Néhány napja ezzel a gondolattal élek. Szárnyaló
szívvel. Milyen szép álom, ha valakinek tud szárnyalni a szíve.
Amikor először hallottam eszembe jutott az a néhány, hitevesztett, kiégett
tanítvány, aki elindult Emmausz felé. S amikor felismerték Jézust a
kenyértörésben lángoló szívvel rohantak, szinte szárnyaltak vissza Jeruzsálembe.
Szárnyalt a szívük.
S az én szívem mikor szárnyal? Néha. De az csoda.
Például ilyen csoda, amikor az ember egy fárasztó nap után leül néhány baráttal,
s megisznak egy-két pohár bort, s beszélgetnek egymással.
Őszintén, nyíltan, szárnyaló szívvel.
S ilyenkor megváltja a világot, kibeszéli a nőket, világokat teremt, s pusztít
el, de úgy, hogy senkinek nem árt vele. Mint a lányoknál a csevely, az a
férfiembernél ez, a szilaj ifjúkor, a szárnyaló szív. Szerintem csoda. S ez
nagyon jó. Álmok, vágyak, csodák jönnek elő, a legbelsőbb fájdalmakat, s
örömöket lehet megosztani a másikkal. Egymás közötti problémák oldódnak. S ez
nagyon mély dolog. Ahogy egy évekkel ezelőtti problémák, mely beárnyékol egy-egy
kapcsolatot egy-egy pohár után felszakad, s túl lehet rajta lendülni. Ez csoda.
Ekkor tényleg szárnyal a szív.
Ezt átélhettem tegnap. S kaptam még valamit. Valamit, ami mély, törékeny, mint
az ember szíve.
Két új barát jött az életembe. Akiknek mesélhettem, s barátkozhattam.
Akikkel szárnyalhattam.
Szárnyaló szívvel.