Negyedik álom – A fájdalom…

Igaz az én életfelfogásom az, hogy mindig mosolyogni kell, az életet nem szabad olyannak elfogadni, mint amilyen, hanem még akkor is nevetnem kell, ha ütnek, néha én is sírok. Nem látványosan, nem folynak a könnyeim, nem rendezek jeleneteket. Minek? Valami megoldódni attól, hogy én nyilvánosan dühöngnék? Jobb lenne valami? Annyira rossz ez így néha… Úgy fáj. S az a legrosszabb, hogy nincs kinek elmondanom. Éget és tép a fájdalom, de ha valakihez elmegyek… Netán, véletlenül, hogy kimondjam amit gondolok… Fáj. Senki. Szinte senkit nem érdekel ma már az, hogy a földön létezik más ember is, nem csak ő. Létezik fontosabb dolog is, mint a munka, a pénz.
De egyébként kihez is mennék? Menjek paphoz? Azt mondja: imádkozzam. Azt teszem, szünet nélkül. Az egyik nem ér rá, számítógéppel van elfoglalva. A másiknál hatalmas terveitől nem jutok szóhoz sem. A harmadiknak nincs öt perce sem, annyira kell rohannia.
Hívjak fel egy-egy barátomat? Rögtön letámad a saját bajával. Hogy közben az én szívem megszakad… nem számít. Nem érdekel az senkit. Csak talán egy valakit. De ő oly nyilvánvalóan szól, hogy nem hallom meg. S ez fáj nekem a legjobban. A legjobban.
Miért írom most ezt le? Most tényleg nyugodtan írhatnám, hogy nem tudom. Nem tudom. Talán azért, mert jobb így. Könnyebb. Egy kicsivel. Hiszen tudom, érzem, a problémákkal könnyebb elszámolni, könnyebb a fájdalomtól megszabadulni, ha kimondjuk. Én most azt teszem. Kimondom, amit érzek. Kimondom, azt ami fáj. Szükségem van valakire, akinek rám szüksége van. Ki Ő? Nem tudom. De várom. Gyere, kicsi ismeretlen kedvesem, vedd el fájdalmamat, osztozz velem a nehézségeken, örömökön. Úgy együtt, talán könnyebb lesz. Ugye?

1999. november 20.

Vissza a könyvecske oldalára