Egy öreg szerzetes tanácsolta társának, aki könyvet készült írni: "Ne feledd,
testvér, hogy a papír sok mindent eltűr, de az olvasó nem."
Nagy bölcsesség van ebben a gondolatban. S mélység. Nekem könnyű. Én csak leírom
azt, amit érzek, de bevallom szeretném, ha ebből lenne is valami.
Olyan jó lenne, ha más olvasná, értené, élné az én gondolataimat. Ez valahogyan
olyan, mint a hitem hirdetése. Szerintem a hit egy nagyon mély, nagyon intim
dolog. S nem attól félek, hogy valaki is megszólja a gondolataimat, a hitemet,
hanem attól, hogy az Ő lelkét bántom meg vele.
Legfőbb, mindent átható célom, hogy mindenki aki ismer engem üdvözüljön,
mindenkinek hirdetni tudjam a hitet. Fő célom, hogy az üdvösség országába
eljussak. S nagy álmom, hogy minél többen jussanak el azon az úton, mely engem
boldoggá tesz, mely nekem a csodát nyújtja.
Ezért írok. Ezért hirdetem ezen az úton is a hitemet. S, elhiszem, néha nagy
butaságokat is leírok. Valahogyan olyan lehet néha, mint a vak esete a
reszelővel.
A vak ember bemegy a konyhába, és a kezébe akad egy reszelő. Fogja, tapogatja,
megfordítja, tapogatja, tűnődik, végül begorombul: "Ki a fene írt össze ennyi
hülyeséget?"
Hogy gyakran nevetséges amit írok? Lehet. Vannak dolgok, amiknél a leghelyesebb
hozzáállás az, ha röhögünk rajta. És én gyakran nevetek. Néha magamon, néha az
írásaimon.
De talán ez is egy módszer. Talán ez is lehetőség, hogy megértsék az emberek:
hinni jó. Szeretni jó. S Őt keresni, az igazi öröm.