Ha csak tehetem éjszaka szeretek utazni. Igazából mindig is éjjeli bagoly
voltam, ezért szintem mindet éjjel szeretek. Utazni is. Ha az ember ül a
vonaton, s a külső világ sötét, belül minden egy picit világosabb.
Világosabb és egyszerűbb.
Őszintébb.
Valahogy ilyenek az emberek is ilyenkor a vonaton.
Szeretem nézni őket. Óvatosan, észre ne vegyék, de mindig oda-odasandítok
egyre-egyre.
Most elnézek kicsit jobbra, a velem szembeni ülésen ül egy lány. Picit zavartan
tekergeti az ujján a gyűrűt. Egyértelmű jel. Ez bizony karikagyűrű. Arcán
ábrándos mosoly, mosolygok én is, hiszen ismerem ezt a fajta ábrándozást.
Bár életemhez mérve csak másodpercekig, de rajtam is volt ilyen gyűrű, az én
arcomon is volt ilyen mosoly.
Feláll, lép kettőt, kimegy a folyosóra, szinte repül. Picit olyan, mint a
reménység kék madara. Látom benne az életet, a boldogság leheletét, azt a
valószínűsíthetetlen, emberi ésszel felfoghatatlan álmodozást, amit csak érthet
és élhet meg, aki megleli élete párját.
Együtt utazunk az éjszakában.
Vele szemben ül nagykabátban, majdnem bundában egy másik lány. Aludni próbál.
Forgolódik, próbál helyezkedni, nem találja azt a testhelyzetet amely a
nyugalmat meghozhatná neki. Milyen sokszor vagyok én is így. Fekszem,
forgolódom, kínlódom. Milyen boldog az az ember, aki meg és el tud nyugodni. Aki
annak a meg nem fogható kegyelemnek a kezébe tudja helyezni önmagát, életét,
mindenét, reményét és békéjét. Mert ha ezt meg tudja tenni, akkor lelheti meg a
békét, a reményt.
Voltak pillanatok, s remélem lesznek is amikor ezt átéltem. Talán ez lehet az az
álom, mikor az ember az Istennel találkozik? Nem tudom. Talán ő se tudja, ő se
érti.
Együtt utazunk az éjszakában.
Elnézek az ablak felé, velem szemben is ül valaki. Arcát mereven a sötét éj felé
fordítja, próbál kifelé nézni, s a koromsötétet áttörve észlelni, látni, bármit.
Lehet, hogy igaza van. Mert csodálatos az, ha az ember a remény ellenére is tud
és mer reménykedni. Hirtelen sötét lesz a fülkében, s már én is látok. Itt-ott
egy-egy árny, egy-egy fa, a folyosón elsétál egy ember, sűrű a zaj. Életemben
gyakran vannak - s talán itt belül most is ezt élet át - olyan pillanatok,
amikor sötét minden.
Pedig csak nézni kellene. Igaz látszólag haszontalan, értelmetlen. Nem hiszem.
Haszontalan, értelmetlen dolog nincs a világon, s bennem se. Lehet, hogy ő nem
érti ezt, csak néz ki az ablakon, de számomra ez a nézés szép.
Talán azt várja, hogy ott keleten, mint minden reggel, az év minden napján
előbukkanjon egy kis fénycsóva, mely utána egyre-egyre több fényt, s életet ad.
Együtt utazunk az éjszakában.
S itt vagyok én is. Reményteli és reménytelen.
Szerelmes és gyűlölködő.
Megbocsátó és haragtartó:
Hívő és hitetlen.
Utazó. Valaki, aki utazik, újra, s újra az éjszakában.
Pécs-Budapest között, 2005. november 11. éjjelén