Furcsa álmom volt ma éjjel. Igazából nem is álom volt, hanem valami
különleges, kissé borzongató érzés. Otthon voltam, Szegeden.
Otthon egy olyan szobában, egy olyan lakásban, amit nem szeretek, olyan
emberekkel akikkel szemben sajnos évek óta zárkózott vagyok.
Éjjel kicsit forgolódtam, felébredtem többször is. A jól bevált
technikához fordultam beraktam a rádiókabarét. Hogy milyen szám volt, nem
érdekes, nem is emlékszem. Igazából csak egy kis részlet jut az eszembe,
amikor kamera került a középpontba. A humorista utasította a kamerást:
most nyiss, lássam a fejét, tovább az egész termet, még tovább, lássam a
házat, a kerületet, a várost, az országot, a földrészt, a bolygót, az
univerzumot.
Nyiss, még.
Hát igen.
A legtöbb ember csendes elkeseredésben éli le az életét, mert nem meri
megvalósítani az álmait, nem mer nyitni az ismeretlen, a mindent mindennel
átfogó titokzatosság felé. Nem mer nyitni, nem meri megkeresni azt a
titkot, amely boldoggá, s elégedetté tenné.
De nem keresi, talán mert túl egyedi lenne, talán mert a tömeg azt
kiabálná rá, hogy nem helyes.
Talán azért nem kutatja, mert a folyó, melybe bele kellene lépni, amelyre
egy kis ladikkal el kellene rugaszkodni az elején sötét és zavaros.
Voltak akik útra keltek. Voltak közülök, akiket őrültnek, bűnözőnek,
hitehagyottnak, Istenkáromlónak kiáltottak ki.
Volt egy ember, aki azt mondta, valamikor réges-régen, hogy milyen jó
lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért nyitottak lennének egymás
felé.
Ezt az embert ezért a gondolatáért keresztre feszítették, mert túl
félelmetes volt számukra az a nyitottság melyet kért.
S itt vagyok én kétezer évvel mindezek után. Tudok elég nyitott lenni?
Tudok békét, megértést, nyitottságot sugározni? Tudok ember lenni?
Nyitottság...
Hol vagy?
Ki vagy?
Bennem vagy?