Dobos László

 

Világiak
a plébániai

lelkipásztorkodásban

 

 

LÁMPÁS KIADÓ

ABALIGET, 1996

 

 

 

© Dobos László, 1996

ISBN 963 7593 31 4

F. k.: Cziglányi Zsolt

Temporg Nyomda, Pécs

TARTALOM

 

 

ELŐSZÓ....... 5

I. RÉSZ: ALAPVETÉS. 7

1. Az evangélium szolgálata itt és most...... 7

2. Világiak a lelkipásztorkodásban......... 12

2. 1. Teológiai és egyházjogi alapok 12

2. 2. A magyar egyházban kialakult formák 15

2. 3. A világiak lelkipásztori szolgálatának sajátosságai..... 16

3. A lelkipásztori szolgálat közösségi jellege 19

3. 1. A plébániai közösség......... 20

3. 2. A kisközösségek 24

3. 2. 1. A kisközösségi mozgalom kialakulása. 25

3. 2. 2. A kisközösségek fajtái és a közösségek belső élete.. 26

3. 2. 3. Újabb kisközösségek létrehozásának lehetőségei. 29

4. A lelkipásztorkodás személyes, az egyént megszólító jellege 31

4. 1. A személyiségtípusokról.... 32

4. 2. A kapcsolatteremtés művészete....... 35

4. 3. A lelkipásztori beszélgetés..... 36

II. RÉSZ: A VILÁGI LELKIPÁSZTORKODÁS NÉHÁNY SAJÁTOS
FORMÁJA 42

5. Az adminisztrátor és a pénzbeszedő mint lelkipásztor......... 42

6. A katekézishez kapcsolódó feladatok.............. 47

6. 1. Az elmaradozó gyerekekért..... 47

6. 2. Várakozó szülők foglalkozásai..... 49

7. Foglalkozás a felnőttkorban megtértekkel..... 51

8. A világi mint lelki vezető. 57

8. 1. A lelki vezetés fogalma, szükségessége 57

8. 2. A lelki vezető 58

8. 3. Világi mint lelki vezető 58

8. 4. A világi lelki vezető feladata.. 59

9. Közösségi lelkigyakorlatok — világi vezetésével.......... 61

10. Hagyományos plébániai csoportok lelki gondozása........... 64

III. RÉSZ: CSALÁDPASZTORÁCIÓ...... 66

11. A családpasztoráció fogalma, jelentősége, munkatársai........ 66

11. 1. A családpasztoráció fogalma.. 66

11. 2. A családpasztoráció jelentősége..... 66

11. 3. A családpasztoráció munkatársai..... 68

11. 4. Családpasztorációs formák. 69

12. Kapcsolatteremtés templomba nem járó családokkal....... 70

12. 1. Születésnapi látogatás 70

12. 2. A patronáló házaspár 71

13. Családok vasárnapja.......... 74

13. 1. A családok vasárnapjának mibenléte és célkitűzései..... 74

13. 2. Előkészítés és szervezés......... 74

13. 3. A családok vasárnapjának programja......... 76

14. Felkészítés a házasságra......... 80

14. 1. A felkészítés szükségessége 80

14. 2. A házasságra előkészítő kurzusok szervezése....... 81

14. 3. A tanfolyam tematikája....... 83

15. Hétvégi családi lelkigyakorlatok... 87

15. 1. Szervezési feladatok 87

15. 2. A program.. 88

16. Állandó kapcsolat létrehozása a  hittanos  gyerekek 
szü­lei­vel 91

16. 1. Első fázis: Kapcsolatfelvétel, érdeklődéskeltés... 91

16. 2. Második fázis: Önmagát irányítani képes csoporttá szerveződés.. 93

16. 3. Harmadik fázis: A közösséggé válás.. 95

17. Házaspáros-, illetve családközösségek szervezése és
műkö­dé­sének segítése.. 96

17. 1. A kisközösségek szerepe a családpasztorációban.... 96

17. 2. Újabb közösségek létrehozása..... 97

17. 3. A közösségek működése....... 99

17. 4. A közösség segítése. 101

Utólagos mentegetőzés-féle... 103

 

Évről-évre több világi hallgató tanul a hittudományi főiskolákon és a hit­ok­tatói tan­fo­lya­mo­kon. Egyre többen vállalnak teológiai végzettség nél­­kül is kisebb-nagyobb szolgálatokat plébániai közösségükben. Mint­ha rádöbbentünk volna, hogy az egyház küldetésének mi világiak is ré­szesei vagyunk, hogy az Isten Országáért nekünk is tenni kell valamit.

De mit? Tulajdonképpen mi a mi feladatunk? Ma sokan a hiányzó papok pótlásában látják az egyházi szolgálatot vállaló világiak egyetlen, vagy legalábbis legfőbb szerepét. Csakhogy a világiak nagyon ke­vés dologban tudják helyettesíteni a papokat, és éppen a legfontosabbakban nem. Igaz, hogy ez a kevés is segítség, hiszen így pásztor híján nem széled szét a nyáj, és valamiképp azért az igeistentisztelet is megszenteli az Úr napját. De ezek csak szükségmegoldások. Az egyház ín­sé­ges helyzetében készséggel vállaljuk őket, igazi feladatunk azonban más.

Létezik az egyházban egy másfajta, a papokétól eltérő, azt nem helyettesíteni, hanem kiegészíteni akaró, sajátos világi szolgálat is. Az első keresztények hozták létre, a későbbi századok elfelejtették. Napjaink­ban azonban  —  mintegy igazolva  VI. Pál pápa prófétai előrelátását[1] —  a szemünk láttára születik újjá a legkülönbözőbb modern formákban. Nem elméleti szakemberek találják ki, hanem az Isten ügyéért tenni akaró világiak találnak rá a Szentlélek vezetésével. Új, eddig elhanyagolt lehetőségeket fedeznek fel, a hagyományos lelkipásztorkodás fehér foltjait járják be. S ahogy ezeket a megszülető új formákat figyeljük, egyre bizonyosabbak leszünk benne, hogy a világi lelkipásztorkodás igazi területe valahol ott kezdődik, ahol a papi szolgálat lehetőségei véget érnek.

Néhány folyóiratcikket leszámítva, —  ezekre többször hivatkozni fogunk, —  ennek a fajta lelkipásztorkodásnak nincs még szakirodalma. Könyvünk szerény kísérlet arra, hogy az eddigi tapasztalatokat összegyűjtse és közreadja. Szándékosan nem foglalkozunk a világiak liturgikus szolgálatával, ebben a kérdésben az Országos Liturgikus Tanács nemrég megjelent kiadványa részletes eligazítást nyujtott.[2] Éppen csak érintjük néhány alkalommal a világi lelkipásztor lelkiségének kérdését, mert erről meg Bálint József SJ írt nagyszerű könyvet a közelmúltban.[3]

Nem tudományos művet, hanem a mindennapi szolgálatban jól felhasználható, gyakorlati kézikönyvet akartunk írni. A teológiailag kevésbé képzett olvasóra gondolva azonban röviden ki kellett térnünk néhány alapvető kérdés tisztázására is.

Könyvünket a plébániákon tevékenykedő világi munkatársak kezébe szánjuk, de titkon reméljük, hogy a benne közölt gondolatok a szolgálatukat irányító papokhoz is eljutnak. Annak különösen örülnénk, ha írásunk újabb világiakban ébresztené fel az egyház küldetése  iránti felelősséget, ha újabb világiakat késztetne arra, hogy e küldetés teljesítésében maguk is részt vállaljanak.

 

I. RÉSZ
ALAPVETÉS

 

 

 

1. AZ EVANGÉLIUM SZOLGÁLATA ITT ÉS MOST

„Tegyetek tanítványommá minden népet.”  (Mt 28,19)

 

 

Az üzenet nem csak azoknak szól, akik közvetlenül az Úr Jézus szájából hallották. Az üdvösség nem csupán azoké, akik  —  mint az öreg Simeon —  saját szemeikkel látták az Üdvözítőt, vagy akik Tamás­hoz hasonlóan meg is tapinthatták őt. Az evangélium minden emberhez szól, Krisztus halála és feltámadása az emberiség valamennyi tagja számára megnyitotta az üdvösség útját.

Urunk megtehette volna, hogy minden kor minden egyes emberének személyesen mondja el örömhírét. Megtehette volna, hogy mindenkinek külön-külön, saját kezével nyújtsa az élet kenyerét és az üdvösség kelyhét. Minden bűnösnek ő maga is elmondhatná a meg­bo­csájtás igéit. Ő azonban úgy akarta, hogy mindezek emberi közvetítéssel jussanak el azokhoz a milliókhoz, akikkel akkor és ott, Judea, Ga­li­lea városaiban nem találkozhatott. Ezért hozta létre az egyházat, ezzel a feladattal küldte szét övéit a világba. A megváltás örömhíre és kegyelmi ajándékai az egyházon keresztül jutnak el távoli országok és tá­voli ko­rok embereihez. A mai Magyarországon élőkhöz mirajtunk, egy­há­zának mai, magyar tagjain keresztül. Problémáik súlya alatt görnyedező, vagy boldogságukat a szex, a gazdagság, a hatalom mámorában kereső honfitársaink a mi tanúságtételünkből tudhatják meg, hogy a sze­rető Isten őket is várja, hogy nála az ő problémáikra is van megoldás.

Amint az Atya küldte a Fiút, úgy küldi a Fiú az ő egyházát a világba. Aki keresztsége által beleiktatódott ebbe az egyházba, Krisztus ti­tok­zatos testébe, az részese ennek a küldetésnek. Mielőtt végiggondolnánk, hogy mi világiak milyen szolgálatokat vállalhatunk, hogyan lehetünk itt és most Jézus Krisztus munkatársai, vessünk egy pillantást a mai magyar társadalomra, melyhez küldetésünk szól, és magyar egyhá­zunkra, melynek tagjaként küldetésünket teljesíteni akarjuk.

Bonyolult, ellentmondásos társadalomban élünk. A négy évtizedes diktatúra nem csak gazdaságilag zilálta szét hazánkat, hanem szellemi, lelki, morális tekintetben is. A függetlenné vált magyarság ma tragikusan megosztott, a váratlanul ránkszakadt liberális piacgazdaság néhány év alatt gátlástalanul nyerészkedő, dölyfös dúsgazdagokra, és nyomorgó, a puszta létükért küzdő szegényekre választotta szét az ország lakó­it. A politikai megosztottság még ennél is szomorúbb, és frontjai olyan gyorsan változnak, hogy néhány mondatban meg sem kíséreljük jellemezni.

Az evangelizáció szempontjából —  hiszen bennünket most ez érdekel —  röviden így vázolható a helyzet:

A kommunista diktatúra, majd az ennek összeomlása után elemi erővel beáramló szekularizáció hatására a korábbi keresztény társadalom végérvényesen felbomlott. Az első független kormány jó szándékú próbálkozásai ellenére mára a közélet, a kultúra, a közerkölcs a kereszténységgel ellentétes eszmei alapon áll, és a társadalom tagjai, különösen a felnövekvő nemzedék számára többé már nem, vagy alig közvetít keresztény értékeket.

A kereszténység kisebbségi helyzetbe került. A pontatlan, egymásnak sokszor ellentmondó statisztikai adatok ugyan nem fejezik ki hűen a valóságot, de azért elgondolkodtató, hogy míg a negyvenes években a lakosság 90 %-a, ma csupán 30 %-a vallja magát valamilyen formában kereszténynek. Ebben a számban azonban azok is benne vannak, akiknek vallási élete mindössze annyiból áll, hogy formálisan egyházi házasságot kötnek, karácsonykor elmennek éjféli misére, nagyszombaton a feltámadási körmenetre. Más adatok szerint a megkeresztelt katolikusoknak is mindössze 10-15 %-a jár rendszeresen templomba. De statisztikai felmérések nélkül is látjuk, hogy embertársaink többsége közömbös a vallással szemben.

Az is a képhez tartozik, hogy a kereszténység, különösen katolikus egyházunk a támadások, kritikák kereszttüzében áll. Ez a támadás a kommunista nevelés eredményeként szép számmal közöttünk élő gyakorlati materialistáktól és az ugyancsak a kommunistákból lett szélsőséges liberálisoktól kezdve a New Age követőin keresztül a legkülönbözőbb szektákig igen sok irányból ér ma minket.

Egyházunk pedig — legalábbis a szociológiailag megragadható jellemzők alapján — felkészületlenül és jórészt kiszolgáltatottan áll szem­ben ezekkel a kihívásokkal. Válságos állapotunkat leginkább a következők jellemzik:

Megfogyatkozott és elöregedett a papság. Egy átlagos városi plébánián egyetlen papra 15.000-20.000, néhol még ennél is több megkeresztelt hívő lelki gondozása várna. A falusi plébánosok helyzete sem jobb, átlagosan 5-6 falu lelkipásztori feladatait kénytelenek ellátni. Ráadásul ezek a papok jórészt 60 évnél idősebb, megfáradt emberek. Nem nehéz belátni, hogy a velük szemben támasztott elvárásoknak képtelenek eleget tenni.

A rendszerváltozás után jó néhány évvel is még hiányoznak, vagy alig-alig működnek az egyház intézményei, szervezetei. A pártállam felismerte az ezekben rejlő, számára veszélyes erőt, és még a negyvenes évek végén durva erőszakkal felszámolta őket. A diktatúra idején illegálisan kibontakozó ún. „földalatti egyház” nem hozhatott létre, de a lebukás veszélye miatt nem is akart létrehozni intézményes formákat, struk­túrákat. Így a magyar lelkipásztorkodás egészére jelenleg is az egy­­mástól jórészt független, összehangolatlan egyéni akciók jellemzőek.

A világegyháztól politikai okok miatt szándékosan elszigetelt magyar egyházban elmaradt a II. Vatikáni Zsinat utáni átalakulás, a liturgikus reformon kívül szinte alig jutott el hozzánk valami. Egyházunk az évezred végére is megmaradt hagyományos népegyháznak, sőt, a népegyház értékeket képviselő elemeinek elvesztésével még rosszabb helyzetbe került, sok esetben egyszerűen „szolgáltató egyházzá” vált.

Természetesen a képnek pozitív vonásai is vannak. Olyan örvendetes jelek és jelenségek, melyekre a jövő evangelizációja építhet.

 A diktatúra idején, a „földalatti egyházban” életerős lelkiségi mozgalmak bontakoztak ki, nagyszámú kisközösség jött létre. Ezek ma is jelentős erőforrásai a magyar egyháznak. A jelen sürgető feladata, hogy ezek a közösségek feladják az illegalitásból magukkal hozott, akkor indokolt elszigeteltségüket, és autonómiájukat megtartva, egyéni sajátosságaikat megőrizve integrálódjanak az egyházba. Lelkipásztori tapasztalataikat is mielőbb közkinccsé kell tenni, ahol csak lehet, felhasználni. Az egész magyar egyház ügye, hogy ezek a közösségek és mozgalmak, megtalálva új helyüket az egyházban, tovább fejlődjenek és növekedjenek.

Érezhetően megnőtt a világiak küldetéstudata és aktivitása. Sok civil hallgató tanul hittudományi főiskolákon és a hitoktatói tanfolyamokon. A végzettek nagy része szolgálatokat is vállal az egyházban. Egyre többen vannak, akik teológiai végzettség nélkül, szabad idejükben, heti néhány órában segédkeznek a plébánián. Nemcsak gazdasági, adminisztratív feladatokat látnak el, hanem kifejezetten lelkipásztori teendőket is vállalnak: jegyesekkel foglalkoznak, közösségeket vezetnek, betegeket látogatnak, stb. Azon kívül, hogy az evangelizáció számára jelentős munkaerő-többletet jelentenek, új szemléletmóddal, új módszerekkel is gazdagítják a lelkipásztorkodást.

Az újjáéledt és számbeli növekedésnek induló szerzetesrendek ugyancsak bíztató jelei a magyar egyház életének. Nemcsak konkrét szolgálataik segítik az evangelizációt, de imádságos közösségi életükkel az elmélyült lelkiség kisugárzó központjai is.

Újjászerveződik lassanként az egyház intézményrendszere  is. Az egyházmegyei ifjúsági irodák, regionális központok, a családreferensi hálózat, a különféle egyesületek, szervezetek, szociális intézmények működésére ugyan még jobbára az útkeresés, a próbálkozás a jellemző, de jótékony hatásuk itt-ott már érezhető. Súlyos problémákkal küszködnek a négy évtizedes kényszerű szünet után most újra működő katolikus iskolák is. Fáradozásaik eredménye azonban néhány év múlva már bizonyára érzékelhető lesz az egyház és az egész magyar társadalom életében.

Nagy jelentőségű intézkedés volt az Országos Lelkipásztori Intézet létrehozása. Szervezésükben már évekkel ezelőtt megkezdődött a magyar lelkipásztorkodás helyzetének tényfeltáró elemzése. Ma már több bázisplébánia bevonásával nagy lendülettel folyik a korszerű pasztorális eljárások, modellek kidolgozása.[4]

Mindezeket összefoglalva mondhatjuk, hogy magyar egyházunk ma missziós helyzetben van. Kis létszámú és elöregedett papsággal, növekvő számú és aktivitású világi munkatársakkal, hiányos, de már kialakulófélben lévő intézményrendszerrel, rossz anyagi-tárgyi feltételek között keressük a választ egy elvallástalanodott társadalom kihívásaira. Részletesen kidolgozott, átfogó missziós-programunk még nincs, de szolgálatunk legfontosabb alapelveit már meg tudjuk fogalmazni magunknak. Ezek:

— Egyszerre két irányban kell lépnünk. Élő közösségeket kell kialakítanunk az egyházon belül, de hallatnunk kell szavunkat kifelé is, meg kell szólítanunk a kívülállókat is.

— Közösségi lelkipásztorkodásra kell törekednünk, ugyanakkor nagyon személyesnek kell lennünk, minden egyes emberhez külön-külön is meg kell találnunk az utat.

— A meglevő plébániai hálózatra kell építenünk, de fel kell használnunk azt a nagy lehetőséget is, amelyet a különböző  lel­ki­ségi mozgalmak és kisközösségek jelentenek az evange­li­zá­ció számára.

— Nem az a célunk, hogy a roskadozó népegyházi formákat restauráljuk, hogy valami „nosztalgia-egyházat” próbáljunk visszaállítani, hanem az, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében, a jövő felé tekintve egy  megújult, közösségi egyházat építsünk.

— Szolgálatunkban egyaránt felhasználjuk a múlt, és a mai nyugati egyházak tapasztalatait. Mégis alapvetően a helyi valóságból kell kiindulnunk.

— Tudomásul kell vennünk a tényeket, el kell fogadnunk egyházunk jelenlegi kisebbségi  helyzetét. Ez megóv bennünket attól, hogy légvárakat építsünk és hamis illúziókat kergessünk.

— Tudatára kell ébrednünk, hogy az egyéni „partizán-akciók” ideje elmúlt, a jövő az összehangolt, tervszerű lelkipásztorkodásé. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne adjunk szabad utat a Lélek indításainak.

— Meg kell tennünk minden emberileg megtehetőt, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyház építése a benne működő Szentlélek műve.

 

2. VILÁGIAK A LELKIPÁSZTORKODÁSBAN

„Kiválasztott más hetvenkettőt”  (Lk 10,1)

2. 1. Teológiai és egyházjogi alapok.

A történelemnek azokban a korszakaiban, amikor „egyhá­zon” elsősorban a klérust értették, a lelkipásztori küldetést is kizárólagosan papi feladatnak tartották. Úgy gondolták, hogy az örömhír továbbadása, az embereknek Krisztushoz való elvezetése, a testvéri közösség építése csupán az e célra kiképzett specialisták dolga, a többi kereszténynek, a „tömegnek” elég a saját üdvösségével törődnie.

A II. Vatikáni Zsinat azonban visszaállította az „egyház” szó eredeti jelentését. A zsinat óta ismét tisztán látjuk, hogy az „egyház” nem egy központi hivatal, nem klerikusok szűk köre, hanem valamennyi megkeresztelt ember közössége, Isten egész újszövetségi népe, Krisztus titokzatos teste, melyben minden egyes tagnak egyedülállóan fontos szerepe van. A zsinat megtisztult egyházképéből következik, hogy az egyház küldetésének is minden megkeresztelt ember részese, ezért a lelkipásztorkodás sem csupán papi feladat, hanem abban a világiaknak is sajátos feladataik vannak.

Feltételezzük, hogy az olvasó ismeri a zsinat dokumentumait, ezért itt csak néhány, különösen fontos szövegrészt idézünk. (A kiemelések tőlünk.)

„A világiaknak azon címen kötelessége és joga az apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal, a Fővel. A keresztség Krisztus titok­za­tos testébe beoltotta, a bérmálás pedig a Szentlélek erejével megerősítette őket; maga az Úr adta tehát világi híveinek az apostolkodást.” (Apostolicam auctositatem, 3.)

A dokumentumok ennek, az Úrtól kapott küldetésnek két jól megkülönböztethető eleméről beszélnek. Egy mindenkire vonatkozó, általános küldetésről, melynek az a lényege, hogy minden világi hívőnek apostolkodnia kell ott, ahol él: a családjában, a munkahelyén, a közéletben. De beszélnek arról is, hogy az erre alkalmas világiakra kifejezetten lelkipásztori szolgálatok is várnak.

„A világiak apostoli tevékenysége részesedés magának az egyháznak üdvözítő küldetésében. Az apostolkodásra maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással... Ezen a kivétel nélkül minden keresztény hívőt érintő apostolságon kívül még különféle módokon is bevonhatók a világiak közvetlenebb együttműködésre a hierarchia apostoli munkájába, azoknak a férfiaknak és nőknek példájára, akik Pál apostolt segítették az evangélium hirdetésében, sokat fáradozva az Úrban. (Vö. Fil 4,3; Róm 16,3 skk). Arra is alkalmasak, hogy a hierarchia felvegye őket egyes olyan egyházi munkakörökbe, melyek lelki célt szolgálnak.” (Lumen Gentium, 33.)

A zsinati atyák arra kérik a papokat, akik addig maguk végezték a lelkipásztori szolgálatot, hogy ezentúl adjanak teret abban a világiaknak is:

„A felszentelt pásztorok... szívesen használják fel okos tanácsukat, bizalommal ruházzanak rájuk tisztségeket az egyház szolgálatára, hagyjanak nekik teret és szabadságot a cselekvésben, sőt bátorítsák őket, hogy kezdeményezzenek is.” (Lumen Gentium, 37.)

A zsinat ugyan nem dolgozta ki a világiak szolgálatának konkrét formáit, de az ilyen és hasonló tanácsokból kiderül, hogy az atyák valódi lelkipásztori feladatokra gondoltak:

„... egyes olyan feladatokat is rábíz a hierarchia a világiakra, amelyek közvetlenebbül kapcsolódnak a lelkipásztorok munkáihoz, például a keresztény hit oktatását, bizonyos liturgikus cselekményeket, a lelkek gondozását.” (Apostolicam auctositatem, 25.)

Az alábbi idézet a világiak szolgálatának egy fontos sajátosságára világít rá. Arra, hogy ez a szolgálat nem a hagyományos, gyakran megmerevedett pasztorális eljárásmódot követi, hanem rugalmasan alkalmazkodik a körülményekhez.

„Krisztus most a világi hívőket küldi mindazokba a városokba és falvakba, ahová ő maga készül, (vö. Lk 10,1), hogy legyenek munkatársak az egyház egyetlen apostoli küldetésében, ennek különféle formáiban és módjaiban, amelyeket állandóan igazítsanak hozzá a kor új szükségleteihez”. (Apostolicam auctosi­ta­tem, 33.)

A hetvenkét tanítvány elküldésére való utalás olyan szempontból is figyelemreméltó, hogy a zsinat ezzel biblikusan is alátámasztja a világiak lelkipásztori szolgálatát. A hetvenkettő ugyanis nyilvánvalóan nem pap, nekik az Úr nem adott hatalmat sem az Eucharisztia szolgálatára, sem a bűnök megbocsájtására, mégis, szinte ugyanazokkal a szavakkal küldi őket az evangélium hirdetésére. (Vö. Lk 10,1kk és Mt 10,5k).

A zsinat elvi állásfoglalásait az 1983. évben kiadott új Egyházi Törvénykönyv (Codex Juris Canonici) foglalta jogi formába. Bár sokkal visszafogottabban fogalmaz, mint a zsinat, azért a világiak szolgálatának főbb körvonalai ezekből a szövegekből is kiolvashatók. (A kiemelések tőlünk.)

„216. kán. Az összes krisztushívők, mivel az egyház küldetésében részesülnek, jogosultak arra, hogy állapotuknak és helyzetüknek megfelelően saját kezdeményezéseikkel is előmozdítsák az apostoli tevékenységet...”

„228. kán. 1. §. Azok a világiak, akiket erre alkalmasnak találnak, jogképességgel rendelkeznek arra, hogy a szent pásztorok felvegyék őket azokra az egyházi hivatalokra és feladatokra, amelyekben a jog előírásai szerint működni képesek...”

„230. kán. 3. §. Ahol az egyház számára szükséges, a szolgálatra rendelt személyek hiányában a világiak is gyakorolhatják ezek bizonyos feladatait... : gyakorolhatják az ige szolgálatát, vezethetik a liturgikus imádságot, kiszolgáltathatják a keresztséget és áldoztathatnak, a jog előírásainak megfelelően.”

A Codex alapján a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986-ban (tehát még a pártállam korlátai között) kiadta „A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata” című rendelkezését. Jelenleg is hatályos, tartalma röviden a következő:

Az I. fejezet 1. §. szerint „lelkipásztori kisegítők azok a világi személyek, akik az egyházmegye főpásztorának megbízásából (manda­tum)  — meghatározott helyen és terjedelemben — olyan lelkipásztori feladatokat végeznek — kijelölt lelkipásztor irányítása és vezetése mellett, — amelyeket az Egyházi Törvénykönyv számukra megenged.”

A 2. §. a lelkipásztori kisegítők megbízásának három formáját teszi lehetővé:

„A) időszakos kisegítő tevékenység lelkipásztor mellett;

B)  folyamatos kisegítő tevékenység lelkipásztor mellett;

C)  önálló lelkipásztori kisegítő tevékenység.”

A 3. §. felvázolja a lelkipásztori kisegítő által végezhető feladatokat. Ezek: 1. Liturgikus funkciók (áldoztatás, pap nélküli istentisztelet, ájtatosságok vezetése, egyes szentelmények kiszolgáltatása, külön megbízás alapján temetés, keresztelés, keresztelési és házasságkötési kate­ké­zis.) 2. Igehirdetés — meghatározott esetekben. 3. Hitoktatás a templom­ban és az iskolában. 4. Pap nélküli egyházközség vezetése püspöki megbízatással, az illetékes plébános irányítása alatt.

