Árny és fény között. Remény és még több remény között. Vágy s tisztaság
között. Ott és itt.
Hogy hol? Vele, s nélküle. Benne és ellene. Akarva és gyűlölve. Érezve.
Éhezve a szeretetre, s sugározva a szeretetet.
Árny és fény van bennem. Árny és fény között tengődöm. De talán nem is jó
szó a tengődés, de talán mégis az. Vele, vagy nélküle. Nem tudok a remény
nélkül élni, de nagyon nehéz a reménnyel élni.
Nehéz szárnyalni, nehéz az, hogy a szívem folyamatosan repüljön. De vágyom
erre. Vágyom arra, hogy a szívem valahová oda a magasba, ahhoz a
leírhatatlan, megérthetetlen Végtelen felé vigyen. Az árnyból a fényre.
De ez nem olyan egyszerű. Sokszor érzem azt, hogy jó az árnyban lenni,
eltelek a körülöttem élők fényével, s nem kell már az igazi fényre
figyelnem. Pedig a csoda az ott van mindenkiben, s az igazi, legmélyebb
csoda a legmagasabb, legerősebb fénynél van.
Szeretném látni. Szeretném látni arcában a magam arcát. Megérteni azt a
fényt, mely benne és érte van.
Megérteni azt a reményt, melyet sugároz.
Megérteni őt. Mert ahhoz, hogy megértsem ki az ember, ki vagyok én, meg
kell értenem, ki Ő. Ki Ő, s mi a szándéka velem.
Hogy ez lehetetlen?
Lehet. De talán olyan lehetetlen mint a fényben meglátni az árnyat, s
olyan csoda, mint az, hogy van élet.
Vele, benne, általa semmi se lehetetlen.
Ezt hiszem.
Árny és fény között. Remény és még több remény között. Vágy s tisztaság
között. Ott és itt.