Van egy barátom, aki magát következetesen realistának, az észérvek urának
tartja. Tagnap beszélgettem egy picit vele. Gondoltam, talán meggyőzhetem. Nem
arról akartam meggyőzni, hogy a világ jó, s remélni öröm, hanem csak arról, hogy
a világ gyönyörű. Hevesen ellenkezett. Tiltakozott az ellen, jó, hogy szép, hogy
érdemes lenne a világ arra, hogy egyáltalán figyeljünk rá. Rájöttem mi bántja
őt. Egyedül van. Nem veszik észre. Így, hogy hevesen tiltakozik minden ellen,
ami jó, vagy legalábbis annak tűnik, alkalmat teremt arra, hogy felfigyeljenek
rá.
Nem hinném, hogy lenne olyan ember, ki ne szenvedett volna amiatt, hogy nem
vették észre. Sokszor nem veszem észre a körülöttem élők baját, s sokszor mások
nem veszik észre azt, hogy velem nincs rendben, itt belül fáj valami, pedig öröm
az élet.
Volt egy kedves barátom, akit pont ezzel a figyelmetlenséggel
veszítettem el. Hiányzik. Felmerül a kérdés: Ismerve az állapotot, ismerve milyen
nehéz érzés, miért vagyunk oly figyelmetlenek?
Figyelmetlenség. Ez ami ölni tud. Hányszor olvasom, hogy a figyelmetlenség
baleseteket okozott, hányszor érzem, hogy a figyelmetlenség kapcsolatokat,
emberi szeretetet tud összetörni, elpusztítani.
Hányszor kellene csak egy jó szó, vagy éppen csak annyi, hogy üljek le a másik
mellé, s maradjak csendben, s engedjem, hogy kiléphessen a félelem bűvköréből,
saját fájdalma hatalmából, s engedje, hogy a nyugalom áthassa a lelkét.
Volt egy kedves barátom, akit pont emiatt veszítettem el. Nem tudtam rá
figyelni, talán mert tele voltam élménnyel, s örömmel, s ez nem engedte, hogy
észrevegyem, mi is van benne.
Pedig ezek a kis egymásféle fordulások, a világot építő lépcső fokai. Ezek a
pici szeretetcselekedetekből épül meg a világ. Nem hiszem, hogy a nagy bazilikák
tudják a hitet igazán bebizonyítani azok előtt, akik keresik a hitüket, és a
reményüket. Viszont tudom, hogy ezekből a cselekedetekből lehet valami új, lehet
valami reményteli, lehet valami boldog dolog. Vannak akik azt mondják: A világ
lépcsőkből áll és azzal töltünk el sok haszontalan időt, hogy felmásszunk a
tetejére. Mi az az idő? Semmiképpen nem lehet lényegtelen valami. Kis kavicsok.
Egyszer amikor segítettem egy építkezésen meglepődve vettem észre, hogy a
betonba kavicsokat tesznek. Kérdeztem, miért? Azt a választ kaptam, azért mert
ezektől szilárdabb lesz az egész.
Minél több időt töltünk a remény keresésével annál szilárdabb lesz a egész
építmény. Minél többször lépünk az elé, aki a valódi Remény, annál bátrabban
kereshetjük, a Valóságot. Annál szilárdabb lesz az én világom lépcsői. Ezen
dolgozom. Ezen küszködöm.
Volt egy barátom, akit elveszítettem amiatt, mert nem vettem észre, az ő
építményéhez szüksége lenne az én odafigyelésem kis kavicsaira. Nem tudom,
hogyan hozhatom helyre, sajnos valószínű, sehogy. De attól még építenem, s
tanulnom kell.