A 4. §. kimondja, hogy egyházi házasságkötésnél a lelkipásztori kisegítő nem helyettesítheti a papot.

A II. fejezet a lelkipásztori kisegítő alkalmazásának feltételeit állapítja meg, a III. fejezet a megbízás módját szabályozza, a IV. fejezet a munkaviszony kérdéséről rendelkezik, az V. fejezet arról szól, hogy a férfi lelkipásztori kisegítő milyen feltételekkel szentelhető diakónussá. A VI. fejezet a lelkipásztori kisegítők lelki életével foglalkozik, a VII. fejezet vegyes rendelkezéseket tartalmaz.

2. 2. A magyar egyházban kialakult formák

Ha ezek után egy pillantást vetünk a jelenlegi plébániai gyakorlatra, meg kell állapítanunk, hogy a valóság nem egészen olyan, mint ahogy azt a Codex és a Szabályzat előírja. Úgy tűnik, az élet ezúttal is gazdagabbnak és rugalmasabbnak bizonyult a szabályozásnál. Amíg ugyanis a szabályozás jórészt csak a hiányzó papi tevékenységet helyettesítő, többnyire liturgikus szolgálatokkal foglalkozik, addig a gyakorlatban sorra kialakultak azok a sajátos világi lelkipásztori formák is, amelyekre a zsinat utalt, de amelyek a jogi szabályozásban nem szerepelnek. Az előírásokból annyi mindenesetre megvalósult, hogy vannak, akik főfoglalkozásként, munkaviszony keretében, és vannak, akik egyéb foglalkozásuk mellett, tiszteletdíjasként tevékenykednek. De mellettük szép számmal vannak olyanok is, akikről az előírások nem rendelkeznek, akik mindenféle díjazás nélkül végeznek fontos, felelősségteljes szolgálatokat.

Az egyházban tevékenykedő világiakat alkalmazásuk milyensége és szolgálatuk tárgya alapján jelenleg az alábbi négy csoport egyikébe sorolhatjuk:

— Főfoglalkozású világi munkatárs, aki önállóan vezet pap nélküli plébániát. (Talán őt lehetne világi lelkipásztornak nevezni.)

— Főfoglalkozású világi munkatárs, aki pap vezetése alatt álló plébánián tevékenykedik, többnyire összevont munkakörben. (Pl. kántor-hitoktató, adminisztrátor-sekrestyés, stb.) (Rá illenék leginkább a külföldön használatos lelkipásztori asszisztens elnevezés.)

— Tiszteletdíjas világi munkatárs, aki civil foglalkozása vagy nyugdíja mellett lát el bizonyos rész-szolgálatokat. (Pl. hitoktató, pénzbeszedő, stb.)

— Önkéntes világi munkatárs, aki civil foglalkozása mellett vállal rendszeresen vagy alkalmilag kisebb-nagyobb szolgálatokat, (pl. családlátogatás, betegek áldoztatása, közreműködés jegyesoktatásban, stb.), és ezért díjazásban nem részesül.[5]

Az lenne az ideális, ha minden plébánián kellő számban működnének szakképzett, főfoglalkozású világi munkatársak, akik egyrészt segítenének a papnak a plébániavezetésben, (ad­mi­nisztráció, gazdálkodás), a filiák ellátásában, (igeistentisz­tele­tek tartása), a hitoktatásban, a liturgiában, de ugyanakkor ellátnának sajátosan világi lelkipásztori szolgálatokat is, mint amilyen a családpasztoráció, a kisközösségek vezetése, a szegények, öregek gondozása, a peremen lévők felkeresése. Az ő feladatuk lehetne az is, hogy szervezzék-irányítsák az önkéntes világi munkatársaknak az egész plébániát átfogó evangelizációs tevékenységét.

A realitás egyelőre az, hogy a legtöbb plébánia nincs olyan gazdasági helyzetben, hogy főállású lelkipásztori kisegítőket alkalmazzon. Sokfelé úgy próbálják megoldani a problémát, hogy összevonnak meglévő tiszteletdíjas munkaköröket egy-két főállású munkakörré.

Például a kántor egyben hitoktató is, az adminisztrátor sekrestyés, a pénzbeszedő pedig ellátja a templomgondnoki tennivalókat is. Az így főfoglalkozásúvá váló világi munkatársak munkaidejük egy részét meghatározott lelkipásztori feladatok végzésére fordíthatják. Ez az összevonás természetesen többirányú felkészültséget kíván meg az illetőktől, de minden bizonnyal ez lesz a közeli jövő útja.

2. 3. A világiak lelkipásztori szolgálatának sajátosságai

A világiak lelkipásztori szolgálata a papok lelkipásztori szolgálatától eltérő jellegű. Sajátosságaira már VI. Pál pápa is utalt: A világiak „új színt, új életet vihetnek az egyházközségekbe, ahol különböző tisztségeket töltenek be.” Az ősegyházban „a szolgálatok különfélesége tette lehetővé, hogy az egyház erősödött.” Ezeket a szolgálatokat fel kell újítani, de „ki kell egészíteni azzal, hogy fölfigyelünk az emberiség és az Egyház mai szükségleteire is,... eszerint kell különféle szolgálatokat újra bevezetni.  ... Sok hívő van, aki örömmel vállalna ilyen tisztségeket, ... hogy csak néhányat említsünk: katekéták, előimádkozók és énekvezetők, igehirdetők, karitász-szervezők, kisközösségek irányítói, az apostoli munka vezetői és más szervezők.” (Evangelii Nuntiandi, 1975. — A kiemelések tőlünk.)

A felsorolt szolgálatok többsége nem tartozik a hagyományos papi lelkipásztorkodás körébe, hanem mintegy kibővíti, kiszélesíti azt.

Nyilvánvaló, hogy a pápa nem a hiányzó papok helyettesítését kívánja megoldani a világiak bevonásával, már csak azért sem, mert az Evangelii Nuntiandi keletkezése idején a paphiány még távolról sem volt olyan szorongató gond, mint ma. Ő az ősegyházban meglevő szolgálatok modernizált visszaállítását sürgeti, szerinte azért van szükség a világiakra, hogy új lendületet adjanak a lelkipásztorkodásnak, hogy az egyház evangelizációs tevékenységét kiszélesítsék, hatékonyabbá tegyék.

A paphiány ugyan szükségmegoldásokra kényszerít jelenleg bennünket, de a világiak bevonásának ma is csak az lehet a legfőbb célja, amit VI. Pál pápa olyan bölcsen felismert. Sok felesleges ütközést, kínos félreértést elkerülhetünk, ha világosan kimondjuk, hogy a világi munkatárs nem „pót-pap”, soha nem is lehet az, mert a pap szolgálata lényegénél fogva nem pótolható a világi szolgálatával. Ezzel egyben azt is kifejezzük, hogy a világiak szolgálata más jellegű, önálló, a papokétól eltérő, de azt harmonikusan kiegészítő tevékenység.

A papi és a világi lelkipásztorkodás különbözőségét és egyben egymást kiegészítő jellegét igen szemléletesen fogalmazza meg Rolf Zerfass: „A papi tisztséget — és vele a diakónusit — úgy értelmezzük, mint a közösség egységének szolgálatát. Ezért mindenekelőtt a közösség benső tereiben kap helyet. A pap lelkipásztori tevékenysége tehát lelket adó benső szolgálat, amit központi helyzetéből kifolyólag gyakorol. Hivatalánál fogva képviseli Krisztust a közösségben, s ebben az értelemben áll vele szemben. Ezért lett felszentelve.

A világiak pasztorális szolgálata nem gyökerezik felszentelésben, hanem keresztségi küldetés. Tulajdonképpeni helye nem a közösség kö­ré­nek középpontjában van, hanem külterületén. Isten eljövendő or­szá­gának szempontjából azonban semmiképpen sem peremkerület ez. Ellenkezőleg, éppen a „behatolás” színtere. Az a hely, ahol az emberek élnek és szenvednek, elbuknak és talpra állnak. Itt van az az élő sövény és kerítés, ahol maga Jézus is lelkipásztorkodott és hirdette az igét; a sánták és bénák, a koldusok és szegények telepe. Nekik szól az evangélium, és Jézus közössége is értük van.”[6]

A jeles pasztorálteológus gondolatait azzal egészíthetjük ki, hogy mivel újabban az egyház belső köreiben is találhatunk missziósterületeket, a világiak általa külterületinek nevezett szolgálatára időnként az egyház belső köreiben is szükség van.

A világiak lelkipásztorkodása nem csak abban tér el a papokétól, hogy más területre irányul, hanem abban is, hogy mások a formai keretei. Amíg a papi lelkipásztorkodás többnyire frontális, vagyis az emberek nagyobb csoportját igyekszik egyidőben megszólítani, addig a világi a lehető legszemélyesebb kapcsolatokra törekszik, szolgálatát az egyéni és a kiscsoportos foglalkozásokra építi. Szolgálata éppen ezért nagyon időigényes, ilyen módon csak kevés emberrel képes kapcsolatot tartani és foglalkozni. Ebből következik a világi lelkipásztorkodásnak talán legfőbb sajátossága, az, hogy sok munkatársat igényel, hogy csak több munkatárs összehangolt tevékenysége hozhat szélesebb körben is eredményeket.

A világi lelkipásztorkodás másik fő jellemzője, hogy formái nem előre kidolgozott, elméleti modelleket követnek, hanem „menet közben”, a konkrét tevékenység végzése során alakulnak ki. Alkalmazkodni igyekeznek a pillanatnyi helyi körülményekhez, ezért egyrészt folyton változnak, másrészt igen sokfélék, mivel egy-egy alapformának egyidőben számtalan variánsa él egymás mellett. Könyvünk II. és III. részében ezért csupán arra vállalkozhatunk majd, hogy néhány, mindenütt felhasználható eljárásmódot alapformájában bemutassunk, az olvasóra bízva annak helyi viszonyokra való alkalmazását.

3. A LELKIPÁSZTORI SZOLGÁLAT KÖZÖSSÉGI JELLEGE

„Így növekszik a test és építi fel önmagát a szeretetben” (Ef 4,16)

Ma  sokan, sokféle üdvösséget kínálnak az embereknek. Különféle szek­­ták, keleti vallások, New Age-csoportok hirdetik, hogy náluk van a megoldás az élet problémáira, aki őket követi, biztosan megtalálja boldogságát.

 Egyetlen óriási piac lett a világ, ahol mindenki kínálgatja, reklámozza a portékáját. Nagy a kísértés, hogy mi is kiteregessük a magunkét, és másokat túlharsogó reklámmal igyekezzünk meggyőzni az embereket arról, hogy a mi Istenünk az igazi.

Neki azonban nincs szüksége ilyen reklámra. Nem szorul rá, hogy úton-útfélen bizonygassuk: különb ő, mint az agykontroll, a Krisna, a jóga, a horoszkóp vagy az arany rózsakereszt. A mi Istenünk az igazi, az egyetlen, a hatalmas. Nincs szüksége arra, hogy mi emberek védjük meg a hamis istenek konkurenciájától.

De akkor mit tegyünk mi, akik bizonyosak vagyunk benne, hogy „nincs másban üdvösség, csak Jézus Krisztusban”? (vö. Apcsel 4,12) Hogyan teljesítsük a parancsot: „Tegyetek tanítványommá minden népet”? (Mt 28,19)

Van az Apostolok Cselekedeteinek könyvében egy szerényen meghúzódó mondat, amely eligazít bennünket. Miután elmondja, hogy miként él a jeruzsálemi közösség, ezzel zárja: „Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket.” (2,47b)

Vagyis nem ők maguk toborozzák a híveket, hanem az Úr vezeti azokat hozzájuk. Nekik az a dolguk, hogy „megmentsék” őket.

 Az idézetet nem szabad kiragadnunk a szövegösszefüggésből. A megelőző versek ugyanis egy sugárzó szeretetközösség belső életét ír­ják le, erre utal vissza a „pedig” . Íme az ősegyház evangelizációs modellje: Az Úr a meghívó, de létezik egy olyan közösség is, amely befogadja, és személyes kapcsolatokra épülő közösségi életének melegével kereszténnyé formálja azokat, akiket ő — akár magának a közösségnek a vonzerejével, akár a missziós igehirdetéssel — hozzájuk vezetett.

 De vajon a mai egyházban talál-e ilyen befogadó, és a krisztusi életre elvezető közösséget az, akit a családi nevelés útján, a hittancsoportokból, vagy a felnőtt érdeklődők, templomba betévedők közül meghív az Úr? Mindent meg kell tennünk, hogy találjon! Két olyan közösségi forma is létezik, amely alkalmas lehet erre. Egy tágabb, hagyományos plébániai közösség, és egy kisebb, személyesebb, a plébániai közösségen belül kialakuló kisközösség. Ezek létrehozása, éltetése, állandó továbbfejlesztése alapvetően fontos lelkipásztori feladat, amely­ben a világi munkatársaknak is jelentős szerep jut.

Gondoljuk alaposan végig, hogy mit kell tennünk.

3. 1. a plébániai közösség 

A plébániáról vallott felfogásunk jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedekben. A plébániát hosszú időn át az összegyház igazgatási egy­ségének tartották, egy bizonyos terület lelkipásztori szolgáltató-in­téz­ményét látták benne. Úgy gondolták, hogy a plébános és munkatársai a szolgáltatók, a plébánia hívei pedig a gondozottak. Jól tükrözi ezt a szemléletet a régi Egyházi Törvénykönyv 216. kánonja is, mely szerint: „A plébánia a legkisebb önálló, területileg meghatározott lelkipásztori és egy­ház­igaz­gatási egység, melynek élén a plébános áll.” E felfogás szerint a plébánia legfőbb célja a területén lakó hívek „ellátása” volt. Jól­lehet a II. Vatikáni Zsinat ezt az elképzelést gyökeresen megváltoztatta, a köztudatban sajnos még ma is így él.

A zsinat az egyházat mint Isten népét, mint Krisztus titokzatos testét, vagyis mint közösséget határozta meg. A plébániát sem tekinti csupán az egyház helyi szervének, hanem magát az adott helyen konkrétan megvalósuló egyházat látja benne.

„Krisztus egyháza valóban ott van a hívek valamennyi törvényes helyi közösségében. Az Újszövetség ezeket is egyházaknak hívja, ha ra­gaszkodnak pásztoraikhoz. Mert a maguk helyén ezek az Istentől meg­hívott új nép, a Szentlélekben és nagy teljességben. (vö. 1 Tessz 1,5). Krisztus evangéliumának hirdetése bennük gyűjti össze a híveket. Megünneplik az Úr vacsorájának titkát ... E közösségben ... ott lakozik a Krisztus, akinek ereje összekapcsolja az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat.” (Az egyházról, 26. — Kiemelés tőlünk.)

A plébánia tehát nem igazgatási egység, hanem helyi közösség, melyben maga az egyház valósul meg. A zsinat ezzel visszatér az eredeti, az Újszövetség lapjairól ismert egyházfogalomhoz.

Természetes, hogy a zsinat szellemében készült új Egyházi Törvénykönyv is így határozza meg a plébániát: „A plébánia a krisztushívőknek a részegyházon belül állandó jelleggel megalapított közössége ...” (515. kán.) A közösségi jelleg fontosabb lett, mint a korábbi területi elv, ezért ad a törvénykönyv lehetőséget arra, hogy a hívők anyanyelve, nemzetisége, rítusa vagy más szempontok alapján is létre lehessen hozni plébániai közösségeket, például gyárplébániát, egyetemi plébániát, süketek, mozgássérültek plébániáit, és hasonlókat.

A zsinat óta másképpen fogalmazzuk meg a plébániai lelkipásztorkodás célját is. A hagyományos plébánia jórészt megrekedt a tanító és szentségkiszolgáltató funkciónál. Ezek természetesen nélkülözhetetlenül fontos eszközei a lelkipásztorkodásnak, de csak eszközei és nem céljai. A lelkipásztorkodás igazi célját ma ismét abban látjuk, hogy az embereket meghívja és elvezesse a krisztusi életre. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy belőlük testvéri közösséget hozzon létre. Nagyon határozottan tanítja ezt a zsinat is: „A lelkipásztorkodás nem szorítkozhat csupán arra, hogy a hívekkel egyénenként törődjék. Természetszerűen ki kell terjednie arra is, hogy kialakítsa a valódi krisztusi közösséget.” (Presbiterorum Ordinis, 6.)

 A közösség építése tehát nem mellékes, járulékos feladat, hanem a leg­fontosabbak közé tartozik, mivel az egyház csak mint közösség ké­pes megvalósítani önmagát, csak közösségként képes teljesíteni küldeté­sét. „Tanítvánnyá tenni” valakit nem csak azt jelenti, hogy az illetőt meg­­­tanítjuk bizonyos ismeretekre, hanem főképpen azt, hogy bevon­juk a tanítványi körbe, bekapcsoljuk a közösség életébe és ezáltal a Krisz­tus-test élő tagjává tesszük. Mert — ahogy az efezusi levélben ol­vas­­suk — „így növekszik a test és építi fel önmagát a szeretetben.” (4,16)

 Hogy valóban, a közösségben és a közösség által mennyire „ön­ma­gát építi fel a test a szeretetben”, azt akkor látjuk legvilágosabban, ha közelebbről megvizsgáljuk az evangelizációban, vagyis az embereknek a krisztusi életre való meghívásban és elvezetésében játszott szerepét. Három mozzanatát tudjuk ennek megkülönböztetni:

1. A közösség a maga belső életével alakítja, formálja tagjait, akik így együtt egymást segítve, egymás hitét kölcsönösen erősítve válnak a szeretet gyakorlása és a küldetés közös teljesítése által egyre inkább krisztusi emberekké.

2. A testvéri szeretetben élő keresztény közösség élete tanúságtétellé, sugárzó jellé válik a kívülállók számára, ezáltal újabb embereket vonz az egyházba.

3. A közösség a megtérőket magába fogadja, és belső életével fokozatosan őket is krisztusi emberekké alakítja. A folyamatnak ezzel nincsen vége: A közösség a meghívás, a magába fogadás és a krisztusivá formálás lüktetésében él és növekszik tovább.

Elméletben ez teljesen világos és nagyon felemelő, a valóságban azonban gyakran semmit sem látunk belőle. Megvalósulhat-e az ősegy­ház modellje a mai körülmények között? Elképzelhető-e mindez ma, a sokezres lélekszámú plébániák keretében, ahol a hívők nem is ismerik egymást, gyakran még azok sem, akik azonos szentmisére járnak? Elvárható-e mindez egy mai plébánián, ahol az embereknek nincs kapcsolatuk egymással, ahol nincsenek közös cselekvési prog­ramok, nincsenek közös élmények, ezért nincs közösségi tudat sem? Valójában legtöbb mai plébánia nem is nevezhető közösségnek, leg­feljebb igen laza kapcsolatú embercsoportnak! Hogyan segíthetnék így egymást a hitben? Hogyan tanúskodhatnának bensőséges közösségi éle­tükkel a kívülállók előtt? Hogyan és hová fogadhatnák be a megtérőket?

Amíg egy plébánia csupán „lelki szolgáltató-egység”, addig sehogyan sem. A magyar plébániák egy része azonban már elindult a közösségi plébániává alakulás útján. Az ősegyházi modellt ugyan nem ültethetjük át változatlan formában ezekbe a plébániákba, de egyrészt van már példa arra, hogy miként lehet magát a plébániát a korábbinál sokkal „közösségibbé” tenni, másrészt — erről később szólunk majd — a kisközösségi mozgalom nagyszerű lehetőséget kínál arra, hogy az ősegyház gyakorlatát a plébánián belül korszerű, modern formában élesszük újjá.

Olyan értelemben tehát nem tehető közösséggé egy mai nagy létszámú plébánia, mint amilyen értelemben közösség volt az első századbeli jeruzsálemi, korintusi, efezusi kis gyülekezet. De ha a plébánia vezetője — akár pap, akár világi — törekszik erre, ismeri a lehetőségeket és célja megvalósításához képes munkatársakat is maga mellé állítani, kialakítható egy olyan közösségi légkör, amely a plébániához tartozókban erős „mi-tudatot” ébreszt, és amelyet a kívülállók, a plébániával kapcsolatba kerülők is észrevesznek és vonzónak találnak.[7] Mi hozhatja létre ezt a közösségi légkört?

Mindenekelőtt a hívek elmélyült evangéliumi életből fakadó szeretete. Ha ez hiányzik, hiábavaló minden egyéb erőfeszítésünk. Ezért imádkozni, erre buzdítani, ezt minden lehető módon segíteni — a plébániai közösség építésének alapja.

Azután a liturgia, elsősorban az Eucharisztia ünneplése, és mindaz, ami valamiképpen hozzákapcsolódik. Akik egy kenyérből esznek, azok egy testté lesznek (vö. 1Kor 10,17), de hogy ezt érzékeljék is, ahhoz közösségi módon kell megszervezni az ünneplést. A közös ének, imádság, az olvasmányok és egyetemes könyörgések felolvasása, a ki­engesztelődés kézfogása csak szerény lehetőség, mely sok helyen máris kiüresedett, megszokott formasággá vált. Érdemes volna visszaállítani — leg­a­lább ünnepi alkalmakkor — az evangéliumos könyvet ki­sé­rő és a felajánlási körmenetet. Jobban ki lehetne emelni az egyházi év fordulóinak, az egyes ünnepeknek a sajátosságait. Fel lehetne oldani a prédikáció egyirányú monológ-jellegét azzal, hogy a hívek valamilyen szervezett módon, írásban vagy élőszóban előzetesen témákat javasolhatnának, kérdéseket tehetnének föl, utólag pedig visszajelzést adhatnának arról, hogy a tanítást megértették-e, a válasz kielégítette-e őket.

Vannak templomok, főleg városokban, ahol minden szentmise kezdete előtt néhány ezzel megbízott világi fogadja és eligazítja azokat, akikről látszik, hogy idegenek, először járnak ott. Másutt az a szokás, hogy a miséző pap szentmise után a templomkapuban néhány szót vált és kezet fog a templomból távozókkal. Ezek az apró gesztusok is erősítik a közösségi légkört.

Jelentős közösségformáló ereje van az élőszóban elhangzó, vagy az írásban közétett hirdetéseknek, illetve ezek tartalmának is, hiszen köztudott, hogy a jól szervezett információáramoltatás önmagában is közösséget összetartó tényező. Az a tény ugyanis, hogy rendszeresen tu­do­mást szerzek mindarról, ami a plébániai közösségben történik, erősíti bennem az odatartozás érzését. Az olyan hirdetések pedig, amelyekben például valaki segítséget kér, vagy felajánlja segítségét, arról tanúskodnak, hogy itt egymásra figyelő, egymással törődő emberek vannak. Az információk áramoltatásának és egyben a szélesebb körű eszmecserének igen hatékony eszköze a jól szerkesztett plébániai újság, amelyet nem csak a templombajárókhoz, hanem az úgynevezett „pere­men lévőkhöz” is el kell juttatni.

Építik a plébániai közösséget az időszakosan megrendezett találkozók, megbeszélések, zarándokutak, kirándulások, közös munkák, kari­tász-akciók is. Ezek egyik sajátos formájáról, a családok vasárnapjáról később, a családpasztoráció kapcsán részletesen is szólunk.

A közösségi plébániává válás szempontjából az se mindegy, hogy formálisan vagy valóságosan működik-e az egyházközségi képviselőtestület, melyet a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1993-ban kiadott Szabályzata igen jelentős lelkipásztori jogokkal ruház fel.[8] Ha tud élni ezekkel a jogokkal, óriásit lendíthet az egész  plébánia életén.

Egy plébánia annál inkább „közösségi”, minél többen tevékenyked­nek benne. Örömmel kell fogadni a legkisebb szolgálatot is, hiszen mindaz, aki tesz valamit a plébániáért, az valamiképpen érdekeltté is válik annak élete alakulásában.

Talán felmerül a kérdés, hogy miért soroljuk el mindezeket itt, egy világiak kezébe szánt könyv lapjain? Hát nem a plébános a vezető, hát nem rajta múlik minden? Tehetünk mi egyáltalán valamit ezen a téren? Feltétlenül tehetünk. A plébánia felelős vezetője természetesen a püspök által megbízott plébános, de nyilvánvaló, hogy egymaga, vagy jó esetben káplánja segítségével képtelen megbirkózni ennyi feladattal. Mint a krisztusi küldetés részesei tegyünk neki reális, elfogadható javaslatokat, s ajánljuk fel közreműködésünket azok megvalósításában.

3.2. A kisközösségek

Az előbbiekben arról volt szó, hogy milyen módon alakítható ki jó közösségi légkör a plébánián. Ennek a légkörnek a megléte nagyon fontos. De valójában az tehet igazán közösségivé egy plébániát, ha benne személyes kapcsolatokra épülő kisközösségek működnek. Persze naivitás volna azt gondolni, hogy a kisközösségek száma addig növelhető, amíg minden hívő egy ilyen kisközösség tagja lesz, amíg az egész plébánia egyetlen kisközösségi hálózattá válik. A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy minél több ilyen egymással és a plébánia egészével is szoros kapcsolatban álló kisközösség él egy plébánián, annál „közös­sé­gibb” ott a légkör. Az ilyen plébánia kisközösségei révén sokkal inkább képes arra, hogy a híveket elmélyítse a hitéletben, hogy a kívülállókat magához vonzza és a megtérőket befogadja. A kisközösségekkel ezért részletesen kell foglalkoznunk, annál is inkább, mert létrehozásuk, vezetésük, támogatásuk nagyrészt világiak feladata.

Kisközösségeknek nevezzük azokat a 10-20 katolikus hívőből álló, viszonylag állandó jellegű csoportokat, melyeknek tagjai az első keresztény közösségek mintájára, az egyház keretein belül maradva és az egyház tanítását mindenben követve, egymással szoros személyes kapcsolatban állva, a hitben egymást kölcsönösen erősítve, közösen akarják megélni keresztény hitüket, együtt akarnak növekedni a krisztusi életben, együtt akarnak szolgálatokat vállalni a nagyobb egyházi közösségben.

3.2.1. A kisközösségi mozgalom kialakulása

Ezek a kisközösségek a II.Vatikáni Zsinat megújulást kereső légköré­ben spontán, „alulról jövő” kezdeményezésként jöttek létre előbb Latin-Amerikában és az Egyesült Államokban, majd Európa nyugati felében, és a kommunista diktatúra ellenére nem sokkal később a kelet-európai országokban is.

