Tegnap éjjel elképzeltem egy lányt. Nem tudom, hogy ki is ő, nem tudom,
hogy létezett-e, vagy fog-e létezni valaha.
Nem tudom, hogy találkoztam-e vele, nem tudom, hogy meglelhetem-e valaha.
S azt sem tudom, hogy volt-e valaha már az életemben. Azt tudom, hogy volt
egy szerelem az életben, mely megváltott. Amikor nem volt mit vesztenem,
mindent megkaptam. Amikor megtagadtam mindazt, aki voltam, megtaláltam
önmagamat. Amikor megismertem a megalázottságot, és mégis folytattam
utamat, megértettem, hogy szabadon megválaszthatom a sorsomat.
Tudom már nagyon késő mondani, tudom már nincs értelme mondani, tudom, már
felesleges megvallani, tudom már nincs értelme elárulni: életem része
voltál, életem része maradsz, mint távoli, mint elérhetetlen, mint titok.
A titok egy szép, egy valós csoda: talán megfejthető, talán nem, talán
elérhető, talán nem. Titok. S ezért olyan fájdalmas, mert égeti az embert.
Még ha sok év el is telik, akkor is benne ég, még ha hónapok telnek is el
azok között a ritka pillanatok között is, amikor hallhatom a hangod, vagy
csak messziről láthatlak bennem van a mosolyod, bennem él a hangod, s
lelked mélysége.
Még ha el is veszítem a békét, melyet Te adhatsz nekem, vagy már már a
hitem is remeg, akkor is tudom, ott valahol messze, mely nem
kilométerekben számítható, vagy.
Ez a fájdalom égető, de mégis izgalmas. Ez a fájdalom a lélek nemesbítése,
melyet adni szeretnék valakinek, aki ismeretlen, aki a félelem tárgya.
Más vágyam már nincs. Csak szeretni és tisztelni. Talán álmodozó vagyok,
talán hivő, talán hitetlen, de keresek valakit. Mint Cyrano Roxant, mint
Don Quihote Dulcineát, mint Kun László Éduát. Várni rád, tudom nem
érdemes. De az ember gyakran keresi az értelmetlen dolgokat. De én
szeretek várni rád, nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi
lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak...
Coelho ezt írta: "Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor
szeretünk életünkben, egyszer, kétszer, vagy tízszer: az új szerelem
mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a
mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk
vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk
egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a
szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig
vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. mert abban a
pillanatban, amikor elindulunk megkeresni a szerelmet, ő is elindul, hogy
megtaláljon minket."
Én nem keresem már a szerelmet. Elengedtem.