Fiam, nem olyan régen meséltem neked. Talán emlékszel, a közösségről mondtam
neked pár szót. A közösségről, amely mindent egybefog, mindent felépít, amely
egy szóval megfogalmazva csoda. Amely életünk apró örömei közül az egyik
legszebb, legfelemelőbb, legmegtisztelőbb, s talán legvidámabb.
A közösségről meséltem neked, Fiam. Neked, aki talán már érted, milyen jó hogyha
van valaki, aki körülötted van, aki óv, vigyáz, szeretet. A közösség.
Ma a közösség hiányáról szeretnék mesélni neked. Arról a hiányról ami nincs is
talán, de mégis éget. Mert, fiam, mi mindig közösségben vagyunk, csak néha, vagy
talán túl gyakran, nem érezzük azt. Tudod, fiam, ez néha nagyon fáj. Nagyon
rossz tud lenni ez az érzés. De hidd el, mi mindig közösségben vagyunk, ha
mással nem, az Istennel biztosan. Ő, tudod, bármilyenek vagyunk mindig és minden
esetben óv és véd bennünket. Szeret, átölel és vigyáz ránk. Mindig közösségben
vagyunk Vele, de gyakran nem engedjük, hogy érezhessük a szeretetét. Behúzódunk
apró kis csigaházunkba, s elrejtőzünk előle, mint az első emberpár. Pedig Ő
mindig velünk van, csak gyakran nem is akarjuk meghallani, hogy itt sétál a
kertben, s bennünket keres. Mindig velünk van, csak apró, gonosz tetteink nem
engedik, hogy rá figyeljünk, mert a mi álmaink fontosabbak. Mi kilépünk a
közösségéből, s Ő nap mint nap, óráról órára visszalép mellénk.
Fiam, ma a közösség hiányáról mesélek neked. Ott van az emberek közössége.
Körülvesznek, látom őket, s ők is látnak engem. Mellettem ülnek a buszon, a
villamoson, nevetve szólnak hozzám a munkahelyemen, egy-egy odavetett szó, egy
torz, félénk mosoly.
S én szeretnék felkiáltani: Elnézést létezem! Elnézést, élek! Még én is vagyok.
Egy-egy félreértett szó, egy-egy félreértett mondat. Egy-egy félreértett
gonoszság, egy-egy félreértett szeretet-cselekedet.
Fiam, ma a közösség hiányáról mesélek neked. A szerető arra vár, arra vágyik,
hogy láthassa kedvesét, aki talán már nincsen is. Aki talán már kilépett abból a
közösségből, amelyet az egymás iránt érzett szerelem cinkossága hozott létre.
Azok a kis titkok, kis apró mondatok, apró érintések, apró együtt ünneplések
közösségéből. Aki talán már ki is lépett abból a titokból, amely csak az övé és
csak a tiéd, s ez a szeretet közössége. Nem embertelen közösség, nem az egymás
iránt érzett önzőség közössége, hanem az egymás iránt érzett cinkosság öröme, és
vidámsága.
Nem rég készült rólam egy fénykép. Talán azt mondhatom: életem legjobb képe. Egy
olyan kép, ahol látszik rajtam: vidáman, felszabadultan és hátsó gondolatok
nélkül tudok lépni valaki felé. Tudtam lépni valaki felé, az egymást szeretők
cinkosságával, s vidámságával.
A kép szétoszlik. Kilépett a közösségből, aki felé léphettem volna. Elment.
Valahol egyedül maradtam, anélkül a cinkos közösség nélkül, mely boldog örömöt
adott. De közösségben az Istennel, közösségben az elképzelt, s valós emberekkel,
közösségben veled fiam, megélhető, túlélhető, elviselhető ez a mégis egyedül
lét.
Fiam, ma a közösség hiányáról meséltem neked. Arról a hiányról, amely fáj és
éget, rombol, s kegyetlen. Arról a hiányról, amellyel együtt lehet élni, de
nagyon nehéz, arról a hiányról, amely nem tudja felemelni, s megváltani az
embert. mert a közösség hiánya bezár, s a lakat kulcsát messze dobja el.
Fiam, keresd a közösséget. Keresd a közösséget, mert a közösség épít, mert a
közösségben megértheted önmagad, s a körülötted élőket, megértheted, s
megélheted a szerelmet, s megértheted az Istent.