Márai azt írta egyszer, hogy az ember azért utazik, hogy önmagával
találkozzon. Kutat, keres, világokat teremt, s pusztít el. Nem Ő az Isten, de
mégis csodálatos hatalmat kapott. Megteremtheti, létrehozhatja, felfedezheti azt
a világot, mely csak az övé, melybe csak azt engedhet be, akit akar.
Az én világom is ilyen. A te világod is ilyen. A kincset keressünk, a kincset
keresem.
Mi az a kincs?
Van aki aranyat keres. Van aki testi örömöket keres. Én az utamat. Azt az utat,
mely igazi boldogsággal tölti el utazásomat. Mert egy utazáson veszek éppen
részt. Nehéz, gyakran keserves, de nagyon sokszor boldog utazáson. Hol hegyeket
kell megmásznom, hol a völgyekben kelek át a sivatagon, hol pedig a tengereken
hajózom. Hol a levegőben szállok, hol a tavakban úszom.
Utazom.
Sokszor kellett szembeszállnom esővel, széllel, vízzel. Sokszor estem el, s
álltam fel porosan, sárosan, zúzódva.
De tovább kell menni. Nem azért, mert a cél az utazás. Az utazásom eszköz.
Eszköz ahhoz, hogy elég tapasztalatot éljek át ahhoz, hogy a kincsemet
megleljem, s ami még fontosabb, át is éljem, s ne dobjam el magamtól.
Miért teszem mindezt? Azért talán mert van egy hely. S nekem az a hely a kincs.
Van egy hely, ahol minden vándorló, legyen az teológus, vagy jogász, legyen az
juhász, vagy tengerész megnyugodhat, s azt mondhatja, nekem itt van helyem,
nekem itt vannak álmaim.
Ezt a helyet keresem. Erre a helyre vágyom. Mert ott leszek boldog. Ott
mondhatom majd el, hogy otthon vagyok.
Ott van talán az a szempár is aki el tudja majd feledtetni velem a vándorlás
kínjait, s többet tud adni a vándorlás öröménél. Hogy ez hol van? Ha meglelem,
ott leszek gazdag. Mert ott van a kincsem. A mindenem.