Régen a reneszánsz korban volt egy hagyomány, vagy inkább fogalmazhatjuk úgy
is, hogy kényszer szülte trükk. Amikor a szobrászok a drága márványszobrokat
faragták előfordult, hogy a saját kezükön kívül a márványt is "megsebezték",
rossz helyre ütöttek. Ilyenkor gyorsan vettek egy kis viaszdarabot, s
ráolvasztották a "sebre", ami így eltűnt. Azokat a szobrokat, melyeket nem
rontott el senki, azt "sin cera", vagyis viasz nélküli szobornak nevezték. Ez a
kifejezés később kapott egy új értelmet, ami így hangzik: őszintén, teljesen,
hibátlanul, igazán.
Viasz nélkül.
Egy - szerintem - nagyon buta könyvben olvastam ezt a kifejezést, véleményem
szerint a könyvben ez a gondolat volt a legnagyobb érték. Az egyik főhős mindig
ezzel írta alá a másik főhősnek a leveleit.
Egy picit elgondolkodtam, hogy hogyan lehet igazán "viasz nélkül" élni.
Látszólag, s valójában nap mint nap meg kell alkudnom az elveimmel, a
vágyaimmal, a hitemmel szemben és mellett.
Nap mint nap küzdeni kell, bár elhiszem, hogy nap mint nap elkísér a remény, az
az igazán "viasz nélküli" valóság, mely megóvhat. S az a furcsa, hogy ezeket a
csatákat, ezeket a megalkuvásokat már észre sem veszem.
Gyerekkoromban nagyszüleimnél találtam egy szép farönköt. Gondoltam nekiülök, s
megfaragom. faragtam órákon, napokon keresztül, s mivel kézügyességem kritikán
aluli egyre több felületi sérülést szedtem össze. A farönk pedig egyre inkább
nem hasonlított semmire. Majdnem két hét után, nagyapám végignézte mit csinálok,
s azt mondta, nem baj kis unokám, fogpiszkálónak még jó lesz. Az a rönk már
viaszozással sem volt semmire alkalmas, maximum fogpiszkálónak.
Pár évvel később ismét nekiláttam, hogy faragjak valamit. Nagyapám akkor már
csak egy elérhetetlennek tűnő világból figyelt, de az eredmény nem sokat
változott.
S így visszatekintve, azzal a gondolattal, ami most bennem van, hogy "viasz
nélkül" sok mindent értek már.
Nem az volt a lényeg, hogy sikerült-e, vagy sem. Nem az volt a lényeg, hogy
magamat, s a körmeimet sikerült-e igen komolyan megroncsolnom, vagy sem.
A próbálkozás, a tett a lényeg. Az a lényeg, hogy csak azért is, tiszta szívből,
lelkesen megpróbáltam megvalósítani azt, amiben reméltem, amit elképzeltem.
Őszintén, teljesen, hibátlanul, igazán. Mindenképpen. Soha fel nem adva. S ez jó
dolog.
Szeretném, ha a dolgaimat, a dolgainkat most is "viasz nélkül" merném tenni.
Mert ehhez igazi férfias, komoly bátorság kell.
Férfias, komoly bátorság kell a szerelemhez, hogy újra merjek bízni valakiben,
bátorság kell, hogy új, s új helyeket keressek, ahol megtudom valósítani az én
személyes, valós történetemet.
Van egy író, aki azt mondta, hogy a legtöbb ember csendes elkeseredésben éli le
az életét.
Hát én nem! Azért sem. "Viasz nélkül" fogok élni. Bátran, reménykedve,
álmodozva.
Viasz nélkül.