Sokan azt gondolják, a szerelemben a szakítás, vagy pedig az, ha nem
szeretünk vissza, vagy nem szeretnek vissza, kegyetlen. Nem kegyetlen. A
kegyetlenség addig van az emberben, amíg ki nem tudja mondani, hogy ez
fáj. Addig égeti magát belől, amíg el nem tudja kiáltani a világnak, s a
mindenségnek: fájdalom van bennem, rossz így élni.
Ha ezt megtette az ember, tovább tud lépni.
Sokan azt gondolják, hogy ahhoz, hogy feldolgozzanak egy csalódást
hatalmas utakat kell megjárniuk, hatalmas hegyeket kell megmászniuk.
Pedig nem. Az embernek nem kell megmásznia a hegyet ahhoz hogy tudja,
bizony a hegy magas.
A mászásra, a hegy felfedezésére nem a feldolgozás miatt van szükségünk.
Nem a feldolgozás miatt van szükségem.
A mászás már a feldolgozási folyamat vége. A mászás a hegyre azért kell,
mert onnan az ember jobban szét tud nézni. Onnan az ember meg tudja
vizsgálni a tájat, meg tudja nézni milyen lehetőségek vannak, mind a
kapcsolatok mezején, mind az élet ösvényein.
Mégis mi történik akkor, ha az ember nem indul neki? Olyanná válik mint a
hajózó, aki nem mer kifutni a kikötőből, mert fél attól, hogy elsüllyedhet
a hajója, s ő pedig hánykolódni fog, sokáig a nyílt vízen, talán addig míg
nyomorultan el nem pusztul.
Való igaz: A hajók kifejezetten biztonságban vannak a kikötőkben, de a
hajókat nem ezért építik meg.
A hajókat azért építik, hogy kifussanak a tengerre, s szembeszálljanak az
elemekkel.
A hajókat azért építik, hogy nap mint nap dacoljanak a vízzel, s mindennel
ami jön.
Ilyen az ember is. Mi is azért vagyunk kitalálva, hogy nap mint nap
dacoljunk saját és a mások ütéseit elviseljük, s együtt tudjunk örülni a
mások örömeivel.
S ez nem kegyetlen. Ez valahol csoda is. Mert minden ami nem teszi tönkre
az embert, csodálatosan meg tudja erősíteni. S boldoggá tudja tenni. Ez a
remény kegyetlensége. Az a furcsa dolog, amikor a remény ellenére is
reménykedünk. Az a furcsa dolog, amit a halálraítélt is érez, talán. Azt a
reményt, hogy talán kegyelmet kap. A szakítás után is az ember a reményt
keresi. Hátha meggondolja magát. Aztán következik amikor belül szakad meg
minden: amikor tudja, hogy eljött a kivégzés napja. S a szakítás után -
lassan, de biztosan megmássza azt a hegyet, s megtalálja a reményt. A
remény kegyetlenségével dacolva, előre lép, s újra remél.
Ez a csoda.
Talán.