Létrejöttüknek több oka van. Kialakulásukat szociológiailag a modern, elszemélytelenedett társdalomban élő ember társkeresésével, sze­mé­lyes kapcsolatok utáni vágyával magyarázhatjuk. Ennek az oknak a valódiságát mutatja, hogy hasonló csoportosulások a profán életben is létrejöttek. Az egyházi kisközösségek megszületésében ezzel párhuzamosan természetesen vallási okok is közrejátszottak. A szekularizálódó világban elmélyült vallási életre törekvő ember természetes igénye, hogy maga köré olyan mikro-környezetet hozzon létre, melyben a hitét teljességében megélheti. Minden bizonnyal a zsinat közösségi egyház-képe is bátorította az ilyen törekvéseket. De ha az egyes konkrét közösségek születésének körülményeit vizsgáljuk, ha a mozgalom rendkívül gyors terjedését és életerejét figyelembe vesszük, fel kell fedeznünk egy mélyebb, az előbbiek mögött álló, azokat magába foglaló okot is. Azt, hogy a Szentlélek e közösségek által és ezekben a közösségekben akarja megújítani korunkban az egész egyház életét.

Az egyház vezetőit váratlanul érte a kisközösségek megjelenése. A hivatalos reagálásokban két elem keveredett: öröm és reménység a meg­újulás láttán, valamint óvatosság és aggodalom, nehogy a kisközösségek kiszakadjanak az egyházból, nehogy a mozgalom újabb szektáso­dás­hoz vezessen.

A kisközösségekre vonatkozó első, bizonytalan utalások már a zsinat dokumentumaiban megjelentek: „Jó volna, ha (a hívek) baráti közösségben egymásra találnának, és így kölcsönösen segítenék egymást abban is, hogy ... teljesebben élhessék a keresztény életet.” (Presbite­ro­rum Ordinis, 6.)

VI. Pál pápa 1975-ben kiadott Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli buzdításának 58. fejezete teljes egészében a kisközösségekkel foglalkozik. Többek között ezt olvashatjuk benne: „Azok a közösségek, melyek kritikájukkal elhatárolják magukat az Egyháztól, és egyben megbontják annak egységét, csakis szociológiai értelemben nevezhetik magukat ,bá­zis­közösségnek’, de nem egyházi értelemben. ...

A ,bázisközösség’ név jogosan csak azokat illeti meg, akik az Egyházon belül jönnek össze, hogy építsék az Egyházat. ... az ilyen közösségek ... valóban az evangelizálás területei, és nagy szolgálatot jelentenek a nagyobb egyházi közösségeknek, főleg a helyi egyházaknak.” A pápa szerint ők „az egyetemes Egyház reményei”.

II. János Pál pápa a plébániai élet megújításának egyik fő lehetőségét épp a kisközösségekben látja. Szerinte ahhoz, hogy a plébániák igazi közösségekké váljanak, a „helyi egyházi hatóságoknak elő kell se­gí­teni: a.) A plébániai hálózat rugalmasabb megszervezését, ... különösen segíteni kell a világiak részvételét a lelkipásztori felelősségben, b,) a kis egyházi bázisközösségeket vagy életközösségeket ... , ahol a hívek Isten igéjét egymással közölni tudják, és ahol a szolgáló szeretetben ki­bon­takozhatnak. Ezek a közösségek ugyanis az egyházi közösség hiteles kifejeződései, és az evangelizáció központjai, de mindig közösségben maradva a lelkipásztorokkal.„ (Christifideles Laici, 26. Idézi az 1987-es Püspöki Szinódus „Propositiones” okmányát.)

3. 2. 2. A kisközösségek fajtái és a közösségek belső élete

A kisközösségi mozgalmat nem valamely egyházi központ gondos szervező munkája, hanem a teremtő Lélek szabad kiáradása  hozta létre. Jól mutatja ezt a közösségek gazdag sokfélesége is. A spontán kialakult számtalan formát néhány főbb szempont alapján próbáljuk csoportosítani.

A közösségi élet jellege szerint vannak olyan közösségek, melyeknek tagjai családostól összeköltöznek, és bizonyos fokú vagyonközösséget is alkotva, együtt élnek. De vannak olyanok is, melyek csak bizo­nyos időnként, például hetenként jönnek össze néhány órára, bár természetesen a tagoknak ezen túlmenően is van kapcsolata egymással.

Közvetlen céljaikat tekintve kialakultak imaközösségek, bibliaolvasó, hittanuló, karitász-jellegű, esetleg egyházi szolgálatokra létrejött (például hitoktatói, lelkipásztori) közösségek, és ezek különféle kombinációi. Az eltérő közvetlen célon túl azonban minden kisközösség végső célja azonos: egymással szeretetközösséget alkotva megélni az Úrral való közösséget. (Vö. Mt 18,20)

Ha a hovatartozást tekintjük, találunk kifejezetten egy-egy plébániához tartozó, a plébániai keretén belül működő, vagy attól függetlenül, például azonos munkahelyen dolgozókból kialakult közösségeket.

A vezető személye szerint csoportosítva vannak pap, és vannak világi vagy világiak csoportja által vezetett közösségek. Van, ahol a vezető állandó, másutt meghatározott időre választják.

Megkülönböztethetünk valamely lelkiségi mozgalomhoz tartozó (fokoláre, karizmatikus, neokatekumen, Bokor, Regnum Ma­ria­num, stb.) közösségeket, és olyanokat, amelyek nem tartoznak ilyen mozgalomhoz.

A közösségeket a tagok életkora, családi állapota szerint csoportosítva beszélhetünk ifjúsági, felnőtt, házaspáros, családi és vegyes összetételű közösségekről.

Megkíséreljük néhány főbb vonásával jellemezni a kisközösségek gazdag belső életét is. Az egyik legfontosabb jellemző a tagok közötti bensőséges kapcsolat, egymás kölcsönös elfogadása. A tagok „elkö­te­le­zik magukat arra, hogy meghallgassák a másikat, helyzetébe képzeljék magukat, megértsék őt, összehangolódjanak vele, válaszoljanak igénye­ire, együtt örüljenek a másikkal, kölcsönös menedéket jelentsenek egy­másnak veszély idején, boldogok legyenek egymás jelenlétében...” „A közösség tagjának nem kell megjátszania magát. Nincs szüksége ar­ra, hogy jobbnak lássák, mint a többieket. Nem kell hőstetteket végbevinnie ahhoz, hogy szeressék. Fölfedezi, hogy önmagáért szeretik, és nem értelmi képességeiért vagy kézügyességéért.” (Jean Vanier: A kö­zösség). Egy jó közösség tagja elmondhatja: ”Ha fölfedezem, hogy má­sok befogadtak és szeretnek, akkor én is jobban elfogadom és megszeretem önmagamat. A közösség az a hely számomra, ahol olyan lehetek, amilyen vagyok — félelem és kényszer nélkül ... Az öröm és nyíltság egészen különleges légköre jellemzi az igazi közösséget.” (U.o.)

A közösség tagjai kölcsönösen segítik egymást abban, hogy növekedjenek a krisztusi életben, „... nyílt fórumot biztosítanak, hogy tagjaik egymás között kifejezzék gondolataikat, érzelmeiket, reménységüket. Mindez sajátos motivációkhoz, célokhoz és eszközök felismeréséhez vezethet, melyek a közös cselekvés, a szeretet tetteinek gyakorlása nyomán az egész egyház életét gazdagíthatják. Ugyanakkor e közösségek tagjai új, belső fejlődési folyamatoknak, belső gazdagodásnak válnak részesévé azáltal, hogy segítik egymást transzcendens irányzódásuk felismerésében és elmélyítésében. ...lassan úrrá lesznek saját önzésükön, individualizmusukon, ...az egész keresztény közösség előtt feltárják a hitből fakadó életnek, megtérésnek és megújulásnak jelentőségét és szépségét.” Az ilyen kisközösség maga az egyház, mert „ahol az egyik hívő a másik tanúságtételét elfogadja, vele egy közösségbe kerül; ahol az egyik a másik hitét szavakkal vagy tettekkel erősíti, ahol az egyik hittestvér a másikat vigasztalja és támogatja, ahol ketten-hárman Jézus nevében összegyűlnek (Mt 18,20), — ott konkrét, megragadható módon, valóságban és életszerűen jelen van az egyház.” (Szennay András: Isten vándorló népe)

A kisközösségek egyik legfeltűnőbb sajátossága a szokásostól eltérő, megújult, nagyon személyes és mégis teljességgel közösségi imádság. „Szinte betű szerint annak megvalósulását látjuk sokfelé, amit Szent Pál ajánl az efezusiaknak: ,Teljetek el Lélekkel, egymás között éne­keljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindenért Urunk Jézus Krisztus ne­vében az Istennek, az Atyának.’ (5,18-20). Különösen a fiatalok értéke­lik az ima spontánabb jellegét, ami néha testileg is kifejeződik, például a közösség tagjai egymásba fogódznak épp a közösség jeléül, vagy fölemelik kezüket. Az imádságnak ez a stílusa —  középúton a tisz­tán vett magánima és a szoros értelemben vett liturgikus ima között —  hozzájárul az imád­ság megelevenítéséhez, elmélyítéséhez. ... A spon­tán imádság nagymértékben elősegítheti, hogy az emberek ismét meg­találják a hiteles, az életből fakadó ima értelmét, gyakorlatát...” (U.o.)

A helyes úton járó kisközösség nem zárkózik magába, hanem nyitott a nagyobb egyházi közösség szolgálatára. Az ilyen kisközösségben a tagok nem csak „kölcsönös erkölcsi támaszra találnak, szívből tudnak együtt imádkozni, nyitottak egymás felé, de az egész egyházközség, annak ügyei, problémái felé is. ... Az ilyen közösségekben lehet igazán ,begyakorolni’ a krisztusi, keresztény életet, a testvéri szeretetet, türelmet, a szolgálatkészséget, karitatív munkát és sok minden egyéb, az egész kereszténységet is építő ... feladatot.” (U.o.)

Az ilyen kisközösségek tagjai „örvendeznek azon, hogy együtt lehetnek keresztények, és készen állnak szolgálni másokat, ott, ahová a Gondviselés vezeti őket.” (U.o.)

A kisközösségek sok plébánián jelentős szolgálatokat látnak el. Köz­re­működnek a liturgiában, felolvasnak, összeállítják és előimádkozzák az egyetemes könyörgéseket. Körmenetet, keresztúti ájtatosságokat, szentségimádási órákat, nagycsütörtöki virrasztásokat szerveznek és vezetnek. Segítenek a jegyesoktatásban, újabb közösségeket szerveznek a fiatal házasokból és segítik ezeket a kezdő közösségeket. Foglalkoznak az elsőáldozó és bérmálkozó gyerekek szüleivel, látogatják az öregeket, betegeket. Kapcsolatot tartanak egy-egy távolabbi fília híveivel, pap hiányában vezetik az ottani igeliturgiát, stb.

Mindezekkel távolról sem mutattuk be azt a nagy gazdagságot, amit a Szentlélek a közösségeken keresztül ajándékoz az egyháznak. Egy dologgal azonban feltétlenül ki kell egészíteni az elmondottakat: Ott, ahol élő közösségek vannak, megpezsdül a plébánia élete, s ennek legfőbb jele a növekedés. A krisztusi közösség Krisztushoz vonzza az embereket. Az ilyen plébánián gyakoriak a megtérések.

3. 2. 3. Újabb kisközösségek létrehozásának lehetőségei

Bár nagyon sok kisközösség működik már a magyar egyházban, egyáltalán nem állíthatjuk, hogy minden plébánián jelen vannak. Hogy lehet ilyen közösséget létrehozni ott, ahol még nincs?

 A zsinat utáni időszakban általában kétféle módon születtek kisközösségek. Az egyik mód az volt, hogy az elmélyültebb keresztény életre vágyó, gyakran hasonló lelkiélményt átélt emberek keresték és megtalálták egymást. Létrejött a közösség magja, melyhez idővel újabb társak csatlakoztak. Az egyik, erre leginkább alkalmas tag fokozatosan vezetővé vált. Ha túl nagy lett a létszám, osztódtak, így közösség-rendszerek, esetleg lelkiségi mozgalmak jöttek létre.

A közösségek szerveződésének másik módja az volt, hogy egy „karizmatikus” személyiség —  pap vagy világi—  maga köré gyűjtött tanítványaiból, baráti köréből, templomi ismerőseiből néhány elkötelezett világi keresztényt, és együtt közösségi életet kezdtek élni. Rendszerint a kezdeményező lett a vezető. A létszám növekedésével ez a közösség is osztódhatott, belőle is közösségrendszerek, mozgalmak jöhettek létre.

A mai gyakorlatban közösség létrehozásának a következő főbb esetei lehetségesek:

— Egy felnövekedett ifjúsági hittancsoport magját a hitoktató együtt tudja tartani, lassanként közösséggé formálja, esetleg újabb tagok meghívásával kiegészíti. A vezető egyaránt lehet a korábbi hitoktató, vagy valamelyik, erre alkalmas tag.

— Az egyes lelkiségi mozgalmak a náluk kialakult, már hagyományos módon hoznak létre a mozgalomhoz kapcsolódó újabb közösségeket. A karizmatikus mozgalom például Szentlélek-szeminárium szerve­zésével, a neokatekumenek újabb katekumenátus meghirdetésével és szervezésével, a Bokor „bokrosodással”, vagyis a megnövekedett közösségről az újabb tagok csoportjának leválasztásával és önállósításával, stb.

— Járható útja a közösségszervezésnek, hogy a csoportos házassági előkészítő foglalkozások, a hétvégi lelkigyakorlatok, a hittanos gyerekek szüleivel való megbeszélések résztvevőt, illetve azok egy csoportját a vezető pap vagy világi munkatárs továbbra is együtt tartja és fokozatosan közösséggé alakítja. A vezető ez esetben is vagy ő maga, vagy egy a résztvevők közül.

— A rendszeres közös tevékenység során közösséggé formálódhatnak eredetileg lazább plébániai csoportok is, mint például az énekkar, a szkóla, a gitáros ifjúsági csoport, a ministránsok, a karitász-munkatársak, vagy akár a templom-gondozók. A vezető ilyenkor általában adva van.

— Ma is lehetséges a spontán szerveződés, amikor az azonos célú, lelkiségű, társakat kereső hívek megtalálják egymást, és közösséggé válnak.

— Legkevesebb esélye annak van, ha felhívással, hirdetéssel akarunk kisközösséget toborozni.

 

Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy az élő kisközös­ségek léte azért fontos a lelkipásztorkodás számára, mert

— bennük érzékletesen, „kézzelfoghatóan” valósul meg az egyház, mely lényege szerint közösség,

— a kisközösség a krisztusi élet kiváló iskolája, gyakorló tere, de egyben megélési lehetősége is,

— a kisközösségek a nagyobb egyházi közösség, a plébánia kovászai, kisugárzó fókuszai, életének hajtómotorjai,

— a kisközségek tagjai egymás iránti testvéri szeretetükkel, bensőséges közösségi életükkel vonzóvá teszik a kívülálló számára a kereszténységet,

— képesek magukba fogadni és evangelizálni a megtérőket.

„Ha a kisebb egyházi közösségeket az összegyházzal vetjük össze, akkor az előbbieket az egyház sajátos  ,utópiájának’ tarthatjuk. Annak, mert folytonos, de teljességgel soha meg nem valósítható a cél: a közösségi élet kibontakoztatása egész egyházunkban. Efelé az  ,utópia’ felé igyekszik az egyház. Ennek mintegy  , bemutatói’ , köztünk élő, és előttünk járó  ,megélői’ az egyházi kisközösségek.” (Szennay András: Isten vándorló népe)

4. A LELKIPÁSZTORKODÁS SZEMÉLYES,
AZ EGYÉNT MEGSZÓLÍTÓ JELLEGE

„Neveden szólítalak ... „ (Iz 43,1)

Az egyház természeténél fogva közösség, de nem személytelen tömeg, mely­ben az egyén „felszívódik” és névtelen taggá válik, ha­nem olyan kö­zösség, amelyben minden egyes tag megőrzi egyediségét.

Isten mindannyiunkat „nevén szólít” . Ez nem csak azt jelenti, hogy jól ismer, hanem azt is, hogy személyes, bensőséges kapcsolatot akar tartani velünk. Mindannyiunkkal külön, egyedi terve van. Mindannyiunkat más-más úton vezet maga felé.

A krisztusi életre szóló meghívás se egy anonim tömegnek, hanem mindig az egyes embernek szól. A nagy pünkösdi megtérés, amikor Péter apostol egyetlen prédikációjára háromezer ember csatlakozott Krisztushoz, a Szentlélek egyszeri csodája volt, ezzel indította útjára az egyházat. A mindennapos , a jellemző modell Fülöp diakónus és az etióp udvari ember esete ... (Vö. Apcsel 8,26 kk)

Ma sincs másképp. Illúzió lenne azt gondolni, hogy csak egy jó „ak­ciót” kell szerveznünk, és tömegek térnek meg. Ne tévesszenek  meg bennünket a szekták „evangelizációs” kampányai! Ezek a nagy költ­séggel létrehozott és rafinált pszichés eszközöket bevető rendezvények valójában nem tömeges megtérést, csupán látványos tömegszuggesztiós hatást érnek el. A mai evangelizációnak személyes kapcsolatokra kell épülnie, az egyént kell megszólítania, és mindenkit a maga sajátos útján kell Isten felé vezetnie.

Nincs ez ellentétben az előbb tárgyalt témával, az egyház és a lelkipásztorkodás közösségi jellegével?

Nincs ellentmondás. A közösségi és a személyes jelleg — több síkon is — kölcsönösen kiegészítik egymást. Mert igaz ugyan, hogy a közösségi élet tanúságtétele az a jel, amelyre a kívülálló rákérdez és amely elindítja őt Isten felé, mégis, valójában személyes problémáira keresi ott a választ. És ha megkapta, ugyancsak a maga sajátos, egyéni útján kell vezetni, hogy megtalálja a helyét a keresztény közösségben. Még feltűnőbb kölcsönhatást találunk az egyén és a közösség lelki életének fejlődésében. Mert egyrészt csak Istennel személyes kapcsolatban lévő egyénekből jöhet létre igazi keresztény közösség, másrészt épp a közösség segíti az egyént abban, hogy benne ez az istenkapcsolat létrejöjjön és erősödjék.

Nem lehet kétséges, hogy az embereknek Istenhez vezetésében, a lelkipásztorkodás egész területén egyaránt fontosak a közösségi és az egyéni szempontok, formák, módszerek. Ezek szorosan összetartoznak, ugyanannak a dolognak két oldalát jelentik.

Ezért a lelkipásztorkodásban résztvállaló világinak, a paphoz hason­lóan, nem csak a közösségi életben kell járatosnak lennie, nem csak azt kell tudnia, hogy miként lehet egy közösséget létrehozni, vezetni, mű­ködtetni, hanem tisztában kell lennie azzal is, hogy az emberek igen különbözőek, hogy mindenkit más úton és más módon lehet Isten felé vezetni. Ha úgy akarja megfogalmazni az embereknek az evan­gélium üzenetét, hogy az válasz legyen személyes kérdéseikre, ha szeretné megtalálni az utat, melyen elvezetheti őket Istenhez, ha segíteni akar nekik gondjaikban-bajaikban, lelki problémáikban, akkor tud­nia kell — nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is —, milyen módon léphet velük bizalmas kapcsolatba, hogy miként ismerheti meg gyakran elrejtett, eltitkolt gondjaikat, nehézségeiket, és hogy miként beszélgessen velük úgy, hogy az valóban segítség legyen számukra.

A következőkben ezekről a kérdésekről lesz szó.

4.1. A személyiségtípusokról

Már az ókorban felismerték, hogy bár az emberek rendkívül sokfélék, bizonyos személyiségjegyek alapján csoportokba sorolhatók. A Kr. e. 4-dik századból származó, Galeosz és Hippok­rá­tesz nevéhez fűződő csoportosítás négy típust ír le. E típusok közismertek, itt épp csak utalunk rájuk.

A szangvinikus könnyen fellelkesedik vagy indulatba jön, de ez az állapot nem tartós nála, érzelmei gyorsan kialusznak. Ő az a bizonyos „szal­­ma­láng” - típus.

A kolerikus érzelmei is gyorsan kialakulnak, magas hőfokúak, viszont tartósak, és magatartásban, cselekvésekben nyilvánulnak meg.

A melankolikus érzelmileg lassan reagál az őt érő hatásokra, de így kialakult érzelmi állapota tartós, és gyakran negatív tartalmú.

A flegmatikust nehéz kihozni a sodrából. Érzelmei lassan alakulnak ki, de akkor sem igazán mélyek és maradandóak.

Ez a tipizálás eléggé egyoldalú, hiszen csak az érzelmi élet megnyilvánulásait veszi figyelembe. A lelkipásztor mégis levonhat belőlük néhány hasznos következtetést. Azt például, hogy a szangvinikus látványos, gyors „megtérése” könnyen ellobbanhat, az ilyen típusú embert nem hagyhatja magára, vele még sokáig foglalkoznia kell. Vagy hogy a flegmatikustól ne várjon gyors reagálást, és főleg, hogy a vele való foglalkozásban az érzelmeknek ne szánjon nagy szerepet.

Századunk elején Karl Gustav Jung más oldalról közelítette meg a kérdést. Ő az embernek a külvilággal való kapcsolata alapján két fő típust különböztet meg.

Az introvertált ember befelé él. Terhesnek érzi a társaságot, nehezen tud feloldódni benne, feszeng. Ritkán szólal meg, mert mielőtt szól­na, mindent alaposan átgondol, de addigra a társaság már más té­mánál tart. Nehezen barátkozik, viszont hűséges barát. Legjobban ak­kor érzi magát, ha egyedül van, tevékenykedik. Érzelmileg rendszerint igen gazdag, de nehezen nyilvánítja ki érzelmeit. Tud uralkodni magán, tetteiért vállalja a felelősséget, az egyhangú munkában is kitartó.

Az extravertált épp az ellenkezője. Kifelé él, könnyen barátkozik, de kapcsolatai általában nem tartósak és nem is túl mélyek. A társa­ság­ban érzi magát igazán jól. Felszabadult, elemében van, igyekszik a köz­pontban lenni. Társalgása könnyed, csapongó, mindig kész a válasszal. Elvárja a figyelmet, az  elismerést. Ha ez elmarad, bizony­talanná, zavarttá válik. Könnyen indulatba jön, ilyenkor nehezen uralkodik ma­gán. Mozgékony típus, nehezen viseli az egyhelyben ülést, az egyhangúságot. Ha egyedül marad, nem nagyon tud mit kezdeni magával.

A valóságban ez a két típus „tisztán” soha nem fordul elő, de egy képzeletbeli skálán, melynek végpontjait e típusok jelölik, mindannyian elhelyezhetők vagyunk valahol. A lelkipásztornak tudnia kell, hogy az a személy, akivel éppen kapcsolatban áll, a skála melyik oldalán helyezkedik el, hiszen mindkét típust más módon kell vezetnie. A hitre fogékony, érdeklődő introvertált kezébe könyvet adhat, az extra­ver­táltat viszont inkább vigye el karizmatikus összejövetelre. Ha fordítva tenné, az extravertáltnak úgysem volna türelme végigolvasni a könyvet, az introvertált pedig annyira rosszul érezné magát a találkozón, hogy legközelebb hiába is hívná bárhová.

De az is feladata, hogy az introvertáltat nagy türelemmel, fokozatosan a közösségi élet, az extravertál­tat pedig ugyanolyan türelemmel a lelki élet, az imádság mélységei felé terelgesse.

Az utóbbi évtizedekben sok más szempont szerint is „tipi­zál­ták” az embereket.[9] Ezek mind hasznosak lehetnek a lelkipásztor számára. Rö­viden bemutatunk három ilyen „típus-párost” a legjellemzőbbek közül.

A külső hatásokra való érzékenység foka szerint vannak érzékeny (szenzibilis, labilis) és vannak érzéketlen (ú.n. „tapír”) emberek.

Az új dolgokhoz való viszonyulásuk szerint megkülönböztethetünk egy minden újdonságra fogékony, ezért könnyen alakítható, és egy minden újnak makacsul ellenálló, ezért nehezebben formálható típust.

A kívülről jövő ingerekre adott cselekvő válasz alapján létezik egy impulzív, hirtelen, gyakran meggondolatlanul döntő és cselekvő típus, és létezik egy fontolgató, lassan, nehezen döntő embertípus.

A lelkipásztornak nem csak azért kell ezeket felismernie, mert mind­egyik típus másfajta segítséget, másfajta irányítást igényel a lelki életben, hanem azért is, mert mindegyik típus másfajta szolgálatra alkalmas a közösségben. És a személyiségtípusok vázlatos áttekintésével még nem is merítettük ki a sokféle lehetőséget. Hiszen az egyes típusokon belül is jelentősen különbözhetnek a férfiak a nőktől, a gyermekek, az ifjak, a felnőtt és idősebb korosztályhoz tartozók egymástól. Vessünk egy pillantást ezekre a különbözőségekre is.

A férfiak általában racionálisabban gondolkodnak mint a nők, csak azt tudják elfogadni, ami beleillik gondolkodási rendszerükbe. Ez jellem­zi legtöbbször vallási életüket is. A nők többsége viszont inkább emo­cio­nális alapon áll, Istennel való kapcsolatában is inkább az intuitív és érzelmi elem az uralkodó. A férfiak elmaradozása az egyházból minden bizonnyal összefügg azzal, hogy lelkipásztorkodásunk nem számol eléggé ezzel a különbséggel, a férfi-pasztorációnak nincsenek kidolgozott módszerei.

Életkoruk szerint olyan nagy mértékben különböznek egymástól az emberek, hogy e különbségek részletezésére itt nincs lehetőségünk. A témának bőséges szakirodalma van, amelyhez az érdeklődő olvasó hoz­­­záférhet. Itt csak jelezzük, hogy a különböző korosztályokhoz tarto­zóknak, a gyermekeknek, a serdülőknek, az ifjaknak, a felnőtt kor prog­resszív szakaszában (25-40 év) lévőknek, a megállapodott fel­nőtt­korban lévőknek, (40-55 év), az időskorú és az öreg embereknek más és más a gondolkodásmódjuk, a világ-látásuk, mások a kérdéseik és prob­lémáik, mások a vágyaik és céljaik, mást várnak a hittől, a keresztény közösségtől, ezért lelkipásztori segítésük, vezetésük is eltérő formákat igényel.

Foglalkozásuk, társadalmi hovatartozásuk szerint is különböznek egymástól az emberek. Másként kell kapcsolatot teremteni és párbeszédet folytatni egy mezőgazdasági dolgozóval, egy ipari munkással, egy értelmiségivel. Egyházunk az utóbbi időben egyre inkább az értelmiségi réteg felé tolódott el. A földműves hívekhez még úgy-ahogy tudunk szólni, de nincsenek lelkipásztori módszereink a jelentős létszámú ipari munkásság elérésére.

