Tegnap este rájöttem valamire. Valahol azt a feliratot olvastam: jöjjön el
az én országom. Ez jó is lenne, nincs is vele semmi gond. Igen jöjjön el
az én országom, legyenek meg, sikerüljenek az álmaim. Jöjjön el az én
országom, lehessek, legyen végre boldog és elégedett. Ez így nem is baj.
Ez még nem önző, legalábbis úgy gondolom, hogy ez elfogadható.
De valahogy mégis azt imádkozzuk, hogy jöjjön el a Te országod. Rájöttem
tegnap este, hogy mi a kettő között a különbség. Mint írtam, az, hogy ha
valaki keresi a saját boldogságát az nem baj. De az igen, hogy ez mindent
felülmúló, mindent elfedő akarat lesz, az már veszélyes és önző. S egy
kissé félelemmel tölt el.
Persze ez sarkítás, mint sok minden az életben. De én úgy érzem, hogy az
önzetlenség és az önzőség ezen a pici, én - te különbségen múlik. Hogy azt
akarom-e mindenképpen az történjen, amit én elképzeltem, s csak ez tesz-e
boldoggá, vagy pedig az, hogy tisztelem a másik véleményét, s tudom azt
mondani: igen, én tévedtem, úgy jó, ahogy Te mondod. Talán ez lehet az a
fajta beszéd, amit a szentírás az angyalok nyelvének nevez, amikor azt
mondja, hogy a szeretet többet ér annál is, ha az angyalok nyelvén szólok
is. De ahhoz, hogy szeretni tudjak el kell jutnom arra a pontra, hogy
legyen meg a Te akaratod. S ez az embertől egy bátor lépést vár el. Az
önzőség azon kívül, hogy kényelmes, nem vár bátor cselekedeteket. Az
önzetlenség viszont igen. Lépni kell a másik felé, feladva a saját
egyéniségünk, saját akaratunk egy részét. Bátor cselekedet. S ha már
tudjuk nézni, hogy mi a másik akarata el kezdtük szeretni a másikat. S ez
az önzetlenség kalandja. Állítólag megmászni egy hegyet könnyebb. Ez igaz.
De ez sokkal izgalmasabb...