nagyon idegen neki minden ami körülveszi. Egy hang a szimfóniából.

Magam előtt látom az ígérgetőket, akik azt mondják: tedd úgy, ahogy én gondolom, s boldog leszel. Ha hiszel abban amit mondunk, megváltunk. Pedig a világot már régen megváltotta Valaki. Egy hang a szimfóniából.

S magam előtt látom magamat. Egy kicsit zavart, szomorkodó embert, aki keresi a helyét, keresi társát. Egy hang a szimfóniából.

Egy hang, egy szimfónia, mely zeng, mely csodálatos. Talán ismerős. Talán csak egy újabb álom.