"Hogyha kell egy tánc, én mindig megmondom, kivel,
Tőlem függ mostmár a táncrend, én választok más zenét,
Hogyha kell egy tánc, a ritmust én diktálom érzésem szerint,
Szemedbe nézek és én mondom meg, meddig még!"
Ó, kedves hölgyem, ezt a táncot szabad lesz? Köszönöm, megtisztelő számomra,
hogy elfogadta felkérésem. Mert kell egy tánc, nem gondolja? Ja, értem, már fáj
a lába, annyit járta. Akkor is, drága hölgyem, kell egy tánc, melyet csak mi
járhatunk el. Ön és én. Mert ez azt a tánc, melyet számunkra találtak ki. Mert
kell egy tánc, mely az Öné, s az enyém, mely a világmindenség kezdetétől benne
van a nagy táncrendben, ki van hozzá, meg van hozzá álmodva a zene, már
behangolt a zenekar, s a gyertyák is égnek.
Régóta álmodom erről, s minden táncról az életemben, drága Hölgyem. Álmodoztam
arról, hogy vajon milyen lesz majd Ön. Szőke, barna? Vagy talán élve a tudomány
hozta sikerekkel némileg változtat az eredeti színeken? Tudja drága kisasszony,
az évek során rájöttem valamire. Arra, hogy az én táncrendemben egyetlen zene
szerepel, mely az Öné. Ezt akkor is tudtam, akkor is láttam, akkor is értettem,
amikor Önt még nem.
Látom, kisasszony megdöbbent, hiszen a lábamra lépett. Pedig kitűnően táncolja
ezt a mi táncunkat. Persze érzem a kezén is a döbbenetet, s látom arcán az
elpirulás jeleit. Csak táncoljunk tovább, s engedje meg, hogy tovább meséljek.
Hallja ezt a dallamot, kedves hölgyem? Hogy lüktet, hogy zeng? Á, igen, önnek
pontosan igaza van. Mintha az a hegedű egy kicsit hamis lenne. Igen. Egy kicsit
hamis, mint az élet maga. Pedig oly szépen szeretnénk, oly szépen szeretnénk
megérteni, s gondolom a hegedűs pedig szépen szeretné játszani a dallamot, de
valamiért nem sikerül neki. De csak ezért az egy hamis hangért száműzzük a
zenét? Csak azért a kis hamisságáért, mely bizony benne van, száműzzük az
életet? Van aki azt mondja, hogy az élet könnyek és sírás. Pedig sokkal, sokkal
több. Könnyek és sírás, intimitás és valóság, reménykedés és bosszú, s oly sok
minden, hogy ez alatt a rövid keringő alatt én fel sem tudom Önnek sorolni. Az
élet, az élet. Nem kevesebb, s nem is több. Egy tánc. Mert valahol mindig
táncolnak, valahol mindig szól a zene, s én hiszem, hogy ez a zene, valahol ott,
nekünk szól, kedves kisasszony. Nem gondolja? Látom töpreng azon, amit mondok...
Vajon mi is járhat az agyában, s mi járhat a szívében? Ne, ne mondja, engedje
meg, hogy megpróbáljam megfejteni Önt. Talán azt gondolja, hogy egy idegen miért
mond ilyet. Igen, idegen vagyok, és ismerős. Barát vagyok, s ellenség. Egy
táncos, aki tudja, van egy tánca, melyet járnia kell. S én megmondom, ezt a
táncot csak Önnel szeretném járni, ma, holnap, s életem minden napján, hogy újra
felfedezzem mi a szép, s mi a jó.
Látom, ismét zavarban van. S a dallam lassan elhalkul, lassan vége a táncunknak.
Még visszakísérem, engedje meg, hogy egy dolgot mondjak: próbáljon meg lépni,
drága Hölgyem. Látom az arcán a mosolyt, lépni? Hiszen most táncoltunk. Igen,
lépni. Mégis azt mondom, lépni. Lépni a jövő felé, lépni az újabb, s az örök
közös tánc felé, mely csak a mienk, melyet senki más nem járhat el csak mi.
Most elköszönök, kedves hölgy. Hogy hová megyek? Van egy hely, ön is jól ismeri,
ott benn a szívében meg fogja lelni, ahol forog a tánc, ahol lehet ropni, lehet
égni, ahol a reflektor csak bennünket mutathat. Ezt a helyet én nem mutathatom
meg, de Ön megleli. Hiszem, hogy megleli. Ott várom. Fényes tánccipőben, fényes
frakkban várom Önt, a zenekar már hangol, hogy játssza a mi táncunkat. Mert kell
egy tánc.