Szeretem, s büszke vagyok az érzéseimre. Építenek, s erősítenek. Van egy
régi mondás, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Érvényes ez a munkára, a
szerelemre, az életre. S érvényes ez az érzésekre is, sőt talán azokra a
leginkább érvényes.
Nagyon sokat gondolkodtam az érzéseimen. S eltartott hosszú ideig amíg
megbarátkoztam velük.
Hogyan lehet az, hogy a rajongás egy-két nap alatt átlép gyűlöletbe,
hogyan lehet az, hogy a gyűlöletből barátság lehet, hogyan lehet a
szerelemből utálat, s talán visszafelé is. Sok-sok hogyan, s miért.
Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, értem, s érzem a választ ezekre a
kérdésekre. De azt tudom, hogy kellenek nekem ezek az érzések. Jó
átgondolni, megérteni őket.
Néhány hónapja lelkesen írtam egy szempárról, mely megérint. Ez a szempár
megégetett. Fáj. S örülök, hogy érzem a fájdalmat. Nem mert mazohista
vagyok, hanem mert újra érzem, van egy álmom, mely boldoggá tett, s fáj,
hogy véget ért. Fáj, de büszkévé is tesz. Mert volt valaki, aki, ha rövid
ideig úgy gondolta, hogy nyit felém. Így érezte. S utána úgy érezte, hogy
mégsem tud lépni felém. S tisztességes volt, hogy amikor úgy érezte, hogy
nem tud nyitni, inkább elmenekült. Nem akart engem bántani.
Büszke vagyok rá, még ha a belső érzésem az is, hogy szeretnék futni,
ordítani, reszketni...
Fáj.
De büszke érzésem van.
Szeretem az érzéseimet. Szeretném, ha más is elfogadná azokat az
érzéseket, melyek bennem vannak.
Van most is érzésem. Ez az egész írás úgy butaság, ahogy van. De az enyém.
S most már a tiéd. S kérlek légy büszke rá. Mert a Tied, kedves barna
szempár.
Nem ismerem, nem értem az érzéseidet, de meg akartam írni: vigyázz
magadra, s vigyázz az érzéseidre. Értékesek.