Megint elhoztam egy díjat egy versenyről. Örülök és büszke is vagyok, de mégis van bennem egy furcsa, igazából kevésbé megmagyarázható, kevéssé érthető szomorú érzés.
A mit ér? - érzése.
Mert mit ér az, hogy az egyik legjobb magyar szónok vagyok, ha nincs aki velem örül?
Mit ér az utazás, ha megérkezem megfáradva, nincs aki vár?
Mit ér az, ha hazaérek a munkából, nincs aki megölel, nincs akinek elmesélhetem mi van bennem.
Mit ér érzésem van.
Mit érek én, mit ér ő bennem?
Miért?
Egy réges-régi dal jutott eszembe. A napról, az álomról, mely tovább él bennem, tovább él talán benne is.
Egy réges-régi gondolat, a hiányról, s a valóságról.
Az egyedül létről, s a hiányról.
Róla.
Tovább él a nap, amikor megláttam,
Tovább él a perc, amit úgy kívántam.
Ha tovább élek én, tovább él ő bennem,
Mit tehetnék mást, ha egyszer őt szerettem?
A fák is siratják az elveszett lombokat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer így szerettél?
Mit tehetnék én, ha egyszer már megleltem, s elveszett a reményem. Ő.
Hogy ez az érzés rossz? Nem hiszem. Ez is talán segít, hogy nyissak. Magam, a remény, s a jövő felé...
Hogy lássam Őt, aki a valódi öröm. A tékozló fiú is megszenvedett a boldogságáért. Én is ezt teszem...