Valahol hallottam azt a gondolatot: Legyél jó, legyél hű, legyél talpig
ember. Szép gondolat. De én nem tudok jó, hű és talpig ember lenni, gondoltam
magamban.
Mert mi a jóság, mi a hűség, s mi az emberség?
Három olyan kérdés, amelyekről órákon át lehetne, s talán kellene is
gondolkodni. Olyan kérdések, melyekre talán soha nem lehet megtalálni a választ,
talán egy életen keresztül sem.
Három olyan kérdés, amely minden lehet mindenben, hiszen a Mindenbe vannak
beágyazva. Mindenen lehet mindenben, s mégis idegen marad.
Itthon vagyok Szegeden. Abban a városban, amelyet szeretek és gyűlölök. Abban a
városban, ahol félek és biztonságban vagyok. Abban a városban, ahol jó, és
nagyon rossz.
Itthon vagyok Szegeden. Abban a városban, ahol nem vár rám senki, és mégis
mindenki ismerősöm, ahol látszólag nincsen senkim, de mégis itt van a múltam,
ahol talán jövőm van, de mégsem érzem a jelenem részének.
Itt vagyok egy városban.
Jónak, hűnek, talpig embernek kellene itt lennem. Jónak, hűnek, s főleg
békésnek.
De vajon hogyan?
Az elmúlt években nagyon keveset jöttem ebbe a városba. Vannak olyan helyek az
ember életében, az ember múltjában, amitől fél. Én is így vagyok ezzel a
várossal.
Én is így voltam sokáig. Féltem belenézni lelkem kirakatába, féltem kimondani:
én itt születtem, itt nőttem fel, valahol érzem, ide tartozom. S féltem
bocsánatot kérni, ott belülről a Tisza partján, a vár megmaradt bástyája
mellett, ahová annyi emlék köt felkiáltani: Hűtlenségem ellenére, fogadj vissza
otthonom.
Jó, hű, talpig ember.
Hogyan tudnék itt itt az lenni? Hogyan tudnék az alatt az egy nap alatt, amit
itt töltök így élni, s másokat éltetni? Vagy csak akit kell békében hagyni.
Nem tudom. Talán nem ismerem, nem értem még eléggé önmagamat. Önmagunk ismerete
nem abból áll, hogy jól hangzó szövegeket le tud írni, hanem, hogy azokat,
amiket leír meg tudja élni.
Sétálok egy ismeretlen utcában, egy ismerős városban. Ugyanígy vagyok itt belül,
a lelkemmel is. Sétálok, s megvizsgálok egy ismeretlen helyet, ami ott van
elrejtve a lelkemben. Nézem a kiírt házszámot - tizenkilenc. Nézem az utcanevet
- Dankó utca. Látom, érzem, de mégsem ismerem igazán. Mégsem értem meg
igazán. Mert lelkünk megértésének folyamata, valahol a kegyelem folyamata is.
Talán nem teljesen eretnek, ha azt mondom, ahogy önmagamat megismerem, úgy
ismerhetem meg az Istent is. Ahogy beengedem Őt lelkem legmélyére, úgy értem meg
magamat is. Nem teljesen világosak még a gondolatok, de úgy érzem, minél inkább
megnyílok előtte, annál inkább megnyílik Ő előttem, s enged be - magamba.
Most még nem tudom teljesen hol is vagyok a térképen. Az ismeretlenben és
ismerősben, a reményteliben és a reménytelenben.
Vajon hol vagyok a térképen?
Legyél jó, legyél hű, legyél talpig ember. De hogyan? Egyedül ez nagyon nehéz.
De talán mással még nehezebb. Istennel talán a legnehezebb.
Istennel a legnehezebben legkönnyebb. Mert talán Vele mégsem lehetetlen, csak mi
képzeljük, csak én képzelem annak. Mert a térképhez csak ő az iránytű.
Jó, hű, ember.
Vele.