Ötvenharmadik álom: A hivatásról
 

Napok óta a hivatás szón töprengek. Rá kellett jönnöm a sors, vagy az Isten, ki hogyan gondolja szerencsétlen egy természettel vert, vagy éppen áldott meg. Nem tudom miért, de nem tudok egyenesen gondolkodni mint a többség, ha van egy egyenes vonal, amin járni kellene, én bizonyos, hogy egy picit jobbra vagy balra letérek.
Valahogy úgy érzem, hasztalan kényszeríteném magamat, hogy egy dalt énekeljek a tömeggel, nem tudok elvegyülni a tömegben. Van egy fő vágyam, egy legfőbb álmom. Szeretném szolgálni az embereket, és szeretném szolgálni az Istent. Mégis úgy érzem, hogy amikor nyitni szeretnék az emberek felé, amikor kiabálom, itt vagyok, engem küldjetek, az ajtók, s az ablakok be vannak záródva elöttem. Hiszem, hogy az Isten házában sok hely van, hiszen olyanok elférnek benne mint az általam nagyon szeretett Don Bosco, aki bohócmutatványokat mutatott be, vagy éppen Szent Brúnó, aki meg legjobban a csendet és az elmélkedést szerette.
Sokan a szememre vetik: nem tartom be a szabályokat. De amikor segíteni akarok legkevésbé is a szabályokra gondolok. Én csak egy utat szeretnék bejárni, egy utat megérteni, egy utat megélni, s ezt az utat, ennek az útnak a boldogságát szeretném megmutatni másoknak, szeretném megmutatni mindenkinek, a körülöttem élőknek, hogy jó az Isten útja, hogy jó vele lenni.
De vajon én elhiszem-e, el tudom-e hinni, hogy az Isten útja jó? Sokat kesergek, s sokszor félek az egésztől. Nem tudom, nem tudhatom jó utat járok-e be, de azt tudom, hogy keresem a reményt. Keresem a reményt és a békét. Se szeri, se száma azoknak az embereknek, akikkel naponta találkozom, s mutatják milyen elégedettek, milyen boldogok, milyen vidámak, mert betartják a szabályokat. De mit tegyek, ha a bennem élő hang, lelkiismeretem hangja azt kiabálja: Nem helyes! Neked a saját utadat kell bejárni.
Lehet, hogy csak türelmetlen vagyok. Itt vagyok huszonnyolc évesen, s eddig alig segítettem az embereken. Hát igen, itt van az én hibám. Noha vágyom rá, de nem bírom elviselni az élet állandó, s mozdulatlan egyhangúságát. Nehezen viselem el a menetrendet, amelyben élek, bár vágyom is rá. Kettősség van bennem.
Mégis mit tennék, ha tehetném? Legszívesebben kiülnék a főtérre, s beszélgetnék az emberekkel. Legszívesebben hallgatnám őket, tanulnék tőlük. Hát igen, régen a görögöknél, meg a rómaiaknál ez volt a fórum. Kiülni, s hallgatni. Az én helyen ott lenne. Ott lenne, ahol az emberek szenvednek, hogy meghallgassam őket, ott lenne, ahol a nyomorúság, a lelki és testi nyomorúság ellen küzdenek.
Valamikor olvastam egy emberről. A könyvben Szent Daninak csúfolták. Ő kiált a piac mellé, s beszélt. Röviden, egyszerűen és szeretettel teljesen a reményről. Talán ilyen Szent Danivá kellene vállnom. Beszélni, reményt adni, reményt mutatni, megmutatni, hogy a dal, ami benne van, az jó. A költő így ír:
Megmondom a titkát édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép lelkében az ének,
Az hallja a másik énekét is szépnek.
(Babits: A második ének)
Ezt a dalt keresem magamban, ezt a dalt keresem az emberekben. Talán ez az én hivatásom. Talán ez az én utam.

 

 

Vissza a Könyvecske oldalára!