Én tudom mi a bánat. Régen, s jól ismerem.
Tudom milyen érzés ülni az akár kellemesen befűtött szobában, ahol dübörög
a zene, mert nem tudom elviselni azt a nyomasztó, kegyetlen csendet, amely
körülvesz, amely folyamatosan, s szünet nélkül a boldogság hiányát
hirdeti. Ilyenkor szeretnék üvölteni, sírni, kiabálni, s könyörögni.
Ismerem azt az érzést, amikor minden ami körülötted van, rá emlékeztet, s
fáj az élet, nincs kedved hozzáérni semmihez, ami őt érintette, s magadat
se tudod már elviselni. Hánykolódni éjjelent álmatlanul ágyadon, s
remegve gondolva arra, hogy az álom már messze jár, s vissza se tér, tán
soha. Mert elment.
Ismerem az érzést, amikor az ember önmagát megalázva írja a könyörgő
levelet, s csendben sírdogál, mert soha nem jön rá válasz. Amikor írja a
szép szavakat, gyűjtögeti a szebbnél szebb idézeteket, ír akár ilyen
szövegeket is, talán el is küldi, de hatástalan marad, a szavak, a
gondolatok malomkőként zuhan vissza a szívére, s agyonnyomják azt.
S ismerem azt az érzést is, amikor az ember újra látja őt, s hazug
egyszerűséggel kikiabálja a világnak, a mindenségnek, s legfőképpen neki,
hogy már semmi baj, túl vagyok a nehezén, legyünk jóban.
Aztán egy éjjelen, amikor szokás szerint álmatlanul hánykolódom, rájövök,
hogy a cukormáz, mellyel leöntöttem a bánatomat alulról rohad, s kesereg.
Mert ilyen a helyzet.
Ilyen a bánat.