Minden nap, minden csatát meg kell vívnom, s ez már néha rémülettel tölt el.
Minden héten, minden órában nekem kell lennem a legjobbnak, ettől félek.
Mikor már évek óta úgy kelsz fel, hogy minden áldott nap, minden csatát meg
kell nyerni, mindig be kell bizonyítani, hogy te vagy a legjobb... Nagyon
elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb.
Nem akartam félni.
Sokan azt gondolják, ha valaki teológus, akkor már mindjárt jobbnak,
okosabbnak, bölcsebbnek, valahogy szentebbnek kell lennie, mint az átlag. Ha
valaki teológus, akkor valahol a nyakán viseli azt a láthatatlan
kasztmegjelölést, amit én annyira rémületesen gyűlölök.
Én nem vagyok jobb, mint az átlag. Nem akarok más lenni. Ember szeretnék
lenni, még ha az meg is különböztet az átlagemberek sorától, hogy merek
álmodozni.
De nem akarok nap mint nap csatákba menni, s onnét, bár látszólag nem
vesztesen, de nem is győztesen távozni.
Reménykedni akarok, mert a remény jó. Álmodni akarok, mert az álom magával
ragad.
Szeretni akarok. Szerelmes akarok lenni, s órákon át szeretnék butaságokat
sugdosni a másik fülébe, esetleg némi arcpírt okozva.
Családot akarok, ahol körbeülnek gyermekeim, akiknek fontos mit mondok.
Munkahelyet akarok, ahol érdekli a feletteseimet a tudásom, s csak azért
mert nem vagyok pap, nem kezelnem másodrendűként, civilként, hozzá nem
értőként.
Ezek olyan egyszerű kívánságok. Mégis, annyira elérhetetlennek tűnnek, ebből
a hideg, pécsi albérleti szobából.
Nem sok kilátást látok innét, csak csatákat. Ahol egy ledolgozott munkanap
után órákig kell könyörögni, hogy ugyan már, ha a fagy miatt leállt a
tömegközlekedés, juttassatok már valahogy haza. Ahol egészségtelen, túl
meleg környezetben kell hosszú órákat eltölteni, de már az innivalót se
lehet bevinni a terembe. Beszélj egy, néha másfél órán keresztül
folyamatosan, s ne igyál.
Csatákat látok, napi nyolc órás munkát, ahol félrerakni nem tudok, ahol csak
görgetem magam előtt az adósságokat, de nem tudok tovább lépni.
Csatákat látok, ahol küzdök egy lassan használhatatlanná váló számítógéppel,
mert az alkatrészeket cserélni nincs pénzem.
S csatákat látok. Ahol azok akiket szerettem átnéznek rajtam, ahol azok
akikkel el tudtam volna képzelni az életem még annyira se bíznak bennem,
hogy elhiszik jön-e busz, vagy sem.
Sötét az éjjel. De miért oly sötét az éj, s hol van belőle a menekvés?
Vegyem fel a kesztyűt, mint Don Quihote, s vívjak a szélmalmokkal? Vagy
dobjam oda a vagyonom, mint Cyrano, egy látványos mozdulattal, s menjek
vívjak egyszerre százzal? Vagy csak csendben, s hallgatagon küzdjek tovább,
miközben látványosan érzem, hogy a szomorúság, és a kétségbeesés, a
kilátástalan jövőtől egyre inkább erősödik?
Mert tudom, ha megmutatom másnak ezt az írást, mit fog mondani. Bízz
Istenben, a Szentírásban hányszor ott van a ne félj, s folytathatnám.
Bízom Istenben, de a leglelkesebb ember is elfárad folyamatos csatározások
közben. A legbátrabb álmodozó is elkezd rémálmokat látni, ha napközben nem
látja azt, hogy egyről eljutna a kettőre.
A legbékésebb teológus is eljuthat az Istentagadás széléig, ha nem lát
reményt a jövőjére nézve.
Bízom, hiszem az Istent. De bennem van a félelem. A szeretet közösségében,
az egyházban, miért kell nap mint nap csatákat vívnom, csak azért, hogy
elfogadják, vagyok, élek, segíteni akarok?
Vagy ha nem is ezt a közösséget nézzük, miért gondolják azt az emberek, hogy
ha egy telefonos ügyfélszolgálatot hívnak, akkor minden haragjukat, dühüket,
perverziójukat arra az emberre önthetik, aki a vonal végén ül. Agyam,
lelkem, idegeim, több csatát elfogadni nem tudnak, nem akarnak.
Erős vagyok, és konok. Bármeddig bármit eltűrök, csak szomorú és fájdalmas.
Régi vicc: Annyit olvastam az ital és a dohányzás káros hatásairól, hogy úgy
döntöttem, abbahagyom. Mármint az olvasást.
Csodálkozunk, hogy a legjobb emberek hagyják ott az egyházat, s keresnek
másik közösséget? Csak a környezetemben három ember lépett ki... Ment el
máshová. Mert másutt szeretettel fogadják.
Soha nem tenném meg ezt a lépést. Szeretem, félem, csodálom egyházamat,
amely szerető anyaként ölel, legalábbis így gondolom róla. De egyre többször
érzem azt, mikor elmegyek a templomba, hogy nem nekem szól. Egyre többször
érzem a felesleges vagy, nincs rád szükség érzést.
Egyre többször álmodozom a holnapról, s egyre inkább azt látom, hogy a
holnap várat magára. Én is biztatom magam, mint a Valahol Európában című
musicalben, amikor Kuksi megkérdezi, mikor érünk már haza, s hallom a
választ: Majd holnap. S mikor megkérdezi, hogy mikor lesz holnap, a Suhanc
így válaszol rá: Valamikor lennie kell neki.
Tényleg van holnap? Valamikor lennie kell neki.
Tudom szomorú, de őszinte ez az írás. Talán kár leírni. Talán kár kimondani,
hogy nem érzem jól magam, ott ahol vagyok. Talán hiba leírni, hogy az
egyházban feleslegesnek érzem magam. A saját fészkébe nem rondít a madár.
Én nem szeretnék egy új életet, ezt az életet élem, s hiszem, hogy van egy
örök életem, ami vár. Ezt az életet szeretném leérni, boldogan. S
jellemesen. Tudom, ez is elmúlik. A jellem nagyon is mulandó manapság.
Talán álmodozó vagyok, talán gyógykezelni kellene, bár hiszem, hogy van
jövőm. Valamilyen, valahol. Talán valahol Európában.
Ahogy múlik az éj, ahogy fölkel a nap,
A fény belopózik a lombok alatt.
Ahogy tágul az ég és a völgy puha zöld,
Virágait végre kibontja a föld.
Valahol gyönyörű nyár van,
Valahol Európában.
Valahol hazafelé, mindig a nap elé
Kúsznak a kifakult, lomha folyók.
Ahogy múlik az éj, ahogy fölkel a nap,
A gyűlölet végre a múltra marad.
És a fák, a vizek és a tétova szél
S a néma hegyoldal is újra beszél.
Valahol gyönyörű nyár van,
Valahol Európában.
Valahol csaták nélkül is boldog lehetek