Harmadik álom - A tűz
Ez a kis könyvecske igazából naplóként is szolgál. Nem egy egyszerű, úgymond unalmas kis napló – bár most marhaságot írtam, hiszen egy napló sokféle lehet, csak unalmas nem, mint ahogy egy vers is lehet rímes, vagy rémes csak semmitmondó nem lehet - hanem egy olyan napló, ahová az emberfia, ez esetben kis e-vel, hiszen rólam van szó, az esetleges elmélkedéseit, marhaságait, gondolatait, érzéseit írja le, csak úgy, mintha magának irkálná be a számítógépbe. Én most ezt teszem. Gondolatai, világot rengető ötletei sokaknak vannak. Szerintem mindenkinek. Hiszen hová jutna el ez a világ, ha nem lennének az egyszerű embereknek, egyszerű ötletei, amik aztán alapjaiban ráznak meg mindent. Elég, ha csak arra gondolok, hogy mi is az a tűz. Valamikor nagyon régen, belecsapott egy villám egy fába. S ez nem volt újdonság. Mindenki menekült, de valaki, vagy valakik félve bár, sőt lehet, hogy rettegve közelebb merészkedtek. Hisz itt meleg van. Nem tudom, gondolták-e, vagy csak érezték, egyre megy. Teljesen mindegy. De meleg volt. S ezt megpróbálták megőrizni. Később egy húsdarabot ejtettek a tűzbe, s finomabb lett. Tudom, tudom, most azt gondolod, hogy miért nem kezdem az egészet Ádámtól, s fejezem be gyorsan Évánál, ne hozzam már össze ezt a sok marhaságot. Igen, marhaság. Egyfelől. Másik oldal viszont ennél fontosabb. Sokkal, de sokkal. Hiszen az, hogy én most itt ülök egy számítógép előtt, s görcsös igyekezettel próbálok magamból több-kevesebb sikerrel kicsikarni valami értelmeset, az ennek a húsdarabnak, ennek a finomabb eledelnek a következménye. Én gondolom, s vallom, hogy nem tartanánk most itt, ha valaki akkor nem lett volna olyan bátor, hogy kezébe vegye azt a parázsló ágat, s minden addigi félelmét legyőzve nem vitte volna magával. Nem is tudom, belegondoltál már ebbe? Mert szerintem teljesen elképzelhetetlen. Én sokat szoktam táborozni. S ott, ahol nincsen melegvíz, nincsen fűtés, igazából ott érti meg az ember, mi az, hogy meleg. Mi az, hogy a meleg életet ad. Itt bent a városban olyan egyszerű. Meggyújtom a gázt, forr a tea, fő az étel. Már, ha csak azt nézem, hogy meggyújtom a gázt. Mivel? Gyufával, hangzik a magától értendő válasz. Gyufával. De hiszen még nem volt gyufa… S ekkor gondolok bele abba, hogy mi is volt Szent István egyedüli engedménye a misén való részvétel elmulasztására: csak annak nem volt szabad nem mennie, aki őrizte a tűzet. Nem tudom voltál-e már tábortűz mellett? Ott, ahol már érzed éget a lángja, hátad meg még fázik. Vagy aludtál-e lángok mellett? Én, igen. És nem is felejtem el soha. Mert a tűz életet ad, s melegít, segít és őriz. De a tűz tud rombolni is. Éppen úgy, mint mi, emberek.