Isten kedvencei nem mentesek a problémáktól. A Hegedűs a háztetőn című
musicalben Tevje, a főszereplő, az orosz zsidók üldözésével, meg az mindennapi
élet nehézségeivel kapcsolatban tréfásan így szól Istenhez: "Uram, tudom, hogy
mi vagyunk kedvenc néped, de nem lennél szíves egy ideig most más népet is
kedvelni?"
De sokszor vagyunk mi is így. Néha úgy megnyugszom az Ő tenyerén. Aztán, potty.
a földön vagyok.
Olyan jó, megfoghatatlan, megérthetetlen béke, s remény. Az a leírhatatlan,
megérthetetlen csoda. Aztán hupsz, már az elkeseredés vesz a szárnyaira.
Azt hiszem, úgy gondolom úgy érzem, hogy szeretem az Istent. Szeretem, félem,
imádom őt.
Mégis néha a rám kicsit jellemző cinikus, talán flegma arccal szoktam felé
fordulni, s elhúzom a szájam szélét, mikor felkiáltok: Uram, kérlek ne szeress
már ennyire.
Vagy ha már mégis szeretni akarsz, picit finomabban.
Aztán elmosolyodom.
Hiszen tudom én jól, ha van valaki, aki ezen a világon csak a jót akarja nekem,
az az Isten.
De mégis, ki és hol van Ő?
Talán itt a virágomban. Van egy kis virágom, Pletyinek nevezem el. Ő Pletyi Úr.
Van egy Pletyiné őasszonysága is, de ez most nem mesém tárgya. Amikor nagyon
fáradt vagyok szoktam nézni Pletyit. Nem egy dús növényke. Inkább csak ki futó,
amely azért van itt, hogy örömet okozzon.
Csoda, hogy az én hanyagságom mellett még él.
Talán ő is azt mondja magában: Tudom öreg Némo, hogy szeretsz, és vigyázol rám,
de azért, most például, ahelyett, hogy rólam írnál butaságokat megöntöznél, tán,
sőt akár a redőnyt is felhúzhatnád nappal, mert, fény és víz nélkül én nem tudok
élni.
Értem már. Neki fény és víz kell ahhoz a kényes egyensúlyhoz, mely a lét és a
nemlét között van. Nekem? Nekem csak Ő. Aki szeret, akinek a kis buta, talán
nagyképűen kedvence vagyok, mint ahogy kedvence ezen a földön minden ember.
Most megyek és megöntözöm Pletyit. Őt ez boldoggá teszi. Engem meg a felismerés,
hogy a béke, a remény egy kis növény által is eljöhet az ember szívébe.
Így lehetünk mindannyian hegedűsök, ha nem is a háztetőn, de egymás szívében.