Ma éjjel bálban voltam. Különös, furcsa, elhivatott bál volt. A bál
házigazdája, mindenese, lelki embere, s mindene én voltam. Ez volt az
Emlékek bálja.
Középen, a lesötétített terem közepén egyetlen karosszék volt. Az volt az
én helyem. Senkinek híre és hamva sem volt. Egyedül ültem a karosszékben,
míg valahol, talán onnét a sötétből meg nem szólalt egy zenekar.
Lassú, vontatott zenét játszott. Szinte alig lehetett hallani, nem is
tudnám leírni. Hogy egy sanzon lehetett? Talán igen. S előtáncolt a
múltamból egy emlék. Egy lány. Gyönyörű estélyi ruha volt rajta. A ruhán
az ezüst csillámpor még a félsötétben is szikrázott. A zene, s a szívem
dobogása egyre hevesebb lett, s éreztem, egyre közelebb, s közelebb jön.
Az arcát még nem láttam, a fénykörön kívül állt. De lassan, nagyon lassan
közeledett. Mikor odaért, nyújtotta a kezét. A zene váltott. Keringő lett.
Ismerős dallamok, s mikor kinyitottam a szemem már Bécsben voltam, egy
nagy tűzrakás körül jártuk, hullámoztuk a táncot, pam-pam-pam,
pam-pam-pam.
Mikor véget ért a zene rá mertem nézni. De ő nem szólalt meg, szeméből
csak szomorúság sugárzott...
Hirtelen minden eltűnt. Visszakerültem a bálteremben, s mindent megértettem.
Megértettem a táncot, megértettem a máglyát, s megértettem a szempárt.
Megértettem egy emléket, egy bált. Az a lány jött, s ment. Mert mennie
kellett. Mert magát sem értette. S engem se tudott elfogadni.
Jött, volt köztünk egy tánc, csak egy tánc, egy lobogó, égető tánc, mely a
lelkemig ért, mely égető volt, mint egy máglya, de el kellett mennie. Ha
itt maradt volna, még jobban megégetett volna.
Miközben ott ültem abban a karosszékben csak néztem utána. Fájdalommal és
beletörődéssel.
Ez volt az emlékek bálja, mikor minden kiderült. Vár még tán a remények
bálja, hol meglelem ki engem keres.
Lesz még egy táncom tán az igazi, hol keringő lesz az életem, keringő,
pam-pam-pam, pam-pam-pam, melyet veled járhatok el.