A holnapról ábrándozunk, de a holnap várat magára. Dicsőségről, amit nem is
igazán kívánunk. Az új napra várunk, holott már régóta itt van ez az új nap.
Menekülnénk a csata elől, amit mégis meg kell vívni.
És mi még mindig csak alszunk és imádkozunk és félünk.
Halljuk a szót, de nem ügyelünk a hangra. Áhítjuk a jövőt, de a jövő nem más,
mint tervek és tervek. Bölcs tanácsokról ábrándozunk, amelyeket aztán nem
követünk. Megváltásért esdeklünk, holott a megváltás a kezünkben van.
És mi még mindig csak alszunk és imádkozunk és félünk.
Isten felé lépünk, aztán visszafordulunk, s menekülünk előle. Az Ő szeretetét
messze űzzük magunktól.
És mi még mindig csak alszunk és imádkozunk és félünk.
Filmeket készítünk, és filmeket nézünk. Igazságokat hirdetünk, amelyeket aztán
mi nem tartunk be. Új könyveket írunk, amelyeket aztán elégetünk.
És mi még mindig csak alszunk és imádkozunk és félünk.
Hitről ábrándozunk, hogy megtaláljuk a jót, megtaláljuk az utat, megtaláljuk őt.
Hitről ábrándozunk, amely mindenkit összefog, s mindenkit befogad. Ahol már nem
lesz kérdés ki a jó, aki a rossz, mert egy: az Isten.
És mi még mindig csak alszunk és imádkozunk és félünk.
Szerelemről ábrándozunk. Új, mindent betöltő, mindent átalakító szerelemről.
Olyan szerelemről, ami reményt ad, világosságot ad, fényt ad az életünkbe. Olyan
szerelemről, amely mindenki előtt kedves, hiszen két ember talál egymásra, el
nem mondható, csodálatos kapcsolatban.
És mi még mindig csak alszunk és imádkozunk és félünk.
Mert mi még mindig csak alszunk, és imádkozunk és félünk. S közben hirdetjük: Te
vagy Uram, minden - de nem hisszük.
Alszunk, de álmokat nem látunk.
Imádkozunk, de csak szavakat mondunk.
És félünk. Őszintén félünk.
Bár ezt se valljuk be magunknak, mert minden csak színjáték, mert bár folyik a
nagy színjáték, de nem merünk hozzáírni egy sort.
És mi még mindig csak alszunk és imádkozunk és félünk.