Huszonhetedik álom: A barátságról
 

Régi mondás: aki barátot talál egy világot talál. Ez való igaz. A barátságban minden benne van, amit álmodhat az ember. Benne van a jelen, s a jövő, s benne van a múlt is. Benne van a hit és a hitetlenség, az akaratosság és a szelídség, a béketűrés, s a gyűlölet.
A barátság minden.
Több mint a szerelem. Talán, s ezt csak félve tudom leírni több mint az élet. Mert nélküle az élet kevésbé élhető, ha nem is értelmetlen.
Nagyon nehezen barátkozom. Nagyon nehezen engedek be egy-egy embert lelkem mélysége felé. Félelmetes, s egyben csodálatos az, ha valaki közel tud így kerülni az emberhez. Félelmetes, s egyben örömteli.
Mert akkor már nem csak én élek, hanem él bennem, velem, mellettem valaki.
Valaki, aki a barátom.
Valaki, aki a reményt tudja nyújtani, amikor el vagyok keseredve, el vagyok szomorodva.
S ez a baj velem, talán. Ezért van kevés barátom. Mert a nehezen szerzett elvesztegetem, kesergéssel. Kevés ember van, aki ezt elfogadja, elbírja. Hogy fáradt vagyok, s zaklatott. Hogy naponta szétkiabálják a fejemet, s a lelkembe taposnak. Hogy annyira szeretném, hogy valaki, ha csak virtuálisan is, de mellettem ül, s meghallgat.
Hogy önző vagyok? Lehet. De próbálom magamat megnevelni. Mert inkább adni szeretnék. Adni. Mindennél többet. Az őszinteségemet, a reményemet, a hitemet.
Mert így élhetem csak át azt a csodát, ami a barátsággal jár.
Félek a barátságtól, főleg az elvesztésétől. Mert az a halál. A barátság elvesztése együtt jár, ha nem is a fizikai, hanem a lelki halállal. Nagyon nehéz. S nagyon fáj...

Ezért vigyázok rájuk. Próbálom óvni, s védeni. Mert az a barátság nem csak van. Virágot nem lehet a vázába tenni. Csak tulipánt, meg rózsát. Barátság sem csak úgy van. Hanem két ember, két szuverén ember ajándéka, egymásnak.

S ez benne a csoda.