Minden embernek talán van egy olyan hely, ahová nagyon vágyik, hogy eljut.
Kinek ez a sivatag, szeretné megérezni, megérteni, meghallani a hangját,
kinek egy egy magas hegy teteje, ahonnét szétnézve mindent megláthat,
kinek ez a tenger mélyén található roncs, melyet felfedezhet, s kinek ez a
lélek mélysége.
Nekem talán egy sziget. Egy ismeretlen, idegen sziget, melynek csak a
nevét hallottam, soha fényképet nem láttam, soha olvasni róla nem
olvastam. Egy pici sziget, valahol a Csendes-óceán közepén, közel, s távol
mindentől.
A neve talán nem is érdekes, nem is jelentene másnak semmit. Nekem viszont
az ismeretlen paradicsomot, az ismeretlen édenkertet, minden kezdetét, s
minden végét jelenti.
Agyammal tudom, soha oda el nem juthatok. Szívemmel érzem, talán jobb is,
hogy csak egy távoli, idegen kontinens.
Talán olyan, mint egy másik lény szeme. Talán olyan, mint egy kéz, mely
remegve, s félve megérinti a másikat.
Talán olyan, mint a szerelmes, aki életében először mondja ki a másiknak a
legkomolyabb szót, mely azt jelzi, kérem, vágyom, álmodom, hogy veled
élhessek.
Talán olyan, mint egy esőcsepp, mely nem tudja, de érzi, ahová csöppen az
élet csöppje lehet.
Talán olyan mint egy sziget, melyet körülvesz a víz, s teljesen átöleli.
Átöleli, védi, mossa.
Csodálatos és idegen. Baráti és védelmező.
Álomsziget.