Ezekkel a kérdésekkel sokkal részletesebben kellene foglalkozni, itt azonban nincs lehetőségünk rá. De talán nem is a kérdés elméleti taglalása a fontos. A figyelmes lelkipásztor a különböző emberekkel való kapcsolatteremtést a gyakorlatban is megtanulhatja. Gyakorolja magát mindenekelőtt a megfigyelésben, hiszen egy ember belső világáról sok mindent elárulnak külső megnyilvánulásai: szavai, cselekedetei, mozgása, ösztönös reagálásai, gesztusai. Tanulja meg mindezeket felfogni és értelmezni. De igyekezzék kifejleszteni magában az empátia, a beleélés képességét is. Úgy tudunk igazán közel kerülni a másik emberhez, ha gondolatban beleilleszkedünk az ő helyzetébe, ha megpróbálunk az ő szemével látni, az ő eszével gondolkodni, az ő szívével érezni, vagyis, ha megpróbáljuk megérteni, hogy mi zajlik benne, és azt igyekszünk önmagunkban, saját élményként átélni.

A világi lelkipásztor mindezeket nem „szakmai érdeklődésből”, ha­nem szeretetből teszi, hiszen célja nem a tudományos ismeretek gyűjtése, hanem a testvéri segítségnyújtás.

4. 2. A kapcsolatteremtés művészete

Olyan világban élünk, melyben az emberek egyre inkább elszigetelődnek egymástól. Ki-ki magába, vagy szűkebb családjába zárkózva éli magányos Robinson - életét. Még a lakószomszédok, a munkatársak is alig tudnak egymásról valamit. Egy ösztönös védekező - reflex működik sokakban: „belső világomba senkit se engedek be.” Az ilyenek bizalmatlanul fogadnak minden közeledést. Mások vágynak ugyan a kapcsolatokra, de nem tudnak kitörni bezártságukból, nem tudják, hogyan közeledjenek a másikhoz, hogyan jussanak el a kapcsolat olyan fokára, ahol már belső dolgokról is lehet beszélni. A lelkipásztornak tudnia kell kapcsolatokat teremteni, hiszen csak ezáltal tudja megszólítani a közömbösöket, az egyház peremén élőket, azokat például, akik ügyeiket intézik a plébánián, akik elküldik gyermekeiket hittanra, de maguk nem élik a hitet. De a hitben élőket, a rábízottakat is csak így tudja közelebb vezetni Istenhez.

A kapcsolatteremtés lélektani alapja a szeretetből fakadó belső nyitottság, ráhangoltság, a hátsó gondolatok nélküli őszinte érdeklődés a másik személye, sorsa iránt. A gyakorlatban a közeledésnek és kapcsolatteremtésnek számtalan apró fogása van. A szokásos „hogy vagy”? kérdés is feltehető olyan hangsúllyal, amely megnyílásra bátorít. Egy kedves mosoly, egy gyengéd mozdulat, egy őszinte érdeklődést kifejező „ülj le egy pillanatra ... mesélj, mi van veled?” kérdés elindítója le­het egy kibontakozó párbeszédnek.

És ha már elindult valami közöttünk, meg kell éreznünk, hogy kinél és mikor szabad tovább lépni, beljebb hatolni. Mikor van itt az ideje annak, hogy belső, lelki problémákra, Istenre, vallási kérdésekre terelhetjük a szót.

Ezen a téren tilos mindenféle „lerohanás”, manipuláció, erőszak! Tisz­teletben kell tartanunk a személy szabadságát, belső világába csak addig léphetünk be, ameddig ő meghív és beenged.

A kapcsolattartás általában beszélgetések formájában valósul meg. A következőkben a lelkipásztori beszélgetés kérdéseivel foglalkozunk.

4. 3. A lelkipásztori beszélgetés

A gyakorlatban a lelkipásztori beszélgetésnek két formáját különböztethetjük meg. Mind a kettő gyakori a pasztorációban résztvevő világiak szolgálatában is.[10]

a.) Tágabb értelemben így nevezünk minden olyan beszélgetést, melyet lelkipásztor folytat valakivel hitbeli, vallási, vagy ezzel kapcsolatos kérdésekről. Ilyen beszélgetés például, ha kívülálló, vagy az egyházzal csak laza kapcsolatot tartó személy valamilyen egyházi ügyben, például szentségkiszolgáltatás, temetés, gyászmise ügyében a lelkipásztorhoz fordul, s ennek kapcsán közöttük beszélgetés alakul ki, vagy ha hívő személy valamilyen vallási kérdésben eligazítást, tanácsot kér. Spontán is létrejöhet ilyen beszélgetés a legkülönbözőbb helyzetekben, például utcán, váróteremben, járművön, kirándulás vagy zarándoklat közben, gyermekét hittanórára kísérő szülővel, stb.

Álljunk mindig készen e beszélgetésekre. Ehhez néhány jó tanács:

— A kezdeményező közeledését fogadjuk nyíltsággal, szeretettel, magatartásunk legyen a közeledő számára bátorító, bizalmat ébresztő.

— Ha úgy érezzük, hogy alkalmas a helyzet, merjünk mi is ilyen jellegű beszélgetést kezdeményezni.

— Igyekezzünk minél mélyebben megérteni azt, amit beszélgetőtársunk mond, sőt azt is, ami kimondott szavai mögött van. Például: milyenek a vallási fogalmai, és érzelmileg hogyan viszonyul azokhoz?

— Soha senkit nem kezelhetünk „felülről”, mintha mi lennénk a benn­fentes „szakértők”, ő meg a tudatlan „kívülálló”. Beszélgetőtársunk­­nak éreznie kell, hogy partnerként tárgyalunk vele.

— Ne osztogassunk kérés nélkül tanácsokat, hiszen az illető nem azt várja, hogy kioktassuk. Inkább mutassunk rá a megoldás lehetősége­ire és tapintattal felkínálva segítségünket bízzuk rá a döntést. — Ha kész­nek látszik arra, hogy a felkínált segítséget elfogadja, akkor az ő hely­zetéből kiindulva, a neki legmegfelelőbb módon, lépésről lépésre se­gítsük abban, hogy az általa elfogadott célt elérje. Fontos a fokozatos­ság, mert a túl nagy elvárás ellenállást válthat ki belőle, vagy „lebé­nít­­hat­ja”.

— Vele együtt örüljünk a kezdeti lépések sikerének, és segítsük továbbra is, amíg igényt tart rá.

— Beszélgetéseink tartalmát kezeljük diszkréten, mintha gyónási titok volna.

— Utólag, a magunk számára hasznos dolog a beszélgetésekről rövid feljegyzést készíteni. Ez jó szolgálatot tehet egy következő beszélgetésre való felkészüléskor.

b.) Szűkebb értelemben az olyan beszélgetést nevezzük lelkipásztori beszélgetésnek, melynek során egy pszihésen egészséges, de krízishelyzetbe került ember olyan problémával fordul a lelkipásztorhoz, melyet önmaga nem képes megoldani, a lelkipásztor pedig vállalja, hogy beszélgetéssel vagy beszélgetések sorozatával segít neki abban, hogy megtalálja a nehézségből kivezető utat.

Az ilyen beszélgetés az ú.n. „segítő beszélgetés” fogalomkörébe tartozik. Vállalása felelősség. Csak akkor szabad vállalkozni rá, ha nagy valószínűséggel segíteni is tudunk. A lelkipásztor — akár pap, akár világi, — beteg személyiség pszichiátriai kezelésére soha nem vállalkozhat ! Ez nem feladata, és nincs is hozzá szakképzettsége.

A segítő beszélgetés az egyszerű lelkipásztori beszélgetésnél lényegesen bonyolultabb feladat. Itt csak arra van lehetőségünk, hogy néhány fontosabb alapelvét, törvényszerűségét röviden felvázoljuk. Nem azért, hogy a világi lelkipásztorokat ilyen beszélgetések vállalására biztassuk, hanem azért, mert ezeknek az alapelveknek, törvényszerűségeknek nagy része az egyszerű lelkipásztori beszélgetések során is hasznosítható.

Mindenekelőtt a beszélgetés előzményeiről kell szólnunk. A problémával küzdő személyben valószínűleg nagy belső harcok zajlottak le, mielőtt segítségért a lelkipásztorhoz fordult. Felmerülhetett benne, hogy egyáltalán kiadja-e magát egy idegennek? Vajon hogyan fogadja majd és mit szól az ő zavaros ügyeihez? Felmerülhetett benne a kétség, hogy vajon tud-e majd egyáltalán segíteni rajta? És ha ad valamilyen tanácsot, meg tudja -e ő majd azt tenni? Minden bizonnyal meg kellett harcolnia ezekkel a kétségekkel, és pusztán az a tény, hogy végül is rászánta magát a segítség kérésre, már jelentős eredmény. Vegye ezt figyelembe a lelkipásztor!

De a lelkipásztor részéről is vannak előzményei a beszélgetésnek: fel kell készülnie rá. A beszélgetés előtt kellő időben tegye félre egyéb gondjait, állítsa helyre lelke nyugalmát, egyensúlyát, törekedjék belső összeszedettségre és hangolódjék rá a feladatra. Imádságban bocsássa magát Isten rendelkezésére, és kérje az ő segítségét. Ezekhez idő kell! Az is feladata, hogy biztosítsa a beszélgetés külső feltételeit. Szükség van olyan helyiségre, ahol senki nem zavar, ahol illetéktelen nem hallhatja a beszélgetést, ahol kényelmesen elhelyezkedhetnek.

A beszélgetés első szakaszában legfőbb cél a kapcsolat megteremtése, a bizalom légkörének kialakítása, és a beszélgetés igazi indítékainak megismerése. A belső indíték a beszélgetés kezdetén rendszerint még a segítséget kérőben sem tudatosult. Hiszen éppen az a beszélgetés egyik célja, hogy tudatosítsuk benne. De még ha tisztán látja is a problémáját, csak akkor fogja feltárni azt a lelkipásztor előtt, ha bizalmat érez iránta.

Bizalmat ébreszt benne, ha magatartásunkból, szavainkból kiolvashatja, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen. Ha nem kell félnie rokonszenvünk elveszítésétől akkor sem, ha szégyenteljes dolgokat árul el magáról. Akkor bízik meg bennünk, ha tapasztalja, hogy együtt érzünk vele, aggódunk érte, segíteni szeretnénk neki.

Általános tapasztalat, hogy könnyebben feladja agresszív - védekező magatartását, könnyebben megnyílik a külső behatások elfogadására az, aki érzi, hogy elfogadják olyannak amilyen.

Nem baj, ha a beszélgetés elején általános, személytelen dolgokról van szó. Tisztelnünk kell távolságtartási igényét. Erőszakkal, sürgetéssel nem törhetünk be belső világába. Tudnunk kell, hogy a megnyíláshoz általában időre van szükség. Minél tapintatosabban közeledünk a személyesebb kérdések felé, annál könnyebb megnyílnia.

Ha elértünk a személyes problémákhoz, hagyjuk beszélni. Engedjük, hogy kibeszélje magát. Tolakodó kérdésekkel ne zavarjuk, és ha valamiért mégis kérdeznünk kell,— például nem értettük, vagy megáll és úgy érezzük, hogy bátorítást vár,— nagy tapintattal kérdezzünk.

A beszélgetés e szakaszában fontosabb a kérdésnél: állandóan jelezzük a számára, hogy figyeljük, értjük. „Szem­kap­cso­lat­tal”, fejbólintással, egy „aha”- val és hasonlókkal. Ezeknek azonban igazaknak kell lenniük, mert ha csak kötelességszerűen, ru­tinból tennénk, metakommunikációs jelzéseink úgyis lelepleznének bennünket!

A beszélgetés a továbbiakban többféle módszer szerint vezethető. Az ú.n. nondirektív, vagy kliens-centrikus beszélgetésben (kidolgo­zó­ja Carl Rogers, 1902-1987) a segítő nem akar konkrét tanácsot adni, hanem igyekszik úgy irányítani a beszélgetést, hogy a bajba jutott ember önmaga jusson el problémája megértéséhez, és önmaga találja meg a kivezető utat. Legfőbb eszköze az ú.n. visszatükröző kérdés, mely nyelvtanilag akár kijelentő mondat is lehet. A segítő ebben mintegy összefoglalja beszélgetőtársa szétszórt és strukturálatlan közléseit, illetve — és ez még fontosabb — a mögöttük rejlő érzelmi tartalmat. (Pél­dá­ul: „Ha jól értem, az bántja, hogy házastársi kapcsolatának megromlása Istentől is eltávolítja.”) A jól megfogalmazott visszatükröző kérdésre általában nem egyszerűen „igen”  vagy „nem” a válasz, hanem a be­szél­getőtárs abban mintegy „megkapasz­kod­va” tovább részletezi a ma­ga számára is egyre világosabban megfogalmazva problémáját.

A nondirektív beszélgetés inkább a pszichiátriai kezelésben elterjedt, de vannak esetek, amikor a lelkipásztori szolgálatban is jól felhasználható. Alkalmazása azonban felkészültséget kíván.[11]

A lelkipásztori gyakorlatban általánosabb, hogy a problémával küszködő ember kifejezetten tanácsot, eligazítást kér. Ilyenkor célszerűbb a hagyományos módszer alkalmazása. Ennek az a lényege, hogy a beszélgetés során diagnózist állítunk fel, és a diagnózis alapján kialakítjuk, majd felkínáljuk a megoldás lehetőségét.

A diagnózis felállítása azt jelenti, hogy igyekszünk meg­érteni az illető problémájának gyökereit, feltárni esetleges helytelen gondolkodásának, magatartásának valódi okát. Csak helyes diagnózis alapján remélhetjük, hogy megtaláljuk a segítés módját, lehetőségeit.

A diagnózis felállítása során, a probléma okának, gyökereinek keresése közben nagyon figyeljünk a következőkre:

— Amennyire csak tudunk, igyekezzünk elfogulatlanok lenni. Előítéleteinket, érzelmi reagálásainkat hagyjuk ki a folyamatból.

— Ne önmagunkból induljunk ki. Nem vezet helyes felismerésekhez az ilyen okoskodás: „Én ebben az esetben ezt tettem volna. Valószínűleg ő is azért cselekedett így.” Ő más mint én, tetteinek rugói is mások lehetnek.

— Vegyük figyelembe, hogy az emberi élet folyamat. A jelen problémái gyakran a múltban, esetleg a gyermekkorban gyökereznek.

— Tudnunk kell, hogy gondolataink, megnyilvánulásaink mögött gyakran tudat alatti tartalmak, elfojtott indulatok, érzelmek, vágyak, ösztönök munkálkodnak. Feltárásukra szakértelem hiányában semmiképpen ne vállalkozzunk, de létezésükkel számolnunk kell.

— Kerüljük el a túl gyors, felületes diagnosztizálást. Az ember belső világa rendkívül bonyolult, a probléma néha igen összetett, vagy mélyen elrejtett. Számoljunk vele, hogy tévedhetünk, diagnózisunk ezért soha ne legyen végleges, zárt. Újabb közlések, tények más megvilágításba hozhatják az eddigieket.

— A diagnózist elsősorban a magunk számára állítjuk fel. Ha valami­ért mégis közöljük az érdekelttel, vigyázzunk a következőkre:

— Ne moralizáljunk! Egy ilyen megjegyzés: „Nem gondoltam volna, hogy Ön ilyesmire képes” —  nem arra készteti, hogy megváltozzon, hanem arra, hogy bezáruljon előttünk. Ha gondolkodásmódját, magatartását nem tartjuk helyesnek, azt úgy kell tudtára adni, hogy a közlésből világosan érezze: személyét ettől függetlenül elfogadjuk. Ez a jézusi módszer: Elítélni a bűnt, de szeretni a bűnöst.

— Ne bagatellizáljunk! Ha azt mondjuk: „Ugyan, ez egyáltalán nem akkora probléma, mint gondolja”, ez nem vigasztaló számára, ha­nem annak jele, hogy nem értettük meg. Ő jobban tudja, hogy milyen komoly az ő problémája...

— Ne általánosítsunk! „Ilyen gondokkal sokan küzdenek” — ez a megállapításunk szembenállást, ellenkezést és tiltakozást vált ki belőle, és joggal. Mert végtére is „az én esetem más, azt csak én tudom!”

A segítségnyújtás, vagyis a megoldás lehetőségének felkínálása, a javaslat vagy tanácsadás során is figyelnünk kell néhány fontos dologra:

— Vegyük figyelembe külső körülményeit, idegállapotát, reális lehetőségeit, és olyan kiutat mutassunk, amely adott helyzetében járható számára. Röviden: csak olyat javasoljunk, amit képes megtenni.

— Ne akarjunk azonnali és mindenre kiterjedő változást elérni nála. Többet segítünk azzal, ha lépésről lépésre haladunk, nehézségeit figyelembe vesszük, belső küzdelmében melléállunk.

— Hagyjuk meg számára a szabad döntés lehetőségét, végtére is az ő életéről, az ő problémájáról van szó. Nincs helye semmiféle manipulációnak, sarokba szorításnak, szektás „lerohanásnak”.

— Segíthetünk neki a döntés terhét hordani, — leginkább azzal, hogy megbeszéljük a pro és kontra érveket, — de azt magunkra nem vállalhatjuk.

Világosabban fogalmazva: Senki helyett nem dönthetünk.

— Ne kössük saját személyünkhöz a segítséget kérőt, ez mindkettőnk érdeke. Akkor fokozott a kötődés veszélye, ha a kapcsolat, a beszélgetések sorozata túl hosszúra nyúlik, vagy ha a beszélgetések során elkövettük azt a hibát, hogy helyette, és nem neki segítve akartuk megoldani a problémáját. Külön vigyáznunk kell a hisztériás alkatú egyénekre, ők alkatuknál fogva hajlamosak a beteges kötődésre.

A beszélgetést a megfelelő időpontban kell lezárni. Ha hamarabb befejezzük, lehetséges, hogy beszélgető partnerünkbe „belefojtottuk a szót”, talán még több fontos dolgot elmondott volna. De az se jó, ha a beszélgetés a kelleténél hosszabbra nyúlik, mert akkor a vége könnyen üres szócsépléssé válhat, ronthatja a beszélgetés első, intenzívebb szakaszának a hatását. Körülbelül az egy órás időtartam a legmegfelelőbb, de ezt a megállapításunkat sok minden módosíthatja.

Mindenképpen fontosak az utolsó percek. Gyakran ilyenkor jön elő még valami lényeges közlés: „Még szeretném elmondani, hogy ...” Ilyenkor, a beszélgetés végén kell utalnunk rá, hogy szükség esetén ké­szen állunk további beszélgetésre is. A búcsúzás, a kikísérés, a kézfogás, a köszönés erősítse meg benne azt az érzést, hogy a beszélgetés nem volt hiábavaló, elfogadásra, megértésre talált, segítséget kapott. Fon­tosak e percek, hiszen főleg ezeknek az élményét viszi magával.

A beszélgetés után a lelkipásztor gondolja végig még egyszer annak menetét, fordulatait, összegezze tanulságait, és köszönje meg Istennek, hogy az ő segítségével szolgálhatta embertársát.

A fejezet elején Fülöp diakónust idéztük, aki nem sajnálta a fáradságot, hogy egyetlen embert Istenhez vezessen. (Vö. Apcsel 8,26 kk) Befejezésül gondoljunk a János evangélium betegére (5,5-9), akinek 38 évig kellett várnia arra, hogy megszabaduljon nyomorúságától, mert nem volt „embere”.

Ma is vannak, akik szeretnének megszabadulni lelkük nyomorúságától. Nekünk, a lelkipásztorkodásban közreműködő világiaknak az a feladatunk, hogy „emberei” legyünk az ilyeneknek. Szeretettel felkaroljuk és elvigyük őket Istenhez, a gyógyulás igazi forrásához.

II. RÉSZ

A VILÁGI LELKIPÁSZTORKODÁS NÉHÁNY SAJÁTOS FORMÁJA

 

 

 

 

5. AZ ADMINISZTRÁTOR ÉS A PÉNZBESZEDŐ MINT LELKIPÁSZTOR

Kiváló lelkipásztor hírében álló városi plébános mondta: „A mi pénzbeszedőnk legalább olyan fontos lelkipásztori munkát végez, mint én. Sőt! Ő már olyanokat is visszavezetett Istenhez, akik engem meg sem akartak hallgatni!”

Nem figyelünk eléggé rá, pedig fontos: A plébánia adminisztratív és gazdasági munkatársai — gyakran anélkül, hogy tudnák — lelkipásztori munkát is végeznek. Hiszen rendszerint ők veszik fel a telefont, ha valaki felvilágosítást kér. Velük találkozik először az, aki keresztelés, temetés, esküvő ügyében jön a plébániára. Ők kopognak be azok otthonába, akik kifizetik ugyan az egyházközségi hozzájárulást, de templomba nem járnak. Nekik van alkalmuk szót váltani olyanokkal, akiknek egyébként nincs más kapcsolatuk az egyházzal. Nagy a felelősségük, mert egyáltalán nem mindegy, hogy miként fogadják a betoppanó embereket, hogyan kopogtatnak be ők egy lakásba. Sok múlik  azon, hogy mit mondanak és azt hogyan mondják, hogy milyen választ adnak a nekik feltett kérdésekre. Tudniuk kell, hogy ilyenkor ők személyesítik meg a plébániát, sőt, az ő magatartásuk alapján ítélik meg az egész egyházat.

Fontos, hogy szívélyesek, kedvesek, az illetők számára rokonszenvesek legyenek. Jó emberismerettel, sőt empátiával kell rendelkezniük. Fel kell ismerniük, hogy mi van a másikban: Az egyházzal szembeni ellenséges érzés, gyanakvás? Vagy inkább bizonytalanság, félelem, szégyen? Meg kell érezniük azt is, hogy vajon mi lehet ennek az oka? Különösen azokkal kell tudniuk kapcsolatot teremteni, akik segítségre, megértésre, bátorításra szorulnak.

A gyakorlatban kell tehát alkalmazniuk azt, amiről az előző fejezetekben elméletben tárgyaltunk. Sok múlik az ő magatartásukon. Megnyerhetnek sokakat Istennek, de el is riaszthatják az embereket tőle. Következzék itt mindkettőre egy mindennapos, az életből vett példa.

Vallástalan fiatal pár állít be a plébániára. Szeretnék megkereszteltetni újszülött gyermeküket. Kicsit bizonytalanul mozognak a számukra idegen helyen, s ezt azzal próbálják leplezni, hogy túlzott határozottságot erőltetnek magukra.

Ha az egyházközségi alkalmazott csupán adminisztrátorként, és nem lelkipásztorként értelmezi a szerepét, akkor érthető gyanakvással, bizalmatlanul fogadja őket. Tapasztalatból ismeri már „ezt a fajtát”. Az „ilyenek” feléje se néznek a templomnak, a keresztséget is csak valami érthetetlen szokásból, parádéból, esetleg babonaságból kérik. Biztosan tudja, hogy ha teljesíti kérésüket, soha többé nem látja itt őket. Semmi garancia nincs arra, hogy vallásosan nevelik majd a gyermeküket. Az adminisztrátor jól ismeri az egyházi előírásokat, melyek szerint ebben az esetben nem szabad kiszolgáltatni a keresztséget. Ezt néhány kurta, tájékozódó kérdés után minden kertelés nélkül, igen határozottan meg is mondja nekik. A továbbiakban két eset lehetséges. Az egyik, hogy a házaspár vitatkozni kezd, esetleg indulatba jön és követelőzik, netán arra hivatkozik, hogy a rokonával a másik plébánián nem csinálták ezt a cirkuszt. Ha az adminisztrátor erre sem enged, ajtót becsapva, dühösen kirohannak. A másik lehetőség, hogy nem vitatkoznak, hanem mélyen megsértve, megszégyenítetten távoznak. A dolognak egyik esetben sincs érdemleges folytatása. Az előírásokat gépiesen megtartó adminisztrátor azt érte el, hogy egy közömbös, de talán jó szándékú házaspár az egyház ellenségévé vált.

Természetesen a lelkipásztor-beállítottságú adminisztrátor is azon­nal átlátja a valós helyzetet, ő is jól ismeri az egyházi előírásokat, de igyekszik ezt az alkalmat is megragadni arra, hogy egy családot megkíséreljen visszavezetni Istenhez. Barátságos, kedves hozzájuk, — és ezt nem csak színleli! Vendégként leülteti őket, (vajon le szoktuk-e ültetni a plébánián ügyes-bajos dolgaikat intézőket? ...), és igyekszik személyes kapcsolatot találni velük. Érdeklődik a baba hogyléte, a szülés lefolyása felől, megnézi az ilyenkor mindig kéznél levő fényképeket, örömét fejezi ki a nagy családi esemény kapcsán. Amíg felveszi az adatokat, tájékozódik a családi-  és lakáskörülményekről, és mindezekbe beleágyaz­va, nagy tapintattal a család vallási életéről. Nem botránkozik meg és nem korhol, ha kiderül, hogy semmi, vagy nagyon kevés közük van az egyházhoz, hanem szeretettel igyekszik megtudni az okokat is. Ha nem tudatos elutasítással, hanem csak tájékozatlansággal, neveltetésbeli hiányossággal áll szemben, semmiképpen sem tagadhatja meg tőlük kérésük teljesítését. Ilyenkor türelemmel és együttérző szeretettel igyekszik megértetni velük, hogy a keresztség kiszolgáltatásának feltételei vannak, és mindjárt fel is ajánlja segítségét e feltételek teljesítéséhez.

Ha látják, hogy valóban segíteni akar, nem találják visszautasításnak, hogy most csak „előjegyezte” a keresztséget, és a tényleges keresztelőig még meg kell ismerkedniük annak lényegével is, és nekik maguknak is közeledniük kell az egyházhoz.

Ha az adminisztrátor valóban lelkipásztor is, akkor a második, harmadik találkozást se arra használja fel, hogy néhány hitigazságot gépiesen eldaráljon nekik, hanem arra, hogy felkínálja az egyház testvéri közösségét, Isten kegyelmének gazdagságát, megvilágítva számukra, hogy miben gazdagíthatja, teheti szebbé—jobbá—boldogabbá életüket az Istenben való hit.

Ezeket a további beszélgetéseket természetesen más személy, a plébános, a hitoktató is lefolytathatja. Lélektani szempontból mégis jobb, ha ő, akivel először találkoztak, akit már ismernek, megszerettek, bizalmukba fogadtak, ő marad a kalauz. Íme, az adminisztrátor mint lelkipásztor!

Az előbbi példa—páros  azt kívánta érzékeltetni, hogy a merev elutasítás, az előírások bürokratikus alkalmazása milyen károkat okoz, míg a megértő, szeretetteljes lelkipásztori magatartás a közömbös emberek számára is utat nyithat Isten felé.

