Egy nagyon kedves ismerősöm levele alapján született ez az álom. Kicsit beoldás, lehet, hogy nem is ide lenne való, de úgy gondolom, hogy Fischer Ági megérdemel annyit, hogy neve itt is megjelenjen.
Valamikor réges-régen, ki tudja hol élt egy egyszerű
kis csacska lányka. Szemében különös lángolás égett. Az életet csak
boldognak látta, kéknek az eget, még ha villámlott is, zöldnek a leveleket,
még ha hó födte is be a tájat. Úgy érezte övé a világ, minden, ami
létezik itt a földön csak érte jött létre, s még valakiért, aki, tudta
egyszer eljön hozzá, belenéz két szemébe, s azt fogja mondani neki: Te vagy
mindenem, Te vagy az életem…
S egy hideg, fagyos délutánon eljött a fiú. Nem volt neki fehér lova, nem
volt neki, csak két keze, s egy kereső őszinte szíve. S egymásba szerettek.
Nagyon sokat beszélgettek egymással, s a szeretet egyre mélyebb lett. Csak
egymásnak akartak élni, mindenki más, már nem számított. Együtt
építettek lelkükben egy kis házikót, egy házikót, melyről azt remélték,
hogy egyszer a valóságban is felépülhet. Megpróbáltak az álmaikban élni,
s elfeledkezni a valóságról.
De a gonosz valóság nem engedett… Eltelt egy év, s a környezetük gonoszul
úgy ítélte meg, ők nem érdemlik meg egymást. Először csak az ablakon
lestek be, s terjesztettek mindenféle rosszindulatú pletykát, aztán
benyitottak, hátha több bajt tudnak okozni, majd beléptek a kicsi házikó
boldog szentélyébe, s később úgy befurakodtak, hogy a házikó előbb csak
megingott, majd alapjaiban rengett meg, s a földre omlott. A földre
összetörve mindent, amit addig behordtak, álmokat, vágyakat, szeretetet,
szerelmet, hitet, reményt… Nem maradt már semmi, amit közösnek mondhattak.
Talán csak egy emlék, talán csak egy régi álom. A fiú megingott, nem is
tudott mást tenni ennyi ember ellen. A lányka pedig nem tudta mit is kellene
tennie, mit is lehetne tennie. Könnyeivel áztatta a romokat, de azokat nem
tudta összeragasztani. Majd a csalárd környezetük még taposott egyet-egyet
a romokon, porladjanak, nyomuk is vesszen el mindörökre. Ott maradt a lányka
egyedül nagy bánatával. Egyedül iszonyatos keservével. Az ég már nem
kéklett, a levelek fonnyadtak voltak lelkében. Állandó volt a vihar, s
villámok cikáztak a szívében. A lányka úgy érezte csalódnia kellett
mindenben és mindenkiben. Csalódott a világban, csalódott az életben.
Szörnyűen érezte magát. Elzárta magát a világtól, s csak ült ott
keserves magányában, míg nem egy csendes éjjel, hangtalanul mellé ült az
Isten. A lányka el akarta őt is kergetni. De az Isten csak visszaült nap,
mint nap mellé, s vigasztalta. Az emberi sebek lassan gyógyulnak. De az idő
az csak tett és tett. Napok és napok. Hetek és hetek. Hónapok és hónapok.
Talán évek is elteltek. Nem volt se helye, ahová elbújhatott volna, nem volt
senkije, akivel megoszthatta volna bánatát. Vagyis talán mégis. Az Isten
mellette maradt, végig. A környezete meg megpróbált visszatérni, mintha
semmi sem történt volna. Nem volt könnyű megbocsátani nekik. De megtette.
Hiszen egy szellős este az Isten ezt kérte tőle, s ő nem tagadhatta meg ezt
a kérést..
S közben a fiúcska? Ott téblábolt körülötte. Hol közelebb, hol
távolabb, de valahol ott volt. Közeledett vagy tán távolodott? Ki tudja?
Mind a ketten ott vannak még ma is a kis házacska romjainál. Soha nem lesz tán a régi. Egyikőjük sem tud tágítani a romoktól. Talán félnek kilépni az erdőbe, s ott új házat építeni. Talán mernek majd egy másfajta házacskát összetákolni? Ki tudja. Ők sem tudják. Az idő pedig egyre csak telik, s a romok pedig porladnak. Ők pedig csak nézik egymást, de válaszolni nem mernek, mert nincsenek jó kérdések, s tán a csillagok sem szólnak hozzájuk.
2000. február 22.
Fischer Ági elbeszélése alapján