Napok óta a hivatás szón töprengek. Rá kellett jönnöm a sors, vagy az
Isten, ki hogyan gondolja szerencsétlen egy természettel vert, vagy éppen
áldott meg. Nem tudom miért, de nem tudok egyenesen gondolkodni mint a
többség, ha van egy egyenes vonal, amin járni kellene, én bizonyos, hogy
egy picit jobbra vagy balra letérek.
Valahogy úgy érzem, hasztalan kényszeríteném magamat, hogy egy dalt
énekeljek a tömeggel, nem tudok elvegyülni a tömegben.
Van egy fő vágyam, egy legfőbb álmom. Szeretném szolgálni az embereket, és
szeretném szolgálni az Istent. Mégis úgy érzem, hogy amikor nyitni
szeretnék az emberek felé, amikor kiabálom, itt vagyok, engem küldjetek,
az ajtók, s az ablakok be vannak záródva elöttem. Hiszem, hogy az Isten
házában sok hely van, hiszen olyanok elférnek benne mint az általam nagyon
szeretett Don Bosco, aki bohócmutatványokat mutatott be, vagy éppen Szent
Brúnó, aki meg legjobban a csendet és az elmélkedést szerette.
Sokan a szememre vetik: nem tartom be a szabályokat. De amikor segíteni
akarok legkevésbé is a szabályokra gondolok. Én csak egy utat szeretnék
bejárni, egy utat megérteni, egy utat megélni, s ezt az utat, ennek az
útnak a boldogságát szeretném megmutatni másoknak, szeretném megmutatni
mindenkinek, a körülöttem élőknek, hogy jó az Isten útja, hogy jó vele
lenni.
De vajon én elhiszem-e, el tudom-e hinni, hogy az Isten útja jó? Sokat
kesergek, s sokszor félek az egésztől. Nem tudom, nem tudhatom jó utat
járok-e be, de azt tudom, hogy keresem a reményt. Keresem a reményt és a
békét. Se szeri, se száma azoknak az embereknek, akikkel naponta
találkozom, s mutatják milyen elégedettek, milyen boldogok, milyen
vidámak, mert betartják a szabályokat. De mit tegyek, ha a bennem élő
hang, lelkiismeretem hangja azt kiabálja: Nem helyes! Neked a saját utadat
kell bejárni.
Lehet, hogy csak türelmetlen vagyok. Itt vagyok huszonnyolc évesen, s
eddig alig segítettem az embereken. Hát igen, itt van az én hibám. Noha
vágyom rá, de nem bírom elviselni az élet állandó, s mozdulatlan
egyhangúságát. Nehezen viselem el a menetrendet, amelyben élek, bár vágyom
is rá. Kettősség van bennem.
Mégis mit tennék, ha tehetném? Legszívesebben kiülnék a főtérre, s
beszélgetnék az emberekkel. Legszívesebben hallgatnám őket, tanulnék
tőlük. Hát igen, régen a görögöknél, meg a rómaiaknál ez volt a fórum.
Kiülni, s hallgatni. Az én helyen ott lenne. Ott lenne, ahol az emberek
szenvednek, hogy meghallgassam őket, ott lenne, ahol a nyomorúság, a lelki
és testi nyomorúság ellen küzdenek.
Valamikor olvastam egy emberről. A könyvben Szent Daninak csúfolták. Ő
kiált a piac mellé, s beszélt. Röviden, egyszerűen és szeretettel teljesen
a reményről. Talán ilyen Szent Danivá kellene vállnom. Beszélni, reményt
adni, reményt mutatni, megmutatni, hogy a dal, ami benne van, az jó. A
költő így ír:
Megmondom a titkát édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép lelkében az ének,
Az hallja a másik énekét is szépnek.
(Babits: A második ének)
Ezt a dalt keresem magamban, ezt a dalt keresem az emberekben. Talán ez az
én hivatásom. Talán ez az én utam.