Van egy dal, amit sokszor szoktam énekelgetni. "Valaki
mondja meg, milyen az élet, valaki mondja meg miért ilyen". Nem tudom. S
azt sem tudom, ki lehet ez a valaki. De van. Nincs is messze tőlem, talán itt
áll mellettem. De ki lenne Ő? Isten? Egy lány? Egy szerzetesrend? Vagy a papság?
Nem tudom.
Tanulok a teológián, de még mindig nem tudom mit is keresek itt. Tanulok
Egerben a Hajszolón, de ott is mindek? Elkezdek rádiózni, de félek, hogy
egy-két hónapon belül megköszönik a részvételemet. Szeretek... De ott is
csak megégés vár (várt) rám. Talán igaza van a dalnak amely itt a rádióban
megy: A szerelem egy félreértés. Félreértés, de a legszebb félreértés.
De miért ilyen... Miért ilyen gonosz az élet. Néha annyira érzem, hogy
minden hiábavalóság... Sokan megnézik az internet oldalamat, s dicsérik.
Persze, hogy jól esik, hisz' sok munkám van benne, de valahogy ez kevés. Mi
hiányzik? Ó bár csak tudnám... Nem látom előttem azt a célt, azt a
valakit, akiért érdemes harcolni, érdemes küzdeni. Ő. Ő hiányzik nekem.
Ő, aki megtud győzni arról, hogy nem kell félni. Mert én félek. Sokat és
sokszor sír a lelkem. Ott állok életem kőhídján, s nézek a mélységbe, s
azon töprengem, lelkem azon álmodik, hogy én hogy kerülök ide, miért én
kerülök én ide. Miért, miért... Éjszakáról, éjszakára ugyanaz a kérdés,
már huszonkét év óta. Egész életem, csak szüntelen menekülés és
befogadás. Kiadás és elszakadás. Menekülök magam, és mások elől.
Befogadok másokat, az életembe, megengedem, hogy meglássák a lelkemet,
megtudják mit is érzek, mitől is félek, miről is álmodok, mi fontos nekem.
De oly sokszor dobtam már a disznók elé a gyöngyeimet. Oly sokan éltek
vissza az álmaimmal, vágyaimmal, szívemmel... Miért, miért... Éjszakáról,
éjszakára ugyanaz a kérdés, huszonkét év óta. Oly sokan haragszanak rám.
Okkal? Okkal. Többet gondoltam magamról, mint ami vagyok... Talán... Többet
gondoltam, s amikor ott álltam az út végén, csak újra és újra menekülnöm
kellett. Ki elől? Előlük, a lelkiismeretem és magam elöl. Minden egyes próbálkozásom,
új és új vereség... Akkor van értelme még küzdeni? Nem tudom. Itt állok
lelkem kőhídjának szélén, alattam a dübörgő forgatag, mi tart hát
vissza, sokkal könnyebb lenne, ha nem foglalkoznék semmivel és senkivel. Vesd
le magad! - szól bennem egy hang. De nem, nem... Élni kell. Hogy minek, azt
nem tudom. A hitem... Van. Nincs. Tudom, akit Isten szeret, azt megpróbálja.
Ha tudná az aszketika tanárom, hogy ez az egy mondat tartja bennem még a
lelket, ez vezet vissza a hídról... De akkor kiért harcoljak? Még mindig nem
tudom. Talán Érte. Hogy Ő ki, azt nem tudom. Isten? Egy lány? A papság? Az
élet...
Pécs, 2000. november 22.