Hosszú éveken át minden éjjel volt egy furcsa programom. Hosszú éveken át minden
éjjel felnéztem az égre, s néztem a csillagokat. Minden éjjel kerestem a
csillagok világító fényét, noha volt, amikor nem láthattam, de akkor elképzeltem
a csillagokat. Ezek alatt az éjjelek alatt elképzeltem egy szebb világot. Talán
azt is mondhatnám ez volt az életem.
Csak felnéztem a csillagokba, álmodoztam, s elképzeltem egy jobb világot.
Elképzeltem azt, hogy hogyan tudnék én egy jobb, igazabb, bölcsebb és
becsületesebb ember lenni.
Én azt hiszem, hogy az ember egyik legfőbb feladata az, hogy nap mint nap,
éjjelről éjjelre megpróbálja magát jobbá, igazabbá, bölcsebbé és becsületesebbé
tenni.
Az ember, én is tele van, tele vagyok hibával, bűnnel. De nem a saját erőmből,
hanem a Mester kegyelméből, hogy tud lépni, lépni a változás, a változás csodája
felé. A felé a csoda felé, mely legalább olyan furcsa és ismeretlen, mint a
csillagok világa. Krisztus megváltotta a világot, meghalt értünk, de nekünk is
meg kell tennünk a saját lépéseinket, mely a Golgotára vezet, ami bármilyen
véglegesnek tűnik, mégsem az. Ez bizony, valamilyen szinten szenvedéssel jár,
amitől én félek. Nem akarok szenvedni, bevallom nem is tudom, hogyan kell.
Idegenkedve olvasom azokat a beszámolókat, hogy volt aki beleugrott a
tüskebokorba, hogy elűzze a kísértést, s volt aki mosolyogva áldozta fel az
életét a másikért.
Én keresem a boldogságot, mert talán minden erővel, mindig éjjel, s nappal
boldog akarok lenni. Talán túlságosan is.
S ezt a boldogságot úgy keresem, hogy nap mint nap, óráról órára keresem az
életemben azokat a pontokat, amelyek jobbá tudnak tenni. S ha találok egyet, az
boldoggá tesz. Lehet, hogy egy bocsánatkérés tesz jobbá, vagy lehet, hogy az, ha
csak azért is kiállok az igazamért, s küzdök. Lehet, hogy az tesz jobbá, hogy
nem csinálok éppen semmit, hanem kikapcsolódom, mondjuk megnézek egy jó filmet,
elolvasok egy szép könyvet, vagy ámulva lesem az emberi kitartást a
sportolóktól.
Ezek eszközök. S sok ilyen eszköz van még. De mind, mind erőt adhatnak a
továbblépéshez. Erőt adnak ahhoz, hogy igazán szembe tudjak nézni önmagammal.
Mert valamelyik éjjel, álmomban találkoztam önmagammal. Meglepő találkozás volt.
Tudtam, hogy test a testemből, éreztem, hogy lélek a lelkemből. Találkoztam
önmagammal. Ismerős volt, és mégis okozott egy kis zavart. Meglepődve fedeztem
fel sok mindent, s értettem meg sok mindent. Ez valahogy olyan érzés volt,
mintha egyszer nem csak belenézhetnénk a tükörbe, hanem bele is léphetnénk, s
mindent láthatnánk kívülről. Talán, ha egyszer megérezném ezt az érzést, sok
mindent jobban megértenék saját magamból, saját örömteli, s néha félelmetes
lényemből.
Egy kedves filmem azt tanácsolja, hogy mindent amit látok, mindent amit érzek,
mindent ami velem történik vizsgáljak meg egy másik szempontból, egy másik
szemszögből is. Mert nem biztos, hogy az a helyes, amit helyesnek gondolok. Nem
biztos, hogy igaz az, amit igaznak érzek. S még ha helyes és igaz is, nem
biztos, hogy a mindent elsöprő szeretet megengedi azt, hogy elmondjam, amit
gondolok, mert lehet, hogy olyan sérülést okozok, mely még nagyobb bajt okozhat.
Az igazság olyan, mint egy madár. Könnyen elszáll, ha bántják. De ha csendben
figyelem, akkor egy idő után a kezemből is eszik.
Az igazság egy kicsit olyan, mint a remény. Könnyű eljátszani. Könnyű
eljátszani, bebizonyítani, hogy az igazság a kezemben van, s talán még el is
hiszik az emberek. De amikor az ember egyedül marad a szobája sötétjén, vagy
felnéz a csillagokba, akkor ott benn előjön a valódi igazság utáni vágy. S ekkor
tudnak sokan kétségbe esni. Bevallom, nem egyszer én is ilyen érzéssel küzdök, s
valamiért nem veszem észre azt, amit pontosan tudok: van a remény, amely segít
minden helyzet átélésében. A remény, s én ezt hiszem: örök. Valahol azt olvastam
- vagy csak képzeltem, hogy olvastam: a pokol a remény végleges hiánya.
Pál apostol az egyik legszebb himnuszában együtt említi a hitet, a reményt, és a
szeretetet. Én a szeretetről még nem merek beszélni. Keresem, vágyok, álmodozom
róla, nagyon szeretnék szeretni, s kívánom, hogy szeressenek, de még egy picit
félek tőle. A hitről, most nem merek beszélni. Bölcs emberek beszélnek a lelki
szárazságról, amikor az ember kiált az ég felé, hogy még én is itt vagyok,
hallgass meg Uram. S az ég valamiért hallgat, vagy csak én nem hallom a szavát.
Ez nem a hitetlenség, vagy a hit megtagadása. Vágyva vágyom arra, hogy ismét úgy
tudjak hinni, mint amennyire vágyom rá. Évek során megtanultam mindent, ami
ahhoz kell, hogy papíron tudjam mit hiszek. De még nem tanultam meg, hogy
hogyan. S erre nagyon vágyom.
Csak reménykedni tudok, csak reménykedni merek. Reménykedni a jóban, az igazban,
a szentben, akiről pontosan tudom, hogy nem ott fenn a csillagokban, hanem egy
jelenleg számomra el nem érhető, fel nem fogható helyen lakik, ahová igazán
vágyódik a szívem. Most csak reménykedni tudok: Őbenne.