A nagy szerep, mint álom vár,
A nagy varázslat szól valahol.
S a függöny, mint az éj, felszáll...
Shakespeare, aki szerintem egy bölcs ember volt, bár nem tudjuk, hogy ő írta-e
műveit, de ez most nem fontos, azt mondta egy művében: Színház az egész világ.
Valóban. A világ egyfajta színház, s én is mint mindenki más különbféle
szerepeket alakítok.
Én nap mint nap eljátszom a bátrat. Hősként, egy kis Herkulesként szaladok
végig, bátran szembeszállva minden félelemmel és kísértéssel.
Én nap mint nap eljátszom a lázadót, szembeszállva mindazon hatalmasságokkal,
akik magukat mindennek tartják mindenben. S tudom, hogy ezért pofon jár, de
akkor is, nem keresek magamnak barátokat hízelgéssel. Cyrano mondja: Egy szóval:
csúszó inda-szerepet
Nem vállalok halálomig!... Lehet:
Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
De egyedül növök, ha már magasra nem!
Én nap mint nap eljátszom a hírességet. A valamikori színházi embert, a kitűnő
szónokot, a jó operátort.
Én nap mint nap eljátszom a bölcset, kinek mindenről van egy gondolata, szépeket
ír, s olvasottsága felülmúlja az átlagot.
És én nap mint nap eljátszom magamat. A reménykedőt, s reménytelent, a hívőt, s
a hitetlent, a szerelmest, s gyűlölködőt, a szellemvárban az őrt, az éhezőt, s a
jólakottat, az érzékenyt, s az érzéketlent.
Magamat.
Eljátszom én a színészt, s a ripacsot. Eljátszom én a sportost, a lustát.
Magamat.
De ki leszek én? Ha függöny lemegy, vajon meglelem még igazi önmagamat? Néhány
hónapja hallottam egy kabarétréfát. Egy hangutánzó játszott benne, s a
műsorvezető megkérte, hogy a végén szólaljon meg a saját hangján, de azt nem
találta. Persze tudom, hogy ez is a játék része volt, de mégis
elgondolkodtatott. Vajon hol, s mikor vesztettem el, ha elvesztetten egyáltalán
a saját hangomat?
S ki leszek én...