Tegnap elkezdtem pakolászni, szortírozni azokat a papírokat, amelyek
felgyűltek. Rendetlen ember vagyok, de mégis egy dologban szeretem, ha
idegesítően rend van. Minden buta papírt, minden buta cetlit elteszek, s
megőrzök. Ebben a végtelenségig hajlandó vagyok elmenni, s ez nagy hibám.
Amikor legutóbb - ha nem számítjuk a legeslegutolsó költözésemet, ami nem
önkéntes volt, hanem a kényszer szülte - több doboz, több súlyos doboz
csak cetlikkel van teli.
Rengeteg, rengeteg cetlivel. A legtöbb cetlin a nevem, s valami ami velem
történt. A legtöbb cédulán az életem különféle eseményei, vágyai, álmai.
Vizsgalapok, s szerelmes levelek, iratok, s összegyűrt vers-kezdemények.
Cetlik.
Amikor tegnap a négy nagy dobozt megpróbáltam átpakolni, hogy abból öt
legyen, mert kidobni sajnálom őket elgondolkodtam. Van egy régi dal,
melynek így szól az egyik sora: Hány cédula az élet?
Valóban, hány cédula az élet, s hány cédula, melyet rólam az Élet nagy
könyvébe feljegyeznek?
Az első cédula kis papír, rég megsárgult már. Rajta a nevem, s hogy
megszülettem. Az ember nem születik tabula rasanak, tehát nem mondható,
hogy amikor megszületünk, teljesen tiszta lappal indulunk, semmi hatás
nincs rajtunk, mint azt sem működik, hogy amikor valamit egészen újra
kezdünk, s az előzményt befejezettnek, véglegesen lezártnak tartjuk.
Már voltak hatások rám. S rögtön egy cédula került, ki vagyok, s hány
kiló. Hány centi a hosszom, s hogy férfinak születtem. De azt, hogy
álmodozó leszek, ez a cetli még nem tartalmazhatta.
Egy újabb cédula. Azt mondták az okosok, hogy lehet belőlem okos. Mehetek
iskolába, ahol megtanulhatom, hogy írják a nevem, s annyi mindent. Ahol
újabb cédulákat szerezhetek, újabb jegyeket válthatok, újabb jegyeket
válthatok a további cédulákhoz.
13 év telt így el, mígnem egy újabb cédula: egy kis barna könyvecske, mely
igazolja: érett lettem. Akár felnőtt is lehet talán belőlem. Újabb cédula.
Hamarosan - ha még küzdök érte - megkapom a diplomámat, s lesz még egy
cédulám.
Aztán talán lesz egy lány, aki mellém lép, megfogja a kezem, akinek minden
leszek mindenben, s aki mindenem lesz mindenben. S lesz egy cédulánk, mely
jelzi, hogy összetartozunk.
Újabb cédula.
Az utolsó cédula kőből lesz. Vagy fából, ha kevés a pénz. Rajta két
számjegy, melyből az elsőt most is tudom, s egy név, melyet egész
életemben viseltem.
S mondanak a cetlijeimről szép jelzőket, de hogy ki is vagyok, voltam én,
azt nem biztos, hogy megsejtik.
S az utolsó utáni cédula szívből van, egy olyan megismerhetetlen
tartományban, ahová csak remegve léphet be az utazó. Ahol lerázhatja
magáról a cédulákat, s csak egyet néznek: a szívem mélységét.
A bécsi Kapucinusok templomába szokták eltemetni az osztrák uralkodókat, s
közvetlen rokonait. Amikor megérkezik a halottas menet a kripta ajtaja be
van zárva. Bekopog a szertartás vezetője, s kéri, hogy bocsássák be az
elhunytat, felsorolván különböző címeit, rangjait, mondhatni céduláit.
A kriptán belülről kiszól egy hang: nem ismerem.
Ismét kopognak, ismét kérik a bebocsátást. A jelenet megismétlődik. A
harmadik alkalommal ezt a választ adják: egy szegény bűnös. Így már
beengedik.
Az utolsó utáni cédula szívből van, s elveszíthetetlen.
Sokak szerint félcédulás vagyok, bár rengeteg cédulám van. Paulo Coelho
egyik könyvében valahogy úgy fogalmaz, hogy azt tartják őrültnek, aki a
fal egyik oldalán van. A aki a fal azon oldalán van, azokat tartja
félcédulásoknak, aki a túloldalon. Szeretnék álmodozni. Szeretek egy picit
félcédulásként élni ebben a félcédulás világban.
Az Elisabeth című musicalban hangzik el egy dal. Nem túl ismert, a magyar
kazettára rá se került. Elisabeth egy bolondok házában tesz látogatást, s
ennek hatására így szól: Biztos szabad és boldog, aki őrült - ahhoz
viszont bátorság kell!
Én nem vagyok félcédulás, se bátor. De a reménykedéshez, a hithez, hogy ez
a világ nem olyan, mint ahogy a dal szól: Én játszom a bátrat, és teszem,
mit kell, bár nem más az élet, csak rút ármány, undok csalás, mert e
földön nincs más! Nincs más! -, ahhoz egy picit kell a bolondság, s a
félcédulásság.
Viszont, ha ezért az utolsó cédulánál, ami kőből lesz, vagy fából, ha
kevés a pénz, azt fogják mondani: félcédulás volt, de mert reménykedni, én
boldog leszek. Akkor oda fogom merni adni az utolsó utáni cédulámat
Valakinek, akié valójában.