Történetünk hőse a bohóc.
Amikor arra gondoltam, hogy írnom kell egy bohócról, hogy le kell írnom azt,
amit láttam, amit érzetem róla és benne, komoly félelem töltött el. Félek a
kliséktől. Sajnos gyakran használom. Félek azoktól a mondatoktól, amelyek nem
mondanak semmit. Azoktól a karakterektől, melyeket mindenki ismer, melyeket
mindenki ugyanúgy gondol, mindenki ugyanúgy lát.
Történetünk hőse a bohóc. Mit tudunk a bohócokról? Általában azt gondoljuk, hogy
nevetnek a színpadon és sírnak az életben. Ez a bohóc nem. Ez a bohóc sírt a
színpadon és nevetett az életben.
Furcsa egy bohóc, nem? Kinek kell egy olyan, aki nem vidámítja fel a közönséget,
aki nem nevetteti meg őket? Akitől szinte csak keserű szavakat hallunk, de nem
mond igazat. Akitől szinte csak bánatot érzünk, és nem jóízű kacagást.
Ez a bohóc sírt a színpadon és nevetett az életben. Amikor nem látta senki,
akkor felszabadultan lemosta magáról a sminket, levette a krumpliorrot, elrakta
a hatalmas cipőket, s csak nevetett, csak nevetett.
Amikor színre kellett lépni, amikor tudta, hogy mindenki látja, akkor menekült.
Menekült önmagától, menekült másoktól, menekült az élettől, a reménytől, a
reménytelenségtől, a félelemtől.
Furcsa egy bohóc volt.
Nem sok kellett hozzá, még azt mondták: Menj innen! Te nem vagy jó, te nem vagy
igazi, te nem vagy békét keltő. Te csak fájdalmat okozol, az emberekbe belevered
azt, hogy mi a szenvedés.
A bohóc nem tudta elmagyarázni, nem, nem... Nekem nem az a célom, hogy az
emberek szenvedjenek. Az a célom, hogy megértsék önmagukat, még ha ez fáj is.
Furcsa egy bohóc volt. Az emberek nem szeretik megérteni önmagukat, nem szeretik
megélni a saját valójukat. Mert a szerepek játszása sokkal jobb. Sokkal könnyebb
belehelyezni magamat bankvezér, vagy lottómilliomos szerepébe, mint egy
bohócéba, aki sír a színpadon.
Ez a bohóc nem sokat élt. Nem sok reményt látott. Mégis benne volt, az utolsó
napján is, az utolsó fellépésén is, amikor utoljára sírt a színpadon, hogy a
világ jó, csak mi emberek tesszük azt rosszá.
Hogy szeretni csodálatos, csak mi félünk attól, hogy szeressünk.
Hogy remélni, mindenek felett való, csak mi ragaszkodunk a
reménytelenségeinkhez.
Hogy megbocsátani irgalmas, csak mi nem akarunk megbocsátani, csak mi
haragszunk, mi nem akarunk tovább lépni.
Mi nem akarjuk a reményt.
Sírva halt meg ez a bohóc... A színpadon.
Testét, mely könnyben úszott nem sokan siratták, nem sokan nézték. Ki emlékezik
egy olyan bohócra, aki csak keserűséget mondott? Ki emlékezik egy olyan életre,
aki igazságot mondott, de az igazságot néha nehéz meghallani.
Mert mi csak haragszunk, gonoszkodunk és félünk. Új tájakat képzelünk, amelyeket
azután nem merünk megtalálni. Új reményeket keresünk, amelyek felé nem merünk
lépni. Új igazságot szeretnénk, pedig az igazság és a világ megváltása már régen
megtörtént.
Ezt szerette volna elmondani a bohóc, csak mi nem hallgattunk meg.