De nem csak a merev elutasítás, hanem a túlbuzgó „rá­me­nős­ség”, a mindenáron való, erőszakos téríteni akarás is károkat okoz. A következő, dramatizált példa két változatával ezt szeretnénk bemutatni.

Gyászruhás, középkorú asszony jelentkezik a plébánián, váratlanul elhunyt férje temetését intézni. A bemutatkozás és az adatok felvétele során kiderül, hogy két gyermeke van, akik résztvesznek az iskolai hitoktatásban, de a család egyébként nem gyakorolja a vallását. A hivatalos ügyek intézése után ilyen beszélgetés alakul ki az asszony (Szné) és az adminisztrátor (K) között:

A — változat

K: Tudom, kedves Szné, maga most nagyon nehéz napokat él át. Mélységesen megértem a helyzetét..... Persze, sokkal könnyebben elviselné a terheket, ha rá tudná bízni magát a  Jóistenre, ha járna templomba, ha imádkozna, ha közelebbi kapcsolatban állna Vele, hiszen Ő olyan jó....

Szné: (Fejét rázza, sírva fakad) Nem! ... Nem! ... Ha volna Isten, és ő tényleg olyan jó volna, akkor nem vette volna el tőlem azt, akit a legjobban szerettem! Akkor nem hagyott volna itt a bajban a két gyerekkel! ... Ne, ne beszéljen nekem Istenről! Én azért jöttem, hogy temessék el szépen, ünnepélyesen az én szegény Józsimat ... Hagyjon engem békén a Jóistennel ...

K: Nem okos dolog, amit mond, kedves Szné! Egyedül Isten volna képes segíteni a baján, maga pedig visszautasítja őt. Bízza rá az életét, hiszen ő szereti magát, segíteni akar. Ha erős hite volna, nem roskadna össze még egy ilyen nagy csapás súlya alatt sem. Hányan vannak, akik még nagyobb terhet cipelnek, és bírják, mert van hitük.

Szné: Nem érti maga az én bajomat! Nem vagyok most olyan állapotban, hogy ilyen jámbor, vallásos szövegeket hallgassak. ... Már elnézést kérek, de nagyon, nagyon kivagyok. ... (Összeszedi magát) Ugye a temetés akkor rendben van? Nagyon köszönöm, a viszontlátásra.

B — változat

K: (Kezét gyengéden Szné vállára teszi) Mélységesen együttérzek magával,  kedves ... Márta ... Ugye, megengedi, hogy így szólítsam? Annyira szeretnék segíteni ... nagyon nehéz helyzetben van most. Ráadásul egy haláleset után annyi más gond, probléma, intézni való is van ... Mondja kérem, miben lehetnék segítségére?

Szné: Nagyon, nagyon  köszönöm. Igazán jólesik az együttérzése, de mit is tudna nekem segíteni? Az én igazi bajomban ... nincs segítség ...

K: Értem ... Ami most a legnagyobb problémája, abban én nem segíthetek.

Szné: Abban, sajnos, nem ... Itt nincs segítség ...(Sírni kezd) Egy hete még fogta a kezem, megsimogatott ... Nagyon, nagyon szerettük egymást! És most nincs! Egyszerűen nincs többé! Én ezt nem fogom kibírni! ... (zokog).

K: Úgy érzi, ezt a rettenetes csapást nem fogja kibírni.

Szné: El tudja maga képzelni, hogy mit jelent ez? Úgy szerettük egymást, olyan szépen éltünk, és most mindennek vége! Nem tudom, fogalmam sincs, mi lesz most ...

K: Nagyon megértem, hiszen elveszítette azt, akit legjobban szeretett, és most nem tudja, mi lesz.

Szné: Amikor a gyerekek otthon vannak, valahogy össze kell szednem magamat miattuk, olyankor „viselkednem”  kell. De ha egyedül maradok, az iszonyatos. Olyankor rámtör a kétségbeesés, attól félek, megőrülök.

K: Bizony a gyerekek előtt egy édesanyának erősnek kell mutatkoznia, de ha egyedül van az szörnyű lehet. Mondja kérem, meglátogathatnám ilyenkor?

Szné: Igazán nagyon kedves, nem is tudom ... Talán megkönnyebbülök, ha kipanaszkodom magam ... Igen, maguk hívő emberek jobban bírják az ilyesmit, de én sajnos nem hiszek ... én nem tudok hinni ... Pedig most jó lenne belekapaszkodni valamibe ... Isten nekem csak egy távoli szép emlék ... Gyermekkoromban imádkoztam utoljára ... Maga biztosan hisz Istenben, imád­koz­zon értem ... hátha segít valamit ... (Sír)

K: Azt mondja, hogy szeretne hinni Istenben, ... de nem tud ... most olyan távolinak érzi őt ... Ha úgy gondolja, kedves Márta, én nagyon szívesen imádkozom magáért. Biztos vagyok benne, hogy Isten segíteni fog ... Mondja kérem, meglátogathatnám holnap valamikor? Mikor volna alkalmas?

Szné: Tényleg eljön? Hát ... talán délelőtt, amikor a gyerekek az iskolában vannak.

A beszélgetés első változata bezárta az ajtót. Ilyen módon a kapcsolat nem folytatható. A második változat viszont lehetőséget ad a folytatásra. Az adminisztrátornő és Szné között kialakulhat egy olyan bensőséges kapcsolat, amelynek keretében a személyes hit eséllyel továbbadható. (Érdemes megfigyelni a beszélgetés módszerét is: K az előző fejezetben ismertetett nondirektív módszert alkalmazza.)

Az élet gyakran kínál ilyen és hasonló helyzeteket nem csak az adminisztrátor, a pénzbeszedő, a különféle plébániai munkatársak, hanem minden keresztény hívő számára is. Szinte naponta van alkalmunk valakit elriasztani Istentől és az egyháztól, vagy közelebb vezetni hozzá. Ez a világi lelkipásztorkodás egyik legfőbb területe.

Nem gondoljuk, hogy e rövid fejezet átfutásával az olvasó megfelelő kiképzést kapott erre a fontos feladatra. Az emberekkel való foglalkozás művészetét nem lehet könyvből elsajátítani, mert az ehhez szükséges készségek csak gyakorlással alakíthatók ki. De talán sikerült indítást és némi útmutatást adni azoknak, akik ily módon is szeretnének embertársaik szolgálatára lenni.

6. A KATEKÉZISHEZ KAPCSOLÓDÓ FELADATOK

A gyermek-katekézisben, az ifjúságnak a keresztény életbe való bevezetésében a világiak már jó ideje fontos szerepet töltenek be. Nyugodtan sorolhatjuk a katekézist ezért a világi lelkipásztorkodás feladatai közé, annál is inkább, mivel a világi hitoktatók száma ma már hazánkban is jelentősen meghaladja a pap-hitoktatók számát. Könyvünkben mégsem kívánunk szorosan vett katekétikai kérdésekkel foglalkozni, mert ennek a témának számottevő irodalma van. Ez az irodalom ugyan jórészt a papok számára készült, de mivel a pap és a világi által végzett hitoktatás között módszertanilag nincs különbség, azt a világiak is éppúgy fel­hasz­nálhatják.

Bár a katekézishez kapcsolódik, nem itt foglalkozunk a felnőtt megtérőknek az egyházba való bevezetésével sem, mert e fontos téma tárgyalására külön fejezetet szántunk. Ide tartoznék a hittanos gyerekek szüleivel, mint szülőkkel való foglalkozás is, erről a kérdésről viszont a családpasztoráció kapcsán fogunk részletesen szólni. Ebben a fejezetben a világi lelkipásztorkodásnak néhány olyan feladatáról lesz szó, amely a katekézishez kapcsolódik ugyan, de amely nem, vagy nem csak a katekéta feladata.

6. 1. Az elmaradozó gyerekekért

Minden plébánián gondot jelent, hogy elsőáldozás után a gyerekek egy része, gyakran a nagyobb része elmarad a hittanórákról, sőt a templomból is. A jelenség okai összetettek, hitoktatásunk fogyatékosságaitól kezdve a szülői érdektelenségen át a kialakult rossz helyi szokásokig rengeteg minden közrejátszik benne. Az esetek nagy részében azonban nem hitetlenségről, a hit elvesztéséről, nem is az egyházzal való tudatos szakítás szándékáról van szó, hanem nemtörődömségről, a dolgok félreértéséről, egy kialakult hibás szokás követéséről. Sokan így gondolkodnak: „Miért járjak, hiszen voltam már elsőáldozó? ... A többiek se járnak ... majd újra megyek, ha bérmálkozni akarok...”

A lemorzsolódás ellen maga a hitoktató is sokat tehet. Ha az órák érdekesek, színesek, ha a gyerekek élményt kapnak, jól érzik magukat, akkor kevésbé fognak elmaradozni. Ha nem rekedtek meg a külsőségeknél, hanem sikerült a gyerekekkel megéreztetni valamit az Istennel való személyes kapcsolat, a kegyelmi élet örömeiből, akkor ez a belső igény sokakat megtarthat. Nem közömbös az elsőáldozás időpontja sem. Ahol újabban ősszel tartják, ott kevesen morzsolódnak le, mint ahol ragaszkodnak a hagyományos tavaszi időponthoz. (Miért? Mert így egy folyamatba ágyazódik bele; egy tanév kezdetéhez és nem befejezéséhez kapcsolódik. Utána nem a vakáció, hanem a jövő heti hittanóra következik.)

De minden hitoktató tapasztalja, hogy mindez kevés. Vannak gyerekek, akiknek személyesen kellene utánamenni, akiket egyenként kel­le­ne kézenfogva visszavezetni. Erre azonban a hitoktató képtelen. Itt kapcsolódik bele a folyamatba az a világi segítőtárs, akit jobb elnevezés híján „kallódó gyerekek pásztorának” nevezhetünk.

Ez a bizonyos pásztor egy gyermekszerető, erre a szolgálatra felkészített önkéntes világi munkatárs. Lehet férfi vagy nő, idős vagy fiatal, aktív dolgozó vagy nyugdíjas. Az a lényeg, hogy a hittanóra idejében szabaddá tudja tenni magát. Részt vesz az elsőáldozásra készülő csoport foglalkozásain, és ott, a pedagógiai asszisztensekhez hasonló módon segít a hitoktatónak, ő vezeti be a terembe a gyerekeket, és óra végén ő vezeti ki őket. Átnézi füzeteiket, segédkezik a szervezésnél. Esetleg helyettesíti is a hitoktatót távollétében. Szolgálatának ebben az első, a tanév kezdetétől az elsőáldozásig tartó szakaszában az a legfontosabb feladata, hogy jól megismerje a gyerekeket, és azok is megismerjék, elfogadják, megszeressék őt. Amíg óra előtt így várakoznak, amikor óra után kikíséri őket, sok mindenről szó eshet közöttük, közeli személyes kapcsolatba kerülhetnek egymással.

Elsőáldozás közeledtével a plébános megbízásából felkeresi a szülőket, megbeszéli velük a szükséges tudnivalókat, közben betekintést nyer a gyerekek otthoni körülményeibe, a család vallási légkörébe.

Az elsőáldozás alkalmával segít a rendezésben. Ő igazítja el a felnőtteket, ő irányítja a gyerekek ki és bevonulását. Lektorként, előimádkozóként, a közös ének vezetőjeként a liturgiában is feladatokat kaphat. Ezáltal a szülők is jobban megismerik.

Igazi lelkipásztori munkája azonban az elsőáldozás után kezdődik. E naptól kezdve különös figyelemmel kíséri a csoport tagjait. Akik hívő családban nevelkednek, azokkal nem sok dolga akad. De utána jár azoknak, akik elkallódnának. Meglátogatja őket, elbeszélget velük, meghallgatja problémáikat, könyvet ad kezükbe. Igyekszik a szülőkkel is párbeszédet folytatni. Az ő lelkipásztori feladata ennek a néhány gyereknek a megtartása és megerősítése a hitben, családjaik visszavezetése Istenhez. Ezen munkálkodik, ezért imádkozik éveken át.

Nyilvánvaló, hogy minden elsőáldozási csoporthoz külön kell állítani egy-egy ilyen „pásztort”, évek során tehát sok önkéntes munkatársra van szükség. Felkészítésük, segítésük, összefogásuk lehet a plébános feladata, de megbízhat ezzel egy erre alkalmas, esetleg főhivatású munkatársat is.

Nem csak az elsőáldozás után, hanem a bérmálkozás után is, sőt „menetközben” is kallódnak el gyerekek, ezért a „pásztori” szolgálatot ki kell terjeszteni az egész gyermekkatekézisre. A módszerek természetesen változnak az életkortól függően. A 13-14 éves, bérmálkozás után kallódó gyerekeket például már nem annyira a család látogatásával, nem a személyes utánjárással, hanem egy jól működő kortárs csoport segítségével lehet leginkább megtartani az egyházban. Ilyenkor az a „pásztor” feladata, hogy a rábízottakat bekapcsolja egy ifjúsági közösség életébe, s maga a háttérből imádságaival, ötleteivel - tanácsaival, ha kell egyéb szolgálataival segítse az egész közösséget.

Mint már említettük, a hittanos gyerekek szüleivel való foglalkozásról a családpasztoráció kapcsán lesz szó. Az alábbi forma azonban inkább a katekézishez kapcsolódik, ezért itt tárgyaljuk.

6. 2. Várakozó szülők foglalkozásai

Sok szülő elkíséri gyermekét a hittanórára, és valahol a folyosón, előtérben meg is várja. A várakozás idejét több helyen ügyesen felhasználják a szülőkkel való foglalkozásra. Két lehetőség kínálkozik: Az egyik, hogy a szülők is résztvesznek a gyerekek hittanóráján. Hátul, vagy oldalt ülnek, hallgatnak, és a magyarázatok egy kicsit nekik is szólnak.

A másik lehetőség, hogy párhuzamosan, a szülők részére külön foglalkozásokat szerveznek. Vezetheti ezeket egy másik hitoktató, egy teológiailag felkészült világi munkatárs, de a várakozó szülők között is akadhat olyan, aki némi felkészítés után, tematikával és segédanyagokkal (könyvekkel, folyóiratcikkekkel) ellátva irányítani képes ezeket a foglalkozásokat. Milyen témák jöhetnek ilyenkor számba? Megbeszélhetik — felnőtt módon — ugyanazt az anyagot, amelyet gyermekeik tanulnak, de választhatnak sajátos, felnőtt hittani témákat is. Sorra kerülhetnek a keresztény családi élet, a párkapcsolat, a szexualitás, a gyermeknevelés kérdései, foglalkozhatnak a keresztény hivatás, a közéletiség, a kultúra, a gazdaság problémáival is.

Többféle lehet a téma feldolgozásának módja is. Elképzelhető, hogy a vezető, vagy más személy előad, és a többiek meghallgatják. Ennél érdekesebbek és hatékonyabbak a megbeszélésre épülő, önképzőkör-szerű formák, amikor mindenki elmondhatja a témával kapcsolatos gondolatait, amikor közösen keresik a választ egy-egy kérdésre.

Ezeken a foglalkozásokon a várakozó szülők-nagyszülők nem csak vallási ismereteiket gyarapíthatják, hanem aktivizálódhatnak is: külső szemlélőből az egyház dolgaiban egyre inkább érdekelt közösségi emberekké válnak. Érdemes figyelni erre, és ahol vannak gyermekeikre várakozó szülők, meg kell próbálni belőlük akár csak néhány tagú csoportot is létrehozni.

7. FOGLALKOZÁS A FELNŐTTKORBAN MEGTÉRTEKKEL

A vallástalan emberek nagy része nem kifejezetten ateista. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon százezrek nőttek fel úgy, hogy Istenről, egyházról szinte semmit, vagy csak szándékosan eltorzított, zavaros dolgokat hallottak. Nagyon sokan élnek ma is úgy, hogy környezetükben semmiféle vallásos indítást nem kapnak. Ezek között az embertársaink között szép számmal akadnak olyanok, akiket érdekelnek a vallási kérdések, sőt, akik kifejezetten nyitottak a hit iránt, akik készséggel elfogadják segítségünket, hogy bevezessük őket a vallási életbe.

Érdemes időnként kurzust hirdetni olyan felnőttek számára, akik gyermekkorukban nem járhattak hittanra, akik talán meg sincsenek keresztelve, vagy ha meg is keresztelték őket, elsőáldozók, bérmálkozók már nem voltak. Ha felhívásunkat el tudjuk juttatni azokhoz, akiket érdekel, (pl. az éjféli misén is kiosztott, de a hívek és a hittanos gyerekek által is széthordott szórólapokkal, a helyi újságon, tévén keresztül), és ha ennek a felhívásnak a megfogalmazása testvéri, szeretetteljes és bíztató, akkor számíthatunk rá, hogy az érdeklődőkből összejön egy kis csoport. De maguktól is jelentkeznek minden plébánián időnként olyanok, akik belső késztetésre kérik a beavató szentségeket.

Némileg más azoknak az esete, akik a házasságkötés előtt jelentkeznek, és a céljuk csupán az, hogy templomi esküvőjük legyen. Az indítékok ugyan különbözők, de a mi feladatunk lényegében ugyanaz: felnőtteket kell bevezetnünk az egyházba. Úgy tűnik, egyre gyakrabban találkozunk ezzel a feladattal, melyre tulajdonképpen nem vagyunk felkészülve. Mit tegyünk, hogyan foglalkozzunk a felnőttkorban megtérőkkel?

Általános szabályként elmondhatjuk, hogy differenciáltan, különbözőképpen, mert a felnőttkori megtérők sokfélék.

Különböző az „előéletük”, vagyis más és más irányból, különböző élethelyzetekből közelednek Isten felé. Különböző lehet korábbi viszonyuk a valláshoz, nagyban különbözhetnek egymástól a vallási ismeretek terén is.

Vannak olyanok, akik hitetlen családban nőttek fel, semmiféle vallá­sos nevelést, vagy ösztönzést nem kaptak, esetleg épp az ellenkező irányban nevelték őket. Nincsenek megkeresztelve, nem voltak elsőáldozók. De vannak olyanok is, akik kaptak ugyan valamilyen vallásos nevelést, meg vannak keresztelve, talán elsőáldozók, bérmálkozók is voltak, de később, talán a serdülőkorban eltávolodtak Istentől és az egyháztól. Lehetnek olyanok, akik vallástalan környezetben nőttek fel, de mindig rokonszenvet éreztek a keresztény hit iránt, ám nem volt al­kal­muk közelről, hitelesen megismerni azt. De olyanok is vannak, akik a közömbösségből, vagy a teljes hitetlenségből közelednek Isten felé.

Nagyon különbözőek azok a belső motívumok is, amelyek elindították ezeket az embereket a hit felé. Akadnak köztük, akiket az igazság keresése mozgat, másokat inkább a hiteles keresztények tanúságtevő élete ragadott meg. Gyakran találkozunk olyanokkal, akik egy hívő partner, menyasszony vagy vőlegény hatására kezdtek el érdeklődni, de olyanokkal is, akiket egy lélekben megélt Isten-élmény indított el.

Amikor találkozunk velük, a megtérés különböző fázisaiban lehetnek. Néha olyanokkal kerülünk kapcsolatba, akiknél még nem is beszélhetünk megtérésről, csupán keresésről vagy érdeklődésről. Másokban már megmozdult valami, de még ingadoznak a hit és a hitetlenég között, és talán épp tőlünk várják a megerősítést. Vannak, akikben már él egy határozott, de még nem letisztult, még nem eléggé konkrét hit, és vannak olyanok is, akik egy belső élmény hatására hisznek és erősen elkötelezték magukat Istennek, de valójában nem tudják, hogy ki Ő, és hogyan kell törvényei szerint élni.

Még inkább különbözőek a célok és az elvárások. Gyakran találkozunk olyanokkal, akik a beavató szentségek felvételével csak pótolni szeretnék gyermekkori mulasztásukat, de nem akarnak másképp élni, mint addig, vagy legfeljebb amolyan „vasár­na­pi keresztényekké” hajlandók válni. Vannak persze olyanok is, akik egy teljesebb keresztény életre vágynak, sőt olyanok is, akiket megtérés-élményük érzelmileg annyira megérintett, hogy ezt a magas hőfokú Isten-élményt keresik és szeretnék tovább-élni az egyházban is. (Sajnos gyakran nem találják, és akkor csalódottan egy szekta felé veszik útjukat....)

A valóság még ennél is sokrétűbb, ezért nem lehet olyan lelkipásztori eljárást kidolgozni, amely valamennyi esetben alkalmazható, hanem mindig esetenként kell megtalálni a legmegfelelőbb módot. A felnőtt megtérőkkel való foglalkozás néhány nagyon fontos, mindig érvényes alapelvét azonban meg tudjuk fogalmazni. Ezek:

a.) Ne siessük el a felkészítést!

A szekták gyakorlata lényegében ez: „Állj ki ide, add át az életedet, és te már Jézusé vagy!” Az ősegyház gyakorlata valami egészen más volt. A megtérőt nem fogadták be azonnal a közösségbe, hanem több éven át katekumennek, hittanulónak tekintették. A katekumenátus évei alatt el kellett sajátítania a keresztény hit igazságait, meg kellett vál­toztatnia addigi életmódját, tettekkel is bizonyítania kellett, hogy szán­déka komoly. Csak bizonyos feltételek teljesítése után részesülhetett a több fokozatban, ünnepélyesen kiszolgáltatott keresztség szentségében, és válhatott ezzel az egyház tagjává. És csak ezután következett a mysztagógia, vagyis az egyház legbelsőbb titkába való beavatás, melynek végén, az Eucharisztia vételével zárult a hosszú folyamat.

Mi indokolta akkor, és mi indokolja ma is ezt a lassúságot? Mindenek előtt egy lélektani érv. Az ember gondolkodásmódjának átalakulása, (vagyis a régi beidegződések feladása, az új igazság beépülése a gondolkodásba), valamint az ember magatartásának megváltoztatása (tehát a régi szokások, magatartásformák elhagyása, az újak megszilárdulása) hosszú ideig tartó folyamat. Erre a hosszú időre még azoknál is szükség van, akiknél az átalakulást a megtérés érzelmi élménye egyik napról a másikra elvégezte. Az érzelmi töltés ugyanis törvényszerűen elhalványul, és a régi gondolkodásmód, a régi magatartás könnyen visszatérhet. De még ha nem is tér vissza, még ha az Isten melletti döntés végleges és szilárd is, az ilyen érzelmi alapon álló megtérésnek gyakran nincs igazán „tartalma”, a megtérő valójában nem ismeri Istent, nem tudja, hogyan kell keresztényként élni. A döntés tudatos „hátterének” kialakításához, elmélyítéséhez ilyenkor is kell az idő.

De van egy gyakorlati érvünk is. Általános tapasztalat, hogy a túl gyors „felkészítés” után nagyon sokan „lemorzsolódnak”, mert az első felbuzdulás elmúlt, az igazi átalakulás, a metanoia nem történt meg. Az ilyen elkapkodott, felületes felkészítéssel komolytalanná tesszük az egyházhoz tartozást, felszínes, üres ceremóniává degradáljuk a beavató szentségeket, és csupán a „látszat - keresztények” amúgy is sajnálatosan nagy számát növeljük.

b.) A keresztény tanítást ne elvont teológiai rendszerként mutassuk be, hanem mint olyan örömhírt, amely képes választ adni az ember személyes problémáira.

Ez azt jelenti, hogy az egyes hitigazságokat ne a tantárgyi logika sorrendje szerint ismertessük, mint ahogy a hittankönyvek teszik, hanem az illető konkrét helyzetéből, problémáiból induljunk ki, és e köré „körkörösen” rendezzük el, csoportosítsuk a témákat. Az is nagyon lényeges, hogy az evangélium üzenetét ne a teológia szaknyelvén akarjuk elmondani neki, hanem „fordítsuk le” az ő nyelvére. Az ő szavaival, fogalmaival fejezzük ki magunkat.

Ne törekedjünk teljességre. Itt is igaz a közmondás: Aki sokat markol, keveset fog. A hitigazságoknak hierarchiájuk van, a fontosabbakra koncentráljunk.

Tanításunkban ne az érvelés, a hittétel logikai bizonyítása álljon a középpontban. Inkább azt láttassuk meg, hogy Jézus útja ma is járható út, hogy keresztényként élni jó, hogy a szeretet megélése boldoggá teszi az embert.

c.) Ne elégedjünk meg az „elméleti kiképzéssel”,vagyis az ismeretek átadásával, hanem törekedjünk a keresztény gondolkodásmód és életforma kialakítására!

Semmit sem tettünk azzal, ha valakit megtanítunk a hit igazságaira, de azok nem alakítják át értékítéleteit, gondolkodásmódját, ha továbbra is megmarad „fogyasztói szemlélete” ... Ha a megismert tanítás nem alakítja át addigi életformáját, magatartását, ha továbbra is önző módon, csak önmagának él, hiába fáradoztunk.

Nem végeztük el feladatunkat, ha nem alakítottuk ki benne a lelki élet iránti igényt. Ha nincs imaélete, ha nem olvassa a Szentírást, ha nem vesz részt tevékenyen az Eucharisztia ünneplésében, ha nem él a szentségekkel. A felkészítés igazi célja csak az lehet, hogy bevezessük a krisztusi életbe. A hitbeli ismeretek elsajátítása ennek csak része.

d.) Valakit Istenhez elvezetni annyit jelent, mint az illetőt Isten né­pé­nek tagjává tenni.

Az egyéni foglalkozás szükséges és fontos, de önmagában nem elég. A felnőtt megtérők felkészítése lehetőleg közösségben történjen, de ha valamilyen fontos ok miatt egyénileg történt is, a felkészítő mindenképpen vezesse be az új testvért a keresztény közösségbe. Ha ő ezt nem igényli, ha ettől húzódozik, akkor még nem érett a keresztény életre.

A beavató szentségek „négyszemközti” kiszolgáltatása, úgynevezett „sekrestye-liturgia” keretében, ellentmond a szentségek közösségi jellegének. Az új testvér keresztelése, bérmálása, első szentáldozása közösségi ügy, ezért közösségben történjen. Ha őt a közösség jelenléte zavarja, akkor még nem érett a szentségek felvételére, annak lényegét még nem fogta fel.

Az új testvért nem hagyhatjuk magára a beavató szentségek felvétele után sem. Legyen egy kisközösség, amely befogadja és továbbsegíti. Sőt, legyen egy személy, lehetőleg a befogadó közösségen belül, aki személyesen is mellé ál, és gondoskodik keresztény élete továbbfejlesztéséről. (Mindegy, hogy ezt a valakit minek nevezzük: keresztszülőnek, kezesnek, mysztagógának, lelki vezetőnek, sztárecnek. ...) Sajnos, sok felnőttkorban megtért később azért sodródik el, vagy azért áll meg a lelki fejlődésben, mert aki megtérése idején segítette, később magára hagyta. Ne engedjük el az új testvér kezét!

A felsorolt alapelvek legtökéletesebben a katekumenátus intézményében valósíthatók meg. Ez volt az első keresztény századok jól bevált gyakorlata, és ma is ez kínálkozik a legjobb megoldásnak, ha mai körülményeinkhez okosan alkalmazzuk. Annyira fontos, hogy még egyszer, egészében is tekintsük át. A katekumenátus lényege tehát:

— legalább egy éves, de ha kell hosszabb, közösségben eltöltött felkészülési idő. Ezalatt

— a jelölt alaposan megismeri a legfontosabb hitigazságokat,

— kialakul keresztény gondolkodásmódja,

— elsajátítja a keresztény élet mindennapos gyakorlatát,

— bizonyos feltételek teljesítésével bizonyítja, hogy méltóvá vált a keresztség felvételére, vagyis:

— ismeri a keresztény tanítást,

— elfogadja azt,

— aszerint él.

— Ünnepélyes és nyilvános hitvallás, ígérettel.

— A beavató szentségek közösségben való, több fokozatú felvétele.

— Befogadó, továbbsegítő közösség, valamint lelki vezető (kezes).

Lényegében ezt kívánják meg a mai egyházi előírások is,[12] a gyakorlatban azonban sajnos alig valósul meg belőle valami. Pedig, — miközben a gyermekkeresztségek száma csökken, — a felnőttkori megtérők száma nő. A téma sokkal fontosabb annál, mint ahogy jelenleg a magyar egyházban kezeljük.

Ha a valóság talaján akarunk maradni, számolnunk kell azzal is, hogy a felnőttkorban keresztségre, elsőáldozásra jelentkezők nagyobbik részében egyáltalán nincs igény arra, amit a fentiekben részletesen tár­gyaltunk. A jelentkezők nem ezt kérik és várják az egyháztól, ők egyszerűen csak „meg szeretnének keresztelkedni.”

Meg kell értenünk, el kell fogadnunk, hogy az ő szempontjukból igazuk van. Nekik egészen más fogalmaik vannak a hitről, az egyházról, a szentségekről, ők másképpen látják a dolgokat. Nem utasíthatjuk el őket, hiszen jószándékkal közelednek! Ugyanakkor méltatlanul, formálisan nem szolgáltathatjuk ki a szentségeket sem! Súlyos probléma, mellyel szinte naponta találkozunk. Mit tegyünk? Csak egyetlen elfogadható megoldás van: Fel kell ébreszteni bennük az igényt az igazi, mélyebb keresztény élet iránt.

Ez azonban igen nehéz feladat, mely nem csak nagy türelmet, szeretetet, de komoly hozzáértést is kíván. A folyamat fázisai a következők lehetnek:

— Megértetni és elfogadtatni velük, hogy kérésük teljesítésének feltételei vannak, és azok végrehajtásához időre van szükség.

— A beszélgetések, foglalkozások során rávezetni őket arra, hogy sokkal többet kaphatnak, mint amennyit eredetileg vártak, ezért megéri jobban „belemenni” a dologba. E fázisban óriási jelentősége van a személyes tanúságtételnek.

— Megtapasztaltatni velük az Istenben való élet örömét, a keresztény élet dinamikáját, szépségét. E megtapasztaltatásban a közösségnek van igen nagy szerepe.

— Vágyat kelteni bennük, hogy ennek a megtapasztalt jónak ezután mindig, és most már teljes mértékben részesei lehessenek.

Bármilyen nehéz feladat ez, és bizonyos esetekben bármilyen kicsiny is a siker reménye, nincs más elfogadható alternatíva, ha komolyan vesszük keresztény voltunkat.

Az eddigiekben jórészt a felnőtt-keresztelésre való felkészítésről beszéltünk, de nagyon hasonló ehhez az az eset, amikor megkeresztelt, megbérmált, de hitét hosszabb időn át nem gyakorló felnőttet akarunk visszavezetni az egyházba. Ilyenkor, hasonló, alapos előkészület után egy életgyónás és az azt követő szentáldozás álljon a visszatérési-visszafogadási aktus középpontjában.

Az elmondottak kapcsán az a kérdés is felmerülhet, hogy vajon a felnőtt megtérők felkészítése, bevezetése vagy visszavezetése az egyházba a világi lelkipásztor feladata-e? Úgy gondoljuk, hogy ez nem tartozik a sajátosan világi lelkipásztori feladatok közé, a pap és a világi egyaránt végezheti. A gyakorlatban azonban, — éppen időigényes volta miatt, — a papok gyakran a világiakra bízzák, ezért erre a feladatra is jól fel kell készülnünk.

8. A VILÁGI MINT LELKI VEZETŐ

A világi lelkipásztorkodás sajátos formáit tárgyaló fejezetben eddig arról volt szó, hogy miként lehet kapcsolatot teremteni, hogyan lehet meghívni, Isten felé elindítani a peremen levőket, illetve az egyházon kívül állókat. De a lelkipásztorkodásnak befelé irányuló feladatai is vannak, a lelkipásztornak, — a világi lelkipásztornak is, — foglalkoznia kell azokkal a hívőkkel is, akik az egyház belső köreiben vannak, és akik onnan nem is akarnak eltávolodni.

Talán felmerül a kérdés, hogy miért kell foglalkozni azokkal, akik rendszeresen járnak szentmisére, szentségekhez járulnak, keresztényként élnek, esetleg közösségi tagok, aktívan résztvesznek az egyház életében? Azért, mert az evangelizáció nem csak „meghívás”, hanem „elvezetés” is a krisztusi életre. Egyikünk sincs még ott, mindannyian csak úton vagyunk a cél felé, mindannyiunknak szükségünk van segítésre, vezetésre.

Igaz, hogy ez a belső lelkipásztorkodás jórészt papi feladat, hiszen gyakran a szentségekhez, vagy a liturgiához kötődik. Így látja idézett művében Rolf Zerfass is. Vannak azonban olyan területei, melyeken a világiak, — éppen helyzetüknél fogva, — nagymértékben segíthetik a papság szolgálatát. Három ilyen területről lesz a következőkben szó: a lelki vezetésről, a közösségi lelkigyakorlatok vezetéséről és a hagyományos plébániai csoportok lelki gondozásáról.

8.1. A lelki vezetés fogalma, szükségessége

A Krisztus melletti döntés, a megtérés csak kezdet, csupán az első lépés a keresztény életben. Az igazi krisztusi élet állandó fejlődés, növekedés, állandó közeledés a kitűzött cél felé: „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48). Az Újszövetség tele van ilyen értelmű, konkrét felszólításokkal: „Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében.” (Ef 5,10) „Szeretetetek egyre jobban gyarapodjon.” (Fil 1,9), stb.

A távoli cél felé vezető úton el lehet tévedni, meg lehet fáradni, ezért szükség van egy jó segítőtársra. Ez a segítő, ez a vezető ugyanaz, aki meghívott, maga az Úr Jézus. Mert „... egy a ti mesteretek ... egy a ti tanítótok, a Krisztus.” (Mt 38,8k).

Jézus néha közvetlenül, belső indításokkal, megvilágosításokkal vezet, de leginkább embereken keresztül. A közösség hitével, példájával, vagy egy bizonyos ember jó tanácsaival. Az az ember, akin keresztül Jézus segít, bátorít, eligazítást ad, a lelki vezető.

8. 2. A lelki vezető

Lelki vezetővé nem egyházi megbízás vagy kinevezés útján, nem is saját ambícióból lesz valaki. A lelki vezetők azok a férfiak és nők, „akik erre meghívást kaptak, akik tudatosították és kibontakoztatták magukban a Szentléleknek ezt a karizmáját.”[13]

A lelkivezetés tehát karizma, a Lélek ajándéka, melynek természetes alapja egy adottság arra, hogy az illető meg tudja hallgatni az embereket, és azok szívesen megnyíljanak előtte. Meg tudja érteni nehézségeiket, problémáikat, és tanácsaival segíteni tudjon rajtuk. Ezt az adottságot azonban ki kell bontakoztatnia, vagyis tanulással, önneveléssel, gyakorlással készséggé kell fejlesztenie magában.

Ettől azonban az illető még nem lelki vezető, legfeljebb segítő jóbarát, vagy amatőr pszichiáter. Lelki vezetővé akkor válik, ha ezt a készségét átengedi, átadja a Szentlélek szolgálatára. Ha ezt megteszi, akkor a Lélek betölti az illetőt, és természetes adottsága, gyakorlással kifejlesztett készsége karizmává, vagyis az egyházat építő adománnyá válik benne.

Ez egyáltalán nem ritkaság! Ahol az emberek készséggel átengedik magukat, ott a Szentlélek bőségesen osztja adományait. Így volt ez az első időkben Korintusban, így van most is Latin-Amerikában, vagy a karizmatikus közösségekben szerte a világon, itt minálunk is.

8. 3. Világi mint lelki vezető

Világiaknak is adja a Lélek ezt az adományt? Sokaknak szokatlan a gondolat, mert az elmúlt évszázadokban a lelki vezetést papi feladatnak tartották. De az első keresztény századokban nem így volt. Világiak, köztük nők is voltak lelki vezetők. Az ezt követő korokban is remeték, nem-pap szerzetesek, a keleti egyházban sztárecek, azaz bölcs öregek segítették, vezették lelki tanácsaikkal az embereket. Egy eltorzult egyházkép alapján válhatott csak a lelki vezetés kizárólagos papi feladattá. De újabban ismét egyre gyakoribb, hogy valaki példás keresztény életű, Lélekkel eltelt, lelkiekben járatos világit kér fel arra, hogy legyen segítőtársa, vezetője a lelki életben.

Akit lelki vezetésre felkérnek, az vizsgálja meg jól önmagát, imádságban beszélje meg az Úrral, s ha felkérése valóban az Ő akarata, nagy örömmel fogadja el azt.

A világi lelki vezető két lényeges dologban különbözik a papi lelki vezetőtől. Az egyik különbség az, hogy ő a bűnökre nem adhat feloldozást, hanem, ha szükségesnek látja, gyónni küldi az illetőt. A lelki vezetés és a gyónás nincs feltétlenül összekötve. Természetesen igen jó az, ha a gyóntatóatya egyben lelki vezető is, de a paphiány miatti „soro­zat­gyónások” röpke percei nem alkalmasak az elmélyült lelki beszélgetésre. Jobb, ha ilyenkor világi a lelki vezető.

A másik különbség, hogy a világi lelki vezető még olyan értelemben sem „főnök”, (elöljáró, atya), mint a pap, hanem csupán segítőtárs, aki bensőséges lelki kapcsolatban áll a vezetettel. Tapasztaltabb, lelkiekben egy lépéssel előrébb jár nála, vele együtt figyel az isteni szóra a közös imádságban, és segít, hogy ez az isteni szó meg is valósuljon a vezetett életében.

8. 4. A világi lelki vezető feladata

A világi lelki vezetőnek semmiképpen sem az a feladata, hogy a maga elképzeléseit ráerőszakolja a vezetettre, hogy olyanná alakítsa, amilyennek ő elgondolja. Ez visszaélés lenne a bizalommal. Igazi feladata az, hogy a vezetettben segítse elhárítani az akadályokat az isteni kegyelem útjából. Nyújtson neki segítséget ahhoz, hogy le tudja küzdeni hibáit, el tudja hagyni rossz szokásait, meg tudjon szabadulni káros szenvedélyeitől, félelmeitől, megkötözöttségeitől. Vagyis, — pozitív megfogalmazásban, — segítse a vezetettet szabaddá válni arra, hogy Isten ereje működhessen benne.

Hogyan valósítható meg mindez a gyakorlatban? Az alap a rendszeres lelki beszélgetés és a gyakori közös imádság. A lelki vezetőnek a beszélgetések során a Lélek irányításával fel kell ismernie és szeretettel meg kell mondania a vezetett hibáit. Fel kell tárnia előtte azokat az akadályokat, amelyek lelki fejlődésének útjában állnak. Vele együtt kell kidolgoznia a javítás stratégiáját is, közösen kell megtalálniuk a tennivalók sorrendjét és a módszereket. A továbbiakban az a dolga, hogy figyelemmel kísérje és rendszeresen értékelje a stratégia megvalósulását. Közben bátorítsa, buzdítsa, tanácsaival segítse a vezetettet, és sokat imádkozzon érte. A vezetett életében jöhetnek nehézségek, problémák, sötét időszakok. A lelki vezető ilyenkor álljon mellette a bajban, vele együtt gondolkodjék és keresse a megoldást, a kiutat, vele együtt imádkozzon Isten segítségéért.

Az is a lelki vezetéshez tartozik, hogy a vezető saját életével mutasson példát, nyújtson követendő modellt a vezetett számára. Keresztény életének harmóniájával, vonzerejével is serkentse, motiválja őt a lelki életben való szüntelen előrehaladásra.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy a lelki vezetőnek is állandóan fejlődnie kell, ezért neki magának is szüksége van lelki vezetőre.

Mai keresztény életünk nagy problémája, hogy a legtöbb „jó hívő” stagnál, nem növekszik lelkiekben. Nincs igazán dinamikája keresztény életünknek, és talán épp ezért nincs igazán vonzása az egyháznak sem. Sok jó lelki vezetőre van szükség, olyanokra, akik segíteni tudják társaikat a krisztusi élet útján. Készüljünk fel erre a szolgálatra, kérjük a Lélek karizmáját.

9. Közösségi lelkigyakorlatok — világi vezetésével

Egyre gyakoribb, hogy különböző kisközösségek világit kérnek fel lelkigyakorlataik vezetésé­re. Egyrészt azért, mert kevés a pap, nem jut mindenhová, főleg hétvégeken, amikor a papok különösen elfoglaltak. De azért is, mert a közösségek által megélt, sajátosan világi lelkiség ápolására a világit alkalmasabbnak tartják. A családközösségek ilyen meggondolásból például szívesen hívnak meg lelkigyakorlatuk vezetésére egy családanyát, egy édesapát, esetleg egy házaspárt.

Ezek a közösségi lelkigyakorlatok egyébként is jelentősen eltérnek a hagyományos értelemben vett lelkigyakorlatoktól. A hagyományos lelkigyakorlatokon az erre jól felkészített papok, gyakran jezsuiták, egy kidolgozott, előre megadott program szerint, (például a szentignáci lelkigyakorlatos könyv alapján), elsősorban az egyéni lelki élet fejlődését kívánják elérni. A résztvevők egymással alig kerülnek kapcsolatba: külön szobákban laknak, hosszú szilenciumok vannak.

A közösségi lelkigyakorlatoknak egész más a célja. Ezeket egyrészt azért szervezik, hogy a közösség legalább évente egyszer együtt töltsön néhány napot, megerősítse, fejlessze ezzel is közösségi életét. De az is célja ezeknek az együttléteknek, hogy a közösség tagjai, kikapcso­lód­va megszokott környezetükből, jobban el tudjanak mélyedni a közös imád­ságban, hogy az elmélkedések, tanúságtételek és más lelki élmények által olyan indításokat kapjanak, melyek egyaránt elősegítik az egész közösség, és ezen belül az egyének lelki fejlődését.

Az ilyen lelkigyakorlatok központi témája rendszerint a gyakorlati keresztény élet valamelyik területe. Például: Válaszunk a konzumtársadalom kihívásaira; hogyan lehet keresztényként élni egy hitetlen társadalomban; a keresztény családi élet, vagy a hivatás mai problémái, stb.

 A téma feldolgozási módja is eltér a hagyományostól. A programban a hagyományosnál kevesebb helyet kap az egyéni elmélkedés, a fő hangsúly a közösségi tevékenységen van: a közös elmélkedéseken, a megbeszéléseken, a közös bibliaolvasáson és a közös imádságon.

A közösségi lelkigyakorlatok külső körülményei is mások. A helyszín nem egy komfortos lelkigyakorlatos ház, berendezéssel és személyzettel, hanem gyakran egy üres plébániaépület a földre helyezett matracokkal. A résztvevők maguk főznek, mosogatnak, takarítanak.

A napi program kürülbelül így alakul: Ébresztő, tisztálkodás, közös reggeli imádság. A reggeli elkészítése, elfogyasztása, mosogatás. A délelőtt folyamán két, egyenként 30-40 perces elmélkedés, mindegyiket rövid csend, majd kb. 30 perces megbeszélés követi. Utána az egyszerű ebéd elkészítése, ebéd, mosogatás, rövid szabadidő. Délután további két elmélkedés csenddel és megbeszéléssel. Újabb szabadidő, esetleg séta a környéken, játék, majd vacsorakészítés, vacsora, mosogatás. Ha van a környéken pap, vagy sikerül látogatóba meghívni egy papot, akkor a nap csúcspontja a bensőségesen megünnepelt, közösségi szentmise. Előtte lehetőleg gyónási alkalmat is kell adni.

A nap kiemelkedően fontos része a vacsora és a lefekvés közé eső 2-3 óra. Ez az időszak a hosszabb és elmélyültebb közös imádság, a szentírásolvasás, közös ének, a lelki beszél­ge­tések ideje.

A lelkigyakorlatot mindig a Szentlélek segítségül hívásával kezdjük, és a tapasztalatok összefoglalása, a tanulságok levonása után hálaadó imádsággal zárjuk le.

A lelkigyakorlat vezetőjének feladatait az alábbiakban foglalhatjuk össze:

— A program összeállítása és levezetése.

— Az elmélkedések megtartása, az ezeket követő megbeszélések vezetése.

— Az egész együttlét elmélyült, imádságos légkörének, lelki-voltának biztosítása.

— Egyéni beszélgetések azokkal, akik ezt igénylik.

— Az ő feladata lehet az ima-liturgiák, énekek, szentírás-olvasások vezetése is, de jobb, ha ezeket a közösség tagjaira bízza.

Közösségi lelkigyakorlatot vezetni felelősségteljes, komoly feladat, melyre alaposan fel kell készülni. A vezető előzetesen elmélkedje és imádkozza végig mindazt, amiről szólni akar, és gondolja át azt is, hogy hogyan fog szólni. Hasznos, ha feljegyzéseket készít. Ahhoz, hogy gondolataival majd mozgásba tudja hozni a közösség tagjait, tudnia kell, hogy azok a lelki életben hol tartanak, milyen problémák foglalkoztatják őket, mire van szükségük. Erről előzetesen, lehetőleg személyes beszélgetések formájában kellően tájékozódjon.

Neki magának is „feltöltött” állapotban kell lennie. Felhasználhatja ugyan korábbi elmél­ke­dé­se­inek anyagát, vehet át gondolatokat másoktól is, de igazán csak akkor tudja magával ragadni hallgatóit, ha lelki életének vannak friss élményei, megtapasztalásai, ha vannak ezekből fakadó új gondolatai. Csak akkor tud másokat közelebb vezetni Istenhez, ha ő maga nagyon közel érzi magát hozzá, ha istenkapcsolata ele­ven, élő.

Nem mindig vagyunk ilyenek, és nem is tudjuk magunkban mesterségesen, valamiféle öngerjesztéssel létrehozni ezt az állapotot. Ajándék ez, melyet kérnünk kell, és amelyet bizonyosan meg is kapunk, ha szolgálatunkat valóban az Úr kívánja.

A hittanos táborokról, melyek sokban hasonlítanak a közösségi lelkigyakorlatokhoz, itt nem kívánunk szólni. Az elmondottak azonban nagyrészt felhasználhatók a hittantáborok veze­té­sénél is, ha figyelembe veszünk két lényeges különbséget. Az egyik, hogy a hittantábori elmél­kedéseknek (lelki foglalkozásoknak) a gyermekek pszichikai adottságaihoz kell alkal­maz­kodnia. Legyenek ezek rövidek, színesek, kísérje őket sok mozgás, (tánc, ének) és gyakorlati tevékenység, (rajzolás, kivágás, ragasztás, stb.). A másik, hogy az egész program legyen sokkal oldottabb, legyen benne arányban a komoly lelki foglalkozás és a szórakozás, a játék.

A közösségi lelkigyakorlat (és természetesen a hittantábor is) a pasztoráció igen hatékony for­mája. Általános tapasztalat, hogy az együttöltött néhány nap hatása sokkal mélyebb és ma­ra­dandóbb, mint az egész évi alkalmi találkozásoké. Alapos előkészítésére ezért nem szabad sajnálni sem az időt, sem a fáradságot, a vezetőnek pedig minden képességét, minden ke­gyel­mi ajándékát be kell vetnie annak érdekében, hogy a levezetés is a lehető legjobban sike­rül­jön.

10. hagyományos plébániai csoportok lelki gondozása

Ebben a fejezetben nem a zsinat utáni időkben létrejött kisközösségekről lesz szó, velük a 3. fejezetben már foglalkoztunk. Olyan, a legtöbb plébánián működő hagyományos csoportokra gondolunk, mint például az énekkar, a szkóla, a gitáros ifjúsági csoport, vagy a ministráns kö­zösség, a rózsafüzér-társulat, a hitoktatói munkacsoport, a karitász mun­ka­társainak csoportja, a templomgondozók, esetleg a különféle klubok, például az öregek, a magányosok klubja és hasonlók.

E csoportok tagjai általában elkötelezett, komoly lelki életet élő keresztények. A lelkipász­tor­ko­dásnak velük kapcsolatban a továbbsegítés, az elmélyítés, a folyamatos „feltöltés” a célja és a feladata.

Lehetséges, hogy ezt a feladatot maga a csoport vezetője látja el, ő a csoport „lelkipásztora”. De az is lehetséges, hogy ezt a lelki szolgálatot „kívülről” kell biztosítani, pap vagy világi lelkipásztor segítségével.

A hagyományos plébániai csoportok lelki gondozásának két formája alakult ki a gyakorlatban. Az egyik a tevékenység közbeni paszto­rá­ció, amikor például az énekkar vezetője a liturgikus feladat, az egyházi év, a tanult kórusmű kapcsán ad tanítást, buzdítást, gondolatokat, vagy amikor a karitász-csoport vezetője a feladatok megbeszéléséhez fűzi hozzá rövid elmélkedését. Ennek a tevékenység közbeni lelkipásztori szol­gálatnak az a célja, hogy a tevékenységet ne engedje profanizálódni, hanem lelki síkon tartsa. Azért van erre szükség, hogy az énekkar el­ső­sorban imádságnak, liturgikus szolgálatnak tartsa tevékenységét, és ne pusztán zenei sikerekre törekedjen, a karitász csoport pedig az Úr Jézust lássa minden rászorulóban, és ne váljék humanitárius segélyszolgálattá.

Létezik ezen kívül egy tevékenységen kívüli pasztoráció is. Ennek az a lényege, hogy a csoport tagjai számára időnként a szokásos tevékenységen kívül valamilyen kifejezetten lelki programot, például rekollekciót, imaórát, szentségimádást, lelki napot, esetleg zarándoklatot szerveznek. ezeket úgy kell vezetni, hogy a csoport tagjai sajátos lelki igényeiknek megfelelő „feltöltődésben” részesüljenek. E programok vezetője lehet maga a csoportvezető, vagy a csoport egyik tagja is. Ha azonban nincs a csoportban erre alkalmas személy, a plébánia pap, vagy világi lelkipásztorára vár e feladat.

Nagy hiba lenne ezekkel a csoportokkal nem foglalkozni, mondván, hogy tagjaik „már amúgy is hívők”. Lelkipásztori segítésük nem csupán azért fontos, hogy ők maguk még tovább jussanak a lelki életben, hanem azért is, mert az ő keresztény életük kisugárzik, továbbsugárzik az egész plébániai közösségre, sőt azon túlra is.

 

III. Rész

Családpasztoráció

 

 

 

11. A családpasztoráció fogalma, jelentősége,
munkatársai

11.1. A családpasztoráció fogalma

A családokkal való foglalkozás gondolata századunk első felétől egyre gyakrabban jelenik meg az egyházi dokumentumokban. A II. Vatikáni Zsinaton igen hangsúlyos helyet kap, a zsinat okmányaiban mintegy harminc alkalommal szerepel.

Maga a „családpasztoráció” kifejezés, mely lényegében a családi lelkipásztorkodást, pontosabban a család lelkipásztori gondozását jelenti, a VI. püspöki szinódus (1980), és az annak nyomán keletkezett Familiaris Consortio (II. János Pál pápa apostoli buzdítása, 1981.) megjelenése óta használatos.

A fogalom, melyet jelöl, egyik dokumentumban sincsen pontosan meghatározva, és ez félreértésre adhat okot.

A szövegekben ugyanis két dolog keveredik:

a.) A modern társadalomban válságba jutott család segítése szociális téren, illetve a pszichológiai-családpedagógiai segítségnyújtás eszközeivel,

b.) a családnak mint közösségnek evangelizálása.

Az első feladat szakképzettséget, például családpszichológusi, családgondozói, családpedagógusi végzettséget, valamint intézményi ke­re­teket igényel. Itt éppen csak érintjük. A második azonban kifejezetten lelkipásztori tevékenység, melyben a világiakra jelentős feladatok várnak. Ezt nevezhetjük szűkebb értelemben családpasztoráció­nak.

11. 2 A családpasztoráció jelentősége

Annak, hogy a családpasztoráció az utóbbi néhány évtizedben ennyire az érdeklődés középpontjába került, részben szociológiai, részben teológiai oka van.

A szociológia már jó ideje felfigyelt rá, hogy a társadalom belső struktúrájának minden eddiginél gyorsabb iramú átalakulása, a rohamos urbanizáció, a lakásviszonyok és az életforma gyökeres megváltozása, a nők tömeges munkába állása, és a modern élet sok más velejárója a világ legtöbb országában válságba sodorta a családot. A válságba jutott család egyre kevésbé képes ellátni alapvető feladatait, azt, hogy nyugodt életteret, belső biztonságot, érzelmi feltöltődést nyújtson tagjainak, és hogy létrehozza és felnevelje, a társadalomba való beleilleszkedésre előkészítse a következő nemzedéket. Csökken a házasságkötések száma, helyette sokan a laza élettársi kapcsolatot választják. A megkötött házasságoknak is csaknem a fele felbomlik, a családok szétesnek, a gyerekek kallódnak. De még a szét nem hulló családok jó része is csak formálisan él együtt, a családtagok között nincs bensőséges szeretetkapcsolat, a gyerekek neveltségi szintje is gyakran messze elmarad az elvárhatótól. A család válságának jele az is, hogy a civilizált országokban egyre kevesebb gyermek születik, kevesebb, mint amennyi a társadalom reprodukciójához elegendő lenne.

Ugyanakkor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a család pótlására létrejött egyéb formák, az ú.n. „nyitott család”, a kommunák, az intézeti gyermeknevelés és az egyéb próbálkozások nem képesek átvenni a család szerepét. Kiderült, hogy a család intézménye pótolhatatlan.

Mindezek felismerése a profán társadalomban is számtalan családmozgalmat, családokat segítő intézményt hozott létre. Ezekhez kíván csatlakozni az egyház is. Mint „irgalmas szamaritánus” nem lehet közömbös az ember semmiféle baja, nyomorúsága iránt, nem nézheti tétlenül az emberi nem számára nélkülözhetetlen, a földi élet alakulását döntően befolyásoló intézmény, a család pusztulását sem.

De annak, hogy a család az egyház figyelmének középpontjába került, van egy teológiai oka is. A II. Vatikáni Zsinat közösségi egyházfogalmából következik, hogy a keresztény család, mint a Krisztusban hívő emberek közössége, maga is „egyház”. A család jelölésére újból előkerült Aranyszájú Szent János kifejezése: ecclesiola, vagyis kis-egyház, családi egyház. VI. Pál és II. János Pál is többször használja ezt a kifejezést.

Márpedig ha a család maga is „egyház”, akkor valamiképpen hordozója, részese az egyház küldetésének is. Mit jelent ez a gyakorlatban? A zsinat óta világosan látjuk, hogy a keresztény család egyrészt alanya az evangelizációnak, evangelizáló közösség, melynek tagjai továbbadják egymásnak az örömhírt, megerősítik egymást a hitben és segítik egymást a keresztény élet gyakorlatában. Ugyanakkor az sem lehet kétséges, hogy a család egyben tárgya is az evangelizációnak, evangelizálandó közösség, mert sok érv szól amellett, hogy a lelkipásztorkodás ne csupán az egyes emberre irányuljon, hanem a legtermészetesebb emberi közösségre, a családra is. Az emberek nagyobbik része ugyanis családban él, meghatározó számukra a családi közösség légköre, szellemisége. A gyermekek a családban nőnek fel, szellemi-lelki, erkölcsi fejlődésüket döntően a család befolyásolja. És míg a magányos, egyedülálló embert könnyebben elsodorhatja Istentől a szekularizált társadalom számtalan kísértése, addig az igazi keresztény családi közösségnek igen nagy megtartó ereje van. Ezért mondja II. János Pál pápa:

„Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön, és valóban előnyt élvezzen, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a jövendő evangelizációja a családi egyháztól függ.”[14]

11. 3. A családpasztoráció munkatársai

A hagyományos lelkipásztorkodás a pápai buzdításoktól függetlenül, azt megelőzően is igyekezett foglalkozni a családokkal. Felhasznált erre minden kínálkozó lehetőséget, a jegyesoktatást, a gyermekkeresztséget megelőző beszélgetéseket, a hittanos gyerekek szülei számára tartott szülői értekezleteket. A tapasztalat az, hogy ezek a múltban sem voltak igazán gyümölcsözőek, és ma is igen kevés eredménnyel járnak. Az esetek nagy részében a kért „szolgáltatás”, a házasságkötés, a keresztség „igény­be­vé­tele” után a kapcsolat megszakad a család és a lelkipásztor között, és minden marad a régiben. A sikertelenség oka világos: néhány rövid találkozás alatt nem jöhet létre olyan mély személyes kapcsolat, melyben a hit, illetve a krisztusi élet modellje átadható-átvehető volna. A lelkipásztort pedig naponta újabb „szolgáltatást - kérők”, újabb feladatok várják, nem marad, nem is maradhat ideje és energiája arra, hogy minden elmaradozónak személyesen utánajárjon. A végeredmény az, hogy sok pap belefáradt és beletörődött a megváltoztathatatlanba...

A tanulságot nem nehéz levonni. Ahhoz, hogy  „a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön”, új, hatékony formák, ezek kivitelezéséhez pedig sok-sok idő és energia kellene. A túlterhelt papoknak azonban éppen ez nincs. Látható, hogy önmaguk nem képesek megbirkózni a feladattal. De nem is nekik kell megbirkózni vele:

„... a család lelkipásztori gondozása a helyi egyházi közösség minden egyes tagjának felada­ta,”[15] — mondja a pápa, és valamivel később így folytatja: „Elismerést és megbecsülést érde­mel az a sok egyházi egyesület, csoport, mozgalom, vagy bármilyen nevet viselő közösség, amely ... a család lelkipásztori gondjával törődik.”[16]

Vagyis: A családpasztorációban a Szentatya a világiakra és a közösségiekre számít!

11. 4. Családpasztorációs formák

A VI. Püspöki Szinódus után, a Familiaris Consortio megjelenését követően papok és elkö­telezett világiak sokfelé az egyházban keresni kezdték a világiak lelkipásztori szolgálatának konkrét lehetőségeit, for­máit. Nálunk Magyarországon, a pártállami időkben ezek a próbál­ko­zások csak egyéni kezdeményezésként, és csak félig-meddig titokban folyhattak. Ennek ellenére, ahol a Lélek indítását követő világiak megértő, nem féltékenykedő, hanem a felkí­nált szolgálatot elfogadó, annak teret engedő papokra találtak, ott számottevő eredmények születtek.

Az elszigetelten folytatott próbálkozások, kísérletezések ered­ményeinek összegyűjtése és feldolgozása sajnos mind a mai napig nem történt meg. Néhány, a próbálkozások során megszületett családpasz­to­­rá­ciós forma azonban tapasztalatcserék, látogatások, találkozások, va­la­mint egy-egy folyóiratcikk, tanulmány révén szélesebb körben is el­ter­jedt.[17] Feltételezhetjük, hogy ezek a leghatékonyabbak, a leginkább beváltak. Könyvünk következő fejezeteiben hat ilyen kifejezetten a világiak szolgálatára épülő családpasztorációs formát mutatunk be. Különböző oldalról közelítik meg ugyanazt a célt,  a családok evangeli­zálását, és általában különböző rétegek, a hitélet szempontjából külön­böző helyzetben levő családok evangelizálására irányulnak. Ugyan­ak­kor sok ponton találkoznak, helyenként át is fedik egymást. Az lenne az ideális, ha minden plébánián mind a hat megvalósulna.

12. Kapcsolatteremtés templomba nem járó családokkal

Minden plébániához sok olyan család tartozik, melynek tagjai katolikusnak vallják magukat, talán rendszeresen fizetik az egyházi hozzájárulást is, de templomba nem járnak, szentségekhez nem járulnak. Adataikat nyilvántartjuk, de személyesen csak elvétve találkozunk velük: temetés, keresztelés, esetleg első áldozás alkalmával, a karácsonyi éjféli misén, a nagyszombati feltámadási körmeneten, vagy talán még olyankor sem.

Vannak közöttük vallási szempontból érdektelenek, akiknek nincs is igényük többre, akik az egyházi közösség részéről történő jó szándékú közeledést visszautasítják. Velük nem tudunk mit kezdeni. De a tapasztalat szerint mindig akadnak közöttük a vallási kérdések iránt érdeklődést mutató családok is, akiket rendszerint vallástalan környezetük, kialakult szokásaik, életrendjük, esetleg hiányos, vagy hibás vallási ismereteik tartanak távol az egyháztól.

Ezeket a családokat meg kell keresnünk, meg kell hívnunk az egyház közösségébe, számukra fel kell ajánlanunk segítségünket.

A kapcsolatteremtés kézenfekvő alkalmai azok, amikor ők maguk jelentkeznek valamilyen egyházi „szolgáltatásért”. Erről már volt szó „Az adminisztrátor és a pénzbeszedő mint lelkipásztor” (42. old.) valamint „A katekézishez kapcsolódó feladatok” (47. old.) című fejezetekben. A felnőttkori megtérőkkel való foglalkozásnak pedig külön, önálló fejezetet szenteltünk. (51. old.)

Itt azzal egészítjük ki a már elmondottakat, hogy lelkipásztori szempontból rendszerint eredményesebb, ha ezekben az esetekben is a teljes család felé fordulunk. A keresztelést, temetést kérő személy családjával igyekszünk kapcsolatot teremteni, a „kallódó gyerek” testvéreivel és  szüleivel is megpróbálunk közelebbi viszonyba kerülni. A peremen lévők megszólítására azonban vannak további, a család­pasz­toráció gyakorlatában kialakított formák is. A következőkben két ilyen formát ismertetünk.

12. 1. Születésnapi látogatás

Könnyen megszervezhető, sokfelé szokásos forma az ú.n. „szüle­tés­­na­pi látogatás”. A plébánián elkötelezett világiakból 2-3 fős csoportok alakulnak, melyek, — a kereszteltek anyakönyvéből kiírt adatok alapján,  — évente rendszeresen végiglátogatják a megkeresztelt gyerekek családját. A látogatás „apropója” az, hogy apró, inkább jelképes ajándékot visznek a gyermekeknek, és ezzel együtt átadják a plébános, a keresztelő pap, a plébániai közösség jókívánságait. Eközben érdeklődnek a gyermek, a család hogyléte felől, megkérdezik, hogy nincs-e szükségük valamilyen segítségre. Ha igen, a plébániai Karitász-on keresztül segítenek.

Amikor a gyermek már nagyobb, szóbahozzák a hittan, a temp­lom­bajárás, az elsőáldozás kérdését, felvilágosítást adnak, és igyekeznek segíteni, ha nehézségek adódnak.

Ezek a látogatások akkor igazán eredményesek, ha a látogatók sze­mélye nem változik, ha évek hosszú során át ugyanaz a 2-3 látogató kopogtat be a születésnap tájékán. A köztük lévő kapcsolat így fokozatosan fejlődhet. Eleinte talán csak annyira, hogy utcán, üzletben, járművön összetalálkozva köszöntik egymást és néhány szót váltanak. De elképzelhető az is, hogy egy idő után jó ismerősökké, esetleg barátokká válnak, akik a születésnapi látogatásokon túl is találkoznak.

Az évenként egyszeri találkozás önmagában is valami, hiszen egyfajta hidat jelent az egyház és a templomba nem járó család között. Ám ha sikerül a kapcsolatot mélyebbé és személyesebbé tenni, ezzel jó esélyt teremtenek arra, hogy ebben a személyes kapcsolatban a hitet és a keresztény élet értékeit természetes módon felkínálják a közömbös, de nem kifejezetten ateista családnak. Ráadásul ez a szolgálat, mint már említettük, nagyon egyszerűen megszervezhető, és a látogatást végző személyeknek sincs szükségük semmiféle teológiai képzettségre. Az viszont lényeges, hogy hiteles keresztény emberek legyenek, olyanok, akik szeretettel tudnak közeledni embertársaik felé.

12.2. A patronáló házaspár

Az egyházzal csak formális kapcsolatot tartó családok evangelizálásának létezik egy hatékonyabb, de sokkal „munkaigényesebb” formája is. Ezt a formát egy budapesti plébánián dolgozták ki évekkel ezelőtt, azóta többfelé alkalmazzák.[18]

Lényege az, hogy a házasságkötéssel létrejövő új családot már a jegyesoktatás kapcsán egy erre a szolgálatra felkészített, példás keresztény életet élő fiatal házaspárra bízzák. Ennek a „patronáló” párnak lesz a feladata, hogy az új házasokkal személyes kapcsolatban maradva lépésről-lépésre elvezesse őket, és majd gyermekeiket is a keresztény életre.

A gyakorlatban mindez a következőképpen történik. Amikor egy ilyen jó szándékú, de a hitét nem gyakorló jegyespár házasságkötésre jelentkezik, nem a plébános foglalkozik velük az ilyenkor szokásos, néhány beszélgetésből álló, hagyományos jegyesoktatás formájában, hanem összehozzák őket azzal a bizonyos patronáló párral. Ez a pár szeretettel meghívja  a jegyeseket a saját otthonába, de ami ott történik, az egyáltalán nem nevezhető „oktatásnak.” Kötetlen, baráti hangú beszélgetések során nem elméletben, hanem egészen gyakorlati módon, a saját családi életük konkrét példáján keresztül igyekeznek bemutatni nekik a keresztény családi élet értékeit, szépségeit. A hitről sem mint elvont elméleti kérdésről esik szó közöttük, hanem mint a házaspár személyes, egész életét átjáró, formáló, meghatározó Isten-kap­cso­la­tá­ról.

Ezeknek a házasságkötést megelőző beszélgetéseknek a szentség vételére való felkészítés mellett az a fő célja, hogy összehozza a két párt, hogy köztük személyes jó viszony, ha lehet, barátság alakuljon ki. Ha ez megvalósul, a patronáló párt nem csak az esküvőre és a lakodalomba hívják meg, hanem a kapcsolat később is megmarad. A nászútról hazatérve ismét találkoznak, és a továbbiakban is rendszeresen összejárnak. A tapasztaltabb pár sok mindenben segítheti a fiatalokat, nem csak jó tanácsaival, de gyakorlati, mindennapi dolgokban is.

A gyermek születésével kapcsolatuk tovább erősödik, a patronáló házaspár gyakran keresztszülő is lesz. Ez újabb kapocs közöttük. Ahogy a gyermekek nőnek, a két pár kapcsolata lassanként két család kapcsolatává alakul át. A patronáló család elsősorban élete példájával és szeretetével igyekszik az új családot Isten felé vezetni. A legtöbb esetben sikerrel: A tapasztalat szerint a patronáló család élő hite és tanúságtevő keresztény élete a rájuk bízottakban is hitet ébreszt, őket is elindítja az Isten felé vezető úton.

Sajátosan lelkipásztori szolgálat ez. Olyan szempontból is, hogy nagyon sok munkatársat igényel, hiszen minden újabb jegyespár számára újabb és újabb patronáló párt kell találni. Ez nem mindig lehetséges. Ilyenkor előfordulhat, hogy ugyanarra a házaspárra több jegyespár felkészítését és patronálását bízzák. A házaspár saját feladatainak ellátása, saját gyermekeinek nevelése mellett csak akkor győzi ezt idővel és energiával, ha nem egyenként foglalkozik a rábízott párokkal, családokkal, nem külön-külön tartja velük a kapcsolatot, hanem patronáltjait összehozza, összeismerteti egymással, és belőlük fokozatosan családközösséget hoz létre. (A családközösségekről részletesen a 17. fejezetben lesz szó)

Felmerülhet a kérdés, hogy a patronáló házaspárokat ki, hogyan, és milyen ismeretek átadásával készítse fel szolgálatukra?

Jó, ha felkészítőjük maga a plébános. Így rajtuk keresztül kapcsolatba kerül azokkal a fiatalokkal is, akiknek jegyes­ok­ta­tá­sát nem ő maga végzi. De megbízhat a felkészítéssel egy, a csa­lád­pasztorációban járatos világi munkatársat is. A felkészítés lehetőleg csoportosan történjék. Egy­részt, mert a felkészítő számára így gazdaságosabb, másrészt, hogy a pat­ronáló párok ismerjék egymást, kapcsolatba kerüljenek egymással. Ezt a kapcsolatot később is célszerű fenntartani legalább félévenkénti ta­lálkozók, további ötletek és bátorítást adó tapasztalatcserék formájában.

A felkészítés során a patronáló párokkal módszertanilag is át kell venni azokat a legalapvetőbb hitbeli ismereteket, amelyek a jegyes­ok­ta­tás hivatalos anyagához tartoznak, továbbá el kell beszélgetni velük a párkapcsolat, a családi élet legfontosabb törvényszerűségeiről, gyakori problémáiról és azok megoldási lehetőségeiről. Ez utóbbiakhoz könyvünk 14. fejezetében találhat anyagot az érdeklődő.

13. Családok vasárnapja

13. 1. A családok vasárnapjának mibenléte és célkitűzései

A családok vasárnapja nagyszabású, egésznapos vagy másfélnapos, plébániai vagy több szomszédos plébánia összefogásával létrejött, sok embert megmozgató rendezvénysorozat. Külsőségeit tekintve emlékeztet a hagyományos templombúcsúkra, vagy a régebbi népmissziókra, bizonyos szempontból azok modernizált változatának is tekinthető. Tartalmát, és főleg céljait tekintve azonban eltér ezektől.[19]

Évenkénti megrendezése a következő célokat szolgálja:

— Felhívja a figyelmet a család, a családi élet, a gyermeknevelés fontosságára.

— Szélesebb körben megismerteti a keresztény családmodellt, terjeszti a keresztény házasélettel, családi élettel és neveléssel kapcsolatos ismereteket.

— Összehozza, megismerteti egymással a plébánia családjait.

— Modellt és lehetőséget ad a keresztény módon való szórakozásra, szabadidő-eltöltésre.

— Kapcsolatokat épít az egyház peremén élő családok és az egyházi közösség között.

— A templomba járó híveket aktivizálja az evangelizáció számára azáltal, hogy a templomba nem járó ismerőseikhez rajtuk keresztül juttatja el a meghívást, valamint hogy őket is vendéglátókká teszi.

— A közös élmény összetartó erejével építi a plébániai közösséget.

13. 2. Előkészítés és szervezés

Az előkészítés egyik legfontosabb feladata a megfelelő időpont megtalálása. Liturgikus szempontból a Szent Család vasárnapja volna a legmegfelelőbb, azonban egyrészt a karácsony közelsége és az azzal összefüggő sok családi program miatt, másrészt mert télen a templom hideg, szabadtéri programokra pedig egyáltalán nincs lehetőség, ez a vasárnap nem jöhet számításba. Nyáron viszont nyaralni mennek, vagy a mezőn dolgoznak az emberek, ezért valamelyik őszi vagy tavaszi vasárnap lehet a legalkalmasabb. Azonban ilyenkor is nagyon vigyázni kell, hogy ne ütközzünk más, sokakat érintő programmal, például szürettel, a tavaszi kerti munkák időszakával, anyák napjával, gyermeknappal, közkedvelt tévésorozattal, stb. Tökéletes, mindenkinek megfelelő időpont nincs, de meg kell találni azt, amelyik a legtöbb ember számára megfelelő. Mellékes kérdésnek tűnik, pedig nagyon sok múlik azon, hogy ezt az ideális időpontot sikerült-e megtalálnunk.

Hasonlóan fontos a hely kérdése. A családok vasárnapjának megrendezéséhez a templomon kívül legalább két tágas és barátságos, jól berendezett teremre, továbbá alkalmas szabad térre, például parkra, templomkertre, illetve rossz idő esetén a szabadtéri rendezvények befogadására alkalmas nagyteremre is szükségünk van. Néhány plébánia rendelkezik ezekkel az adottságokkal, de legtöbb helyen kölcsön, vagy bérelt helyiségeket is igénybe kell venni. Számításba jöhet ilyenkor egy közeli iskola, művelődési ház vagy egyéb intézmény.

Az se közömbös, hogy milyen módon hirdetjük meg rendezvényeinket, milyen módon juttatjuk el meghívásunkat azokhoz a családokhoz, amelyeknek megjelenésére számítunk. A közművelődés szakemberei jól ismerik a közönségszervezés törvényszerűségeit, pontosan tudják, hogy pl. egy amatőr művészeti csoport előadására ezer meghívót kell készíteni és elküldeni ahhoz, hogy legalább százötvenen-kétszázan eljöjjenek. Mi sem számíthatunk jobb arányokra, az emberek nehezen mozdulnak. Ha azt szeretnénk, hogy eljöjjenek, hogy részt vegyenek a számukra készített programokban, már a meghívásnál nagyon ügyesnek kell lennünk. Milyen lehetőségeink vannak?

A szentmise végén elhangzó hirdetés, a pap ajánló, érdeklődést felkeltő szavaival kiegészítve, valamint az elhangzottaknak írásbeli megerősítése a templomkapun elhelyezett plakát formájában szükséges, de nem elegendő elemei a meghívásnak.

Hatékonyabb a hirdetés, ha jól fogalmazott, megszólító jellegű szórólapok is készülnek, és azokat a szentmise végén a szervezők néhány kedves szó kíséretében minden távozónak a kezébe adják.

De még így sem jut el a meghívás azokhoz, akik nem járnak templomba, pedig a családok vasárnapjára őket is nagyon várjuk. Hozzájuk a meghívást két különböző módon is eljuttathatjuk. Az egyik, hogy minden hittanos gyerek kezébe nyomunk egy meghívót azzal, hogy a rendezvényekre őt is feltétlenül várjuk szüleivel, testvéreivel együtt. Így elérjük a templomba ugyan nem járó, de a gyerekeket hittanra küldő családokat. További családokat érhetünk el azzal, ha a szentmisén megkérjük a jelenlévőket, hogy vigyenek magukkal néhány meghívót, és azok személyes átadásával hívják meg templomba nem járó ismerőseiket, rokonaikat. Mondjuk el, hogy ez is egy módja az apostolkodásnak.

A családok vasárnapjának előkészítése, a programok megszervezése és lebonyolítása olyan nagy feladat, amelyet egyetlen ember nem képes jól elvégezni. Még ha egyetlen személy is a kezdeményező, a megvalósításhoz szüksége van egy egész munkatársi gárdára. A következőkből állhat össze egy ilyen gárda: A plébános vagy a káplán, a hitoktatók, a plébániai közösségek vezetői, a családpasztorációval foglalkozó világi munkatárs, továbbá néhány helyismerettel rendelkező, szervezésben jártas világi.

Ez a kis munkacsoport készíti el a rendezvény forgatókönyvét, tervezi meg a tematikát, kéri fel az egyes foglalkozások vezetőit illetve előadóit, és vezeti le a forgatókönyv alapján az egész sorozatot.

13. 3. A családok vasárnapjának programja

A rendezvénysorozat programjának kialakítása három dologtól is függ. Függ a helyi adottságoktól, például attól, hogy párhuzamosan hány helyiség áll rendelkezésre, van-e rendezvények tartására alkalmas szabad tér, stb. Függ attól, hogy milyen témák előadására, milyen foglalkozások vezetésére van alkalmas személy. Végül attól is függ, hogy a bevezetésben felsorolt célok közül csak néhányat kívánunk-e elérni, vagy valamennyit. Részletes forgatókönyv - minta helyett ezért be kell érnünk azzal, hogy megfogalmazzunk néhány általános rendezési elvet, majd felsoroljuk a lehetséges programokat.

A családok vasárnapja rendezvényeinek középpontjában mindenképpen egy nagyon ünnepélyes, a szokásosnál gazdagabb liturgiájú szentmise álljon. Ez a „családok miséje”, melynek a megszokottól eltérő menetére még visszatérünk. Célszerű ezt a szentmisét a leglátogatottabb vasárnapi mise idejében megtartani.

A szentmise elé és utána csatlakozzanak a legtöbb résztvevőt érintő programok. Ha például a családok miséje 10-kor kezdődik, akkor 9-kor legyen a nagyszülők találkozója és 11-kor a szülők fóruma. Így a csa­ládi szentmisére a gyerekeket a szülők hozhatják magukkal, és a nagyszülők vihetik haza, ugyanakkor szülőknek is, nagyszülőknek is csak egyszer kell eljönnie ahhoz, hogy két program részesei legyenek.

Más időpontokban rendezhetjük meg a speciális, kevesebbeket érintő programokat. Például szombaton délután lehet a gyermekeiket egyedül nevelők (elváltak, özvegyek) találkozója, vele párhuzamosan gon­doskodnunk kell a gyermekek foglalkoztatásáról. Vasárnap délután kerülhet sor a gyerekek igazi, életkori csoportonként megrendezett foglalkozásaira, ezekkel párhuzamosan viszont előadást, beszélgetést szervezhetünk a szülők számára a gyermeknevelésről, a családi élet kérdéseiről. Ezt követően kezdődhetnek a kulturális programok, játékos családi vetélkedők, melyekre a család minden tagja, — beleértve a nagyszülőket is, — hivatalos.

Mint már említettük, a program középpontjában a családok szentmiséje áll. Igyekezzünk nagyon ünnepélyessé, élményszerűvé, a résztvevők számára emlékezetessé tenni. Törekedjünk arra, hogy az egésznek bensőséges családi légköre legyen, és hogy lehetőleg mindenki aktívan belekapcsolódjék az ünneplésbe. A liturgikus előírások keretein belül maradva is nagyon sok lehetőségünk van erre. Például:

Az óvodások számára, a szentmise első részével párhuzamosan, külön helységben játékos „igeliturgiát” szervezünk, így a felnőttek hosszú igeliturgiája alatt, melyet amúgy sem értenének, nem kell a templomban tétlenkedniük. Őket majd csak a prédikáció után vezeti be a templomba a felajánlási körmenet résztvevőiként az óvó néni. Ott aztán körülveszik az oltárt, (nyugodtan a lépcsőkre ülhetnek), alkalmas időben eléneklik az Úr Jézusnak azt az éneket, melyet az ő saját „igeli­tur­gi­ájuk” keretében tanultak, úrfelmutatáskor pedig kis karácsonyfa-csen­gőkkel mindannyian csengethetnek.

A nagyobb gyermekekből erre az alkalomra hatalmas ministráns-sereg szervezhető.

Természetes, hogy az olvasmányok felolvasója egy szülő.

A prédikáció helyett, esetleg a pap rövid bevezetője után egy vagy több szülő tanúságtétele hangzik el.

Az egyetemes könyörgéseket egy nagycsalád tagjai mondják. Nem a szertartáskönyvből olvassák, hanem a maguk kéréseiket terjesztik a közösség megerősítésével az Úr elé a családokért.

Az áldozati adományokat egy másik család hozza az oltárra felaján­­lási körmenetben, égő gyertyákkal. Mögöttük vonulnak az óvodások.

Néhány házaspár perselyez. Az adományokat — külön engedéllyel — valamilyen „családi” célra fordítják: a rászoruló családok segélyezésére, plébániai családok-könyvtára, vagy gyermekmérleg, járóka, gyermekágy-kölcsönző létrehozására, vagy más hasonlóra.

Házaspárok segédkeznek az áldoztatásnál, amely most, az ünnepi alkalomra való tekintettel két szín alatt történik.

A szentmise végén kerül sor a családok megáldására. Erre az alkalomra az óvodások és a ministránsok is szüleik, testvéreik mellé állnak, és együtt fogadják az áldást.

A hirdetések között felhívjuk a figyelmet a családok vasárnapja további rendezvényeire és részvételre bíztatjuk a jelenlévőket.

Az elmondottakat ne külsőségeknek, a szentmise „kicifrá­zá­sá­nak”, „feldíszítésének” tekintsük, hanem szervezzük meg és végezzük úgy, hogy általuk a résztvevők, — azok is, akik egyébként nem járnak szentmisére, — többet megértsenek annak lényegéből, bensőségesebben vehessenek részt az Eucharisztia ünneplésében.

Milyen legyen a nap többi programja?

A gyermekek számára korcsoportonként célszerű foglalkozásokat szervezni. Az óvodásokkal, kisiskolásokkal, óvónő, tanítónő foglalkozzék. Bábozhatnak, diafilmet nézhetnek, egyszerű anyagokból apró dísz­tár­gyakat, játékszereket készíthetnek, énekes-táncos játékokat játszhatnak vagy játékos vetélkedőket tarthatnak, de mindez valamiképpen a hittel, a keresztény élettel legyen kapcsolatos.

A felsősök, középiskolás korúak foglalkozásainak vezetéséhez nem feltétlenül szükséges pedagógus, sőt, talán jobb, ha ezeket a foglalkozásokat huszonéves fiatalok vezetik. Megnézhetnek egy családról, hitbeli kérdésekről szóló filmet vagy videót, és utána megbeszélhetik a látottakat, vitatkozhatnak róla. Beszélgethetnek hivatásról, pályaválasztásról, családról, erkölcsi és világnézeti, vallási kérdésekről. Ők is játszhatnak életkoruknak megfelelő játékokat.

A szülők foglalkozásai rövid előadásból és az azt követő, esetleg kiscsoportos beszélgetésekből álljanak. Néhány téma a számtalan lehetséges közül:

— A házastársi kapcsolat (problémák és megoldások).

— A gyermeknevelés (nevelési problémák különböző életkorokban, nehezen nevelhető gyermekek, vallási nevelés a családban, szexuális nevelés, a családi életre való felkészítés, stb.).

— A család külső kapcsolatairól, például a családközösségekről.

— A családi ünnepekről.

— A keresztény családok kölcsönös segítségnyújtásáról, a bébihol­mi-, kiságy-, járóka - kölcsönzésről, a gyermekfelügyeletről, stb.

Megbeszélésre érdemes téma van bőven, további ötleteket könyvünk családpasztorációval foglalkozó fejezeteiben is találhat az olvasó.

A nagyszülők találkozóján ilyen és hasonló kérdésekről lehet szó:

— Hogyan segíthetik a nagyszülők a fiatalokat?

— Mi a nagyszülők helye, szerepe a családban?

— Az öregkor sajátos problémái, a betegség, a magány, a fokozódó kiszolgáltatottság.

— Az öregkor szépségei, sajátos értékei, stb.

A nagyszülők találkozóján nem az a legfontosabb, hogy az előadó, a foglalkozás vezetője mit mond, hanem az, hogy a résztvevők megszólalhassanak, elmondhassák egymásnak gondolataikat! Olyan vezesse ezeket a találkozókat, akiben sok szeretet, türelem, megértés van az idős emberek iránt.

Az elváltak, magányosok találkozójának résztvevői érezzék, hogy az egyházi közösség szeretettel és megértéssel fordul feléjük, együttérez velük és segíteni akar. Az alábbi témákról érdemes velük néhány bevezető gondolat után beszélgetést kezdeményezni:

— A válás okozta lelki sebek gyógyulása.

— Az egyszülős gyermeknevelés nehézségei, problémái.

— A félcsaládok lehetséges külső kapcsolatai, bekapcsolódás a plébániai közösség életébe.

— A magányos élet nehézségei.

Ha külön találkozót szervezünk az új házasok számára, velük az alábbiakról beszélgethetünk:

— A páros élet kialakításának, a családalapítás kezdeti szakaszának problémái: az összehangolódás, az új szokások, a régi kapcsolatok átrendeződése, stb.

A kulturális program keretében sor kerülhet színművek, versek, zeneművek előadására, lehetőleg a plébániához tartozó hivatásos vagy amatőr előadókkal. Rendezhetünk kiállítást családi fotókból, kézimunkákból, a plébániához tartozó iparművészeti alkotásokból, a plébánia dokumentumaiból, emléktárgyaiból. Sor kerülhet egy, a család problémáival foglalkozó film lejátszására, a látottak megbeszélésére. A találkozó emlékezetes programjai lehetnek a mindenkit megmozgató, csoportos szabadtéri játékok, a családok játékos vetélkedői.

A családok vasárnapját bemutató fejezetünk végén, összefoglalásként meg kell jegyeznünk, hogy a családpasztorációnak ez a formája ugyan jellegzetesen „frontális módszer”, vagyis nagyobb tömegek meg­szó­lítására törekszik, de azért nem feltétlenül személytelen és felszínes. A családok miséjének imádságos, ünnepélyes légköre, a találkozók közösségi élménye, az előadások és megbeszélések során megismert gondolatok elindíthatják a pusztán látványosságot keresőket is az elmélyültebb vallásosság felé.

14. Felkészítés a házasságra

14. 1. A felkészítés szükségessége

Mindenki érzi, hogy a házasságra való felkészítésnek jelenlegi formája, a házasságkötést közvetlenül megelőző, 3-4 beszélgetésből álló jegyesoktatás legfeljebb szükségmegoldás. Néhány kiragadott vallási téma vázlatos áttekintése nem vezetheti el a hitre azokat, akik eddig vallástalanul éltek[20], hogy a párválasztás felelősségéről felesleges beszélni akkor, amikor az esküvő napja már ki van tűzve, és hogy a házaséletre való felkészítést nem lehet elintézni néhány jó tanáccsal.

Az esküvői nap reggelén a gyóntatószékből nevetgélve kiperdülő, az egész „vallási cirkuszon” jól szórakozó fiatalok látványa éppúgy arra figyelmeztet, hogy valamit másként kellene csinálni, mint a válások óriási aránya, a sok tönkrement család és neveletlen gyerek. Nem elég hangoztatni a keresztény házasság felbonthatatlanságát és a szülői felelősséget, hanem konkrét segítséget kell adni a fiataloknak ahhoz, hogy az elvárásoknak eleget is tudjanak tenni.

A 12. fejezetben bemutatott „patronáló” modell akkor igyekszik segíteni a házasságra való felkészítésben, amikor jobb lehetőség már nincs, mert a házasságkötés eldöntött tény, a napja már ki van jelölve. De mennyivel eredményesebb lenne a felkészítés akkor, ha korábban tudnánk kapcsolatot találni a házasulandókkal! Akkor, amikor okos jó ta­nácsokkal még befolyásolni lehet a párválasztást, amikor van még idő és lehetőség arra, hogy önnevelés útján alkalmasabbá tegyék magukat a páros életre, és amikor a házasság szentségének felvételét még egy alaposabb, katekumenátus-szerű felkészülés előzheti meg. Lukács László már másfél évtizeddel ezelőtt feltette a kérdést: „... az első­ál­do­zás­ra és a bérmálásra való fölkészüléshez hasonlóan nem lehetne-e szer­vezettebb formában, legalább egy éves tanfolyam keretében, gondosabban fölkészíteni a házasság szentségének fölvételére is?”[21]

Az utóbbi években végre elindult valami. Ma már több plébánia, lelkiségi mozgalom, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, újabban egyik-másik egyházmegyei ifjúsági iroda is szervez időnként ilyen kur­zust, de egyenlőre csak nagyon kevés fiatal vesz részt ezeken. Pedig fon­tos volna, hogy minél többen ilyen alapos felkészítés után kössenek há­­zasságot. Többfelé és sűrűbben kellene tanfolyamokat szervezni, ez azonban igen sok munkát igényel. Természetes, hogy a papok idejéből és energiájából erre már nemigen futja, ezért a világiaknak kell vállalniuk e szolgálatot is. A jószándék azonban kevés, a házasságra való fel­ké­szítéshez szakértelem kell. Az alábbiakban némi eligazítást szeretnénk nyújtani a feladatra vállalkozó világiaknak arra vonatkozóan, miként kezdjenek hozzá és milyen irányban próbáljanak tájékozódni.

14. 2. A házasságra előkészítő kurzusok szervezése

Aki házasságra előkészítő kurzust akar szervezni, annak mindenekelőtt világosan kell látnia a célt.  Ez a cél kettős. Egyrészt felkészíteni a szentség vételére, ami nem csak bizonyos hitismeretek átadását jelenti, hanem egy mélyebb, lelki felkészítést is. Másrészt megtanítani a minél jobb párválasztásra, és alkalmassá tenni a harmonikus házaséletre. A szervezés fő nehézségét az jelenti, hogy míg a második cél tekintetében mindenki „kezdőnek” számít, és ezért az egész csoporttal együtt lehet foglalkozni, addig az első célkitűzés vonatkozásában a résztvevők igen különbözők lehetnek. Lehetnek olyanok, akik alapos hitoktatásban részesültek és elkötelezett keresztény életet élnek, de olyanok is, akiknek egyáltalán nincsenek hitbeli ismereteik és nem is élnek keresztényként. Velük egy csoportban, azonos program szerint foglalkozni nem volna célszerű.

A problémának két megoldása kínálkozik. Az egyszerűbb és kényelmesebb, hogy a tanfolyam csak a második célkitűzéssel foglalkozzon, és a lelki felkészítést bízza rá egy felnőtt hittancsoportra, a felnőtt megtérők katekézis-csoportjára, vagy ha ilyenek nincsenek, hagyja meg a hagyományos, esküvő előtti jegyesoktatás számára. A másik bonyolultabb, de mindenképpen jobb megoldás. Legyen a tanfolyamon két külön tantárgy. Az egyiket, a párválasztásra és a családi életre felkészítő tárgyat hallgassák valamennyien együtt, a másikat, a hittani témákat feldolgozót pedig tanulják az igényeknek megfelelően külön „kezdő, „középhaladó” és „haladó” csoportokban.

A tanfolyamot évente célszerű meghirdetni, valamikor az iskolakezdést követő hetekben. A hirdetés módja hasonló lehet ahhoz, mint amit a családok vasárnapjával kapcsolatosan ismertettünk. Tehát szóbeli hirdetés a szentmise végén, plakát a templomkapuban, továbbá ügyes szórólapok, melyeket az ifjúsági misén, az ifjúsági hittanon, a kisközösségek útján terjeszthetünk. A templomba nem járók egy újsághirdetésből, a középiskolai, egyetemi, kollégiumi hirdetőtáblán elhelyezett plakátokról értesülhetnek. Kérjük meg a hívő fiatalokat is arra, hogy hívják el templomba nem járó, de a vallással nem ellenséges iskolatársaikat, barátaikat, munkatársaikat is.

A tanfolyam különböző hosszúságú lehet, de a legfontosabb témák feldolgozásához legalább 32 órára van szükség. Ez a minimális 32 óra például 16 kétórás, többnyire az esti órákban megtartott foglalkozás formájában képzelhető el. Ha hetenként egyszer van foglalkozás, akkor a kurzus 4 hónapig tart. De más időbeosztás is megfelelő lehet. Van ahol a tanfolyamot egyhetes nyári táborként rendezik meg.

A foglalkozások ne csupán előadások legyenek, hanem adjunk minél több lehetőséget az egyes kérdések megvitatására, sőt, ahol lehet, iktassunk be gyakorlati foglalkozásokat is. (Pl. önismeret, kommunikáció, konfliktusmegoldás, stb.)

Az előadók, foglalkozásvezetők között legyen lelkipásztor, pszichológus, családpedagógus, orvos, esetleg jogász, és legyenek olyan fiatal házaspárok, akik a saját tapasztalataikról beszélgetnek a résztvevőkkel. Hogy a cserélődő, egymást váltó foglalkozásvezetők miatt a tanfolyam ne váljék személytelenné és gazdátlanná, legyen egy olyan vezetője, aki mindig jelen van, akinek személyes kapcsolata van a hallgatókkal, aki bevezeti és összeköti a foglalkozásokat, és valamit maga is előad.

Jó, ha a tanfolyam helyileg a plébánián van. Mivel kb. 20-25 fő az ideális létszám, a csoport befogadására általában alkalmas lehet a hittanterem. Ha a plébánián mégsem volna hely, akkor egy közeli iskolában, művelődési házban célszerű a tanfolyamot elhelyezni.

A kurzusra a 17 éves és annál idősebb fiatalokat hívjuk meg. Felső korhatár természetesen nincs.

 Mivel a tanfolyam szervezése és működtetése komoly feladat, elképzelhető, hogy két szomszédos plébánia közösen rendezi. Ez esetben egyik évben az egyik, másik évben a másik plébánia a fő szervező és a házigazda.

14. 3. A tanfolyam tematikája

A szentség vételére felkészítő foglalkozások tematikájának részletezésére itt nem térünk ki, mivel az lényegében katekétikai kérdés. Csupán utalunk rá, hogy a „kezdők” foglalkozásait még a szűkös időkereten belül is csak katekumenátus jelleggel tudjuk elképzelni, melyben a legfontosabb hitigazságok ismertetésén kívül fontos szerepet kell kapniuk a keresztény élet gyakorlati kérdéseinek is. (Lásd 7. fejezet) Néhány foglalkozást a házasság szentségének megismertetésére és az arra való lelki felkészülésre kell fordítani. A „haladókkal” hasznos lehet a korábban tanult hitismereteket magasabb szinten, felnőtt módon újra átbeszélgetni, de ebben a csoportban sor kerülhet elmélyültebb lelki beszélgetésekre, a belső élet, az elmélkedés és imádság, a bibliaolvasás problémáinak megbeszélésére is. Velük a házasság szentségéről részletesebben beszélgethetünk. Mindkét csoportban hívjuk fel a figyelmet a keresztény közösség jelentőségére, és igyekezzünk bekapcsolni a résztvevőket valamelyik plébániai közösség életébe, vagy  — ez talán még jobb,  — hozzunk létre belőlük olyan közösséget, amely a kurzus befejezése után is együtt marad.

A házaséletre felkészítő foglalkozások tematikája annyira sokrétű és szerteágazó, hogy itt csak címszavakban történő felsorolásra van lehetőségünk. Hogy azonban ezek a címszavak a témában kevésbé jártas olvasó számára is érthetők legyenek, mindegyikhez hozzáfűzünk egy rövid magyarázatot.

a.) A házasságról alkotott téves elképzelések korrigálása.

Sok fiatal úgy gondolja, hogy a házasság amolyan „biztos rév”, amelybe a számára terhessé vált családból, vagy egy zavaros ifjúkor tévelygései után bemenekülhet, és amelyben majd nyugodtan megpihenhet. Mások „ja­ví­tó­in­té­zetnek” gondolják, melyben hibás vagy fejletlen személyiségük majd szépen magától rendbe jön. Többen, főleg lányok jótékony „terápiának” képzelik. Azt hiszik, hogy szeretetükkel meg tudják gyógyítani férjük szenvedélybetegségét vagy depresszióját. Világossá kell tenni előttük, hogy jó házasság csak két egészséges lelkű, kellően fejlett személyiség kapcsolatából jöhet létre, akkor, ha ebben a kapcsolatban mindketten elsősorban nem kapni, hanem adni akarnak, ha mindkettőjüknek az a célja, hogy a másikat boldoggá tegye.

b.) A házasélethez szükséges alapvető képességek, és azok kifejlesztése önnevelés útján.

A házasságban mindenekelőtt a velem való kapcsolat örömét, melegét, biztonságát tudom adni a másiknak. De olyan vagyok-e, akivel öröm együtt lenni, aki melegséget, biztonságot jelent a másik számára? (Itt a helye az önismereti teszteknek, játékoknak.)

Hogy ilyenné legyek, önneveléssel ki kell fejlesztenem magamban a páros élethez leginkább szükséges képességeket. (Itt ismertetjük meg az önnevelés lélektani alapjait, módszereit, gyakorlatait.) Ezek a képességek:

A másik másságának elfogadása, az alkalmazkodóképesség, az önzetlen adni-tudás, az empátia, a dialógus-készség, az uralkodási ösztön fékentartása, a konfliktus-feloldási készség, a kudarc elviselésének képessége, érzék az apró örömök iránt, a megértés, a türelem és megbocsájtás készsége, lelki és fizikai állóképesség, a pénzzel való bánni tudás, háziasság, gyakorlati érzék.

(Módszertanilag úgy kell vezetni a foglalkozásokat, hogy a fiatalok helyes önismeretre jussanak, felismerjék, hogy miben kell változniuk, és kellő indíttatást kapjanak arra, hogy a tanult módszereket, gyakorlatokat felhasználva tegyenek is valamit önnevelésük érdekében.)

c.) A párválasztás

Az ismerkedés, az együttjárás, a jegyesség lélektana, etikája. A szerelemnek a párválasztásban betöltött pozitív szerepe és veszélyei, — az intuíció és a tudatosság jelentősége. A döntést megelőző beszélgetések tartalma, lefolyása. Amit nem szabad kihagyni a számításból: öröklött tulajdonságok, a szülői családból magával hozott magatartásformák, viselkedési modellek, elvárások. Mi az, ami megváltozhat és mi az ami nem? Százszázalékosan biztos döntés nincs, — mekkora kockázatot szabad vállalni? Jó előre tudatosítani: Lehetséges, hogy később még alkalmasabb párt találnék, de a házasságkötéssel a kérdés végleg lezárul, a páromnak ajándékozott igenem által ő az egyetlen számomra.

d.) A párkapcsolat törvényszerűségei.

Fel kell készíteni a fiatalokat arra, hogy a házassággal korábbi kapcsolataik átalakulnak, átrendeződnek. Hogy meg kell tanulniuk új szerepüket, mert más volt az édesanyám lányának, és más a férjem feleségének lenni. Tudatosítani kell bennük, hogy a szeretet nem azonos a mindent elborító, kezdeti lángolással, hogy az múló, és helyére egy szelídebb, de tartósabb szeretet-élménynek kell lépnie. Tudniuk kell azt is, hogy majd nem zárkózhatnak magukba, mert ettől elszürkül a házaséletük, hanem szükségük lesz külső, baráti kapcsolatokra is. Figyelmeztetni kell őket arra is, hogy egyensúlyban kell tartaniuk az egymásnak-adottságot és az elkülönülést, mert a párkapcsolatban is meg kell maradni az egyén autonómiájának. Meg kell velük beszélni azt is, hogy az igazi párkapcsolat egyenjogúságot jelent, de nem szimmetriát. Vagyis nem lehet egyidőben mind a kettő egyformán irányító. Az egyenjogúság azt jelenti, hogy mind a két fél képes és kész az irányításra, de arra is, hogy bizalommal rábízza magát a másikra, és ezt a szerepüket összehangoltan, egyetértésben gyakorolják. A házasélet egyébként is az összhang szüntelen keresése, állandó összehangolódás. Ez egyben folyamatos dialógust is jelent, osztozást a másik örömében és problémáiban. A házasság olyan műalkotás, melyet ketten egy egész élet közös munkájával hoznak létre.

e.) A keresztény házasság- és családmodell megismertetése és elfogadása.

A fiatalok többsége nem lát maga körül mintát az igazi keresztény családi életre, ezért nagyon fontosak a meghívott fiatal keresztény házaspárokkal folytatott közvetlen hangú beszélgetések. Ezek során legyen alkalmuk őszintén megbeszélni a mindennapi életvitel, a hivatás, a belső családi élet, az anyagiak, a szexuális kapcsolat, a gyermekvállalás és nevelés, a hitélet egészen gyakorlati kérdéseit is.

A keresztény házasság- és családmodell elfogadásával lényegében azt várjuk tőlük, hogy forduljanak szembe azzal a szekularizált életvitellel, közgondolkodással, szexuális gyakorlattal, a házasságra és a családra vonatkozó társadalmi elképzeléssel, amely körülveszi őket. Óriási elvárás ez, melynek teljesítéséhez nagyfokú motiváltságra és szinte hősies erőfeszítésre van szükség. Kevesebbel nem elégedhetünk meg, de legyünk megértőek és türelmesek. Mutassuk be minél vonzóbban a keresztény családi élet értékeit, de vegyük komolyan a nehézségeket is. Ne féljünk az ellenvetésektől, vállaljuk a vitát is, mert az emberek megnyerésére a monológnál mindig alkalmasabb eszköz a dialógus.

f.) A nemiség keresztény értelmezése

E témakörön belül mindenek előtt meg kell ismertetnünk a fiatalokkal a nemiségre vonatkozó hiteles, zsinat utáni, biblikus alapokra épülő katolikus tanítást. Nemiségüket tekintsék úgy, mint a Teremtő Isten ajándékát, amely az Ő szándéka szerint a szeretet kifejezésének és az élet továbbadásának csodálatos eszköze és egyben az ember számára mély örömök forrása. Lássák azonban világosan azt is, hogyha ezt az ajándékot másra és másként használjuk, mint amire Isten adta, azzal nem csupán egy isteni törvényt szegünk meg, hanem pillanatnyi, futó élvezetért sokkal nagyobb értéket dobunk el magunktól, saját boldogságunkat tesszük tönkre. Ebben az összefüggésben beszéljük meg velük okosan, a realitásokat is figyelembe véve, a házasság előtti nemi élet kérdéseit, és ilyen szellemben beszélgessünk a házasságon belüli szexuális kapcsolatról is.[22] Sort kell kerítenünk arra is, hogy a fiatalok megismerjék az egyháznak a születésszabályozás különféle módjaival kapcsolatos állásfoglalást, és megtanulják, — a fiúk is! — a természetes születésszabályozás módszerét.

A házasságra előkészítő kurzus elvégzéséről a résztvevőknek valamilyen igazolást célszerű adni. Ennek persze csak akkor van értelme, ha azt az illető a későbbiekben legalább saját plébániáján, esetleg a városban, vagy az esperesi kerületen belül felhasználhatja. Az igazi az lenne, ha előbb-utóbb a házasság szentségének kiszolgáltatását ilyen kurzus elvégzéséhez kötnénk, mint ahogy tesszük azt az elsőáldozás és a bérmálás esetében. De addig is, legalább a hagyományos jegyes­ok­ta­tá­son való részvétel alól mindenképpen fel kell menteni azokat, akik a kurzust becsületesen elvégezték. Miért tárgyaltuk ezt a kérdést ilyen részletesen? Mert fontos és sürgető feladat, hogy a fiatalokat a jelenleginél jobban készítsük fel a párválasztásra és a házaséletre. Jórészt ránk, világiakra vár ez a feladat. Ha megtesszük, néhány év múlva több jó keresztény család él majd körülöttünk.

15. Hétvégi családi lelkigyakorlatok

Ez a családpasztorációs forma „lelkibb” az előzőeknél, a vallásukat gyakorló családok hitbeni továbbsegítését szolgálja. Konkrét célkitűzéseit két pontban foglalhatjuk össze: 1. Segítségnyújtás a család lelki közösséggé formálásához, ezáltal a zsinat óta annyiszor emlegetett család - egyház építése. — 2. az egyes családtagok — szülők és gyerekek — hitének megerősítése, keresztény életének elmélyítése, méghozzá nem külön-külön, hanem magában a családi közösségben, tehát ott, ahol mindennapi életüket élik.

Ennek a formának az a lényege, hogy néhány (3 - 5) teljes család együtt él egy hétvégén, péntek estétől vasárnap estig valamely erre alkalmas helyen, üres plébániaépületben, kulcsos­ház­ban, nagyobb csa­lá­di nyaralóban, és egy vagy két világi lelkipásztor vezetésével sajátos családi lelki programot valósít meg.

15. 1. Szervezési feladatok

Hétvégi lelkigyakorlatra legcélszerűbb olyan családokat összehozni, amelyek már valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Ez a kapcsolat lehet egyszerűen a templomból, a plébániai munkából származó ismeretség, lehet rokonság, munkatársi viszony, szomszédság, barátság.

Különösen jó, ha a résztvevők ugyanannak a családközösségnek a tagjai, mert ilyenkor kapcsolatuknak már vallási vonatkozásai is vannak. De szervezhető lelkigyakorlat — például templomi hirdetés útján — olyan családokból is, amelyek nem ismerik egymást. Az se baj, ha a családok a lelki élet tekintetében különböző fokon állnak. Ilyenkor az elmélyültebb vallási életet élő családok példája segítheti a többieket.

Létszámban mindez 8-10 felnőttet és 12-15 különböző korú gyermeket jelent. (Három évnél kisebb gyermeket lehetőleg ne vigyünk magunkkal.) A létszámnak egyrészt a hely befogadóképessége szab határt, de az is, hogy a fentinél nagyobb számú résztvevővel családias légkört létrehozni és bensőséges lelki beszélgetéseket folytatni már nem igen lehet.

A lelkigyakorlat kezdetét pénteken a késődélutáni órákra úgy kell kitűzni, hogy a családok a munka befejezése után odaérhessenek. Ha van a helyszínen vasárnap szentmise, akkor a lelkigyakorlat az esti órákig tarthat. Ha nincs, akkor úgy kell befejezni, hogy a családok a lakóhelyükön még elérhessék az esti szentmisét.

Az étkezést általában egyszerű, a helyszínen a résztvevők által elkészített egytál-ételekkel szokás megoldani, de más megoldás is elképzelhető, például éttermi előfizetés, készétel-konzerv, stb.

15. 2. A program

A családi lelkigyakorlat csak akkor lehet eredményes, csak akkor érheti el a bevezetőben jelzett célját, ha vezetője tudja, hogy a résztvevő családoknak, azokon belül az egyes családtagoknak Isten felé vezető útjukon most éppen mire van szükségük, és azt amire szükségük van, meg is tudja adni nekik. Hatékonysága éppen ebben a „testreszabott­ság­ban” van, de ez teszi ugyanakkor a vezető számára igen nehéz feladattá is. A program összeállítása előtt ezért fel kell keresnie a családokat, meg kell ismernie őket, és meg kell találnia azokat a pontokat, ahol egyéni lelki életükben vagy a családi közösség tekintetében segítségre, tanácsra szorulnak. Ennek figyelembevételével kell összeállítania a foglalkozások programját, ezekben a kérdésekben kell minél alaposabban felkészülnie.

A programok egy része közös, azokon a szülők és a gyerekek együtt vehetnek részt. Ilyen a lelkigyakorlatot megnyitó és záró beszélgetés, ilyenek az étkezések, és ilyen, ha van rá lehetőség, a szentmise. Ide tartoznak azok a „bemutató foglalkozások” is, melyeknek célja, hogy a szülőknek mintát, ötleteket és bátorítást adjon a gyerekekkel folytatandó lelki beszélgetésekhez. E beszélgetések nem pót­hit­tan­ó­rák, még kevésbé „lelkizések”, hanem a gyerekek érdeklődését messze­menően figyelembe vevő, aktív közreműködésükre építő közvetlen hangú párbeszédek a hit dolgairól, a keresztény élet számukra éppen aktuális kérdéseiről. A beszélgetést elindíthatja egy erre alkalmas szentírási részlet vagy más történet felolvasása, megtörtént eset elmesélése, egy diafilm levetítése, egy közösen elénekelt dal szövege vagy ezekhez hasonló. A beszélgetést a vezető irányítja, de a szülők sem passzív hallgatók, hanem előzetes megegyezés szerint kisebb-nagyobb feladatokat kapnak, melyekkel mintegy begyakorolják magukat hasonló beszélgetések önálló irányításába.

Ugyancsak közös a felnőttek és a gyerekek reggeli illetve esti imádsága. Olyan családok esetében, melyeknél a közös imádság már meglévő gyakorlat, a vezető igyekszik tanácsaival, személyes példájával ezt a családi imát még elmélyültebbé, még gazdagabbá tenni. Azoknak a családoknak viