Kezdetben volt talán a kő. Ebből a kőből később egy egyszerű puritán kis
kápolna készült. Semmi dísz, semmi színezés. Egy oltár, semmit több. Se
padok, se szőnyegek, festmények. Csak egy kis kápolna. Időről időre
elhagyták, időről időre átalakították. Időről időre kibővítették, mígnem
hatalmas katedrális lett belőle, ég felé törő csúcsokkal. Hol itt
bontottak ki egy gerendát, hol ott vakolták újra, hol betettek szép színes
üvegablakokat, hol befalazták azokat.
De a katedrálisban az a kő túlélt minden változást. Csiszolták, koptatták,
nemzedékek jártak rajta. De a kő maradt.
S miközben jártam ott a katedrálisban rájöttem, hogy az a kő én vagyok.
Növekszünk, változunk, észreveszünk magunkban bizonyos jót, vagy bizonyos
rosszat, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások
közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy
méltóságot kölcsönözzünk, de nem a felettünk álló falnak, vagy ablakoknak,
hanem annak a térnek, ahol imádjuk, tiszteljük szeretjük mindazt ami
számunkra kedves és fontos. Ami megvált, s felmagasztal. Ami igaz és szép.
Ami a minden.
Egy katedrálisban az Istent. A belső katedrálisban azt aki bennünk él, aki
mindent kitölt.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mit érezhet, mit élhet át az a kő. Hiszen
nem érheti napfény, nem érezheti a szelet, a vizet, mozdulatlan,
félelmetesen mozdulatlan. Valahogyan, mivel ez a kő én vagyok, én is
mozdulatlan vagyok. Be vagyok szorítva a körülményeim, az engem körülvevő
hatalmasságok nyomásának.
Hogy mi egy kő életcélja, ha beszélhetünk ilyenről? Csak az, hogy legyen?
Ez nekem kevés. Én valaki akarok lenni, a világ változatlan változóságai
mellett.
Valaki, s valami. Istent kereső és magában érző. Álmodozó és álom.
Megváltott és megváltó.
S mikor már úgy éreztem, hogy a bennem lévő feszültséget nem bírom tovább,
meghallottam a kő hangját:
Amikor nem volt mit vesztenem, mindent megkaptam. Amikor megtagadtam
mindazt, aki voltam, megtaláltam önmagamat. Amikor megismertem a
megalázottságot, és mégis folytattam utamat, megértettem, hogy szabadon
megválaszthatom a sorsomat. Szabadon, s örömmel élhetem át azt, ami bennem
van. Mozdulni talán nem tudok, de átveszem a rezgéseket. Talán nem látom a
napfényt, de érzem a meleget.
Talán egyedül vagyok, de mégis van, aki átölel. S véd, s óv.
S ez csoda.
Valódi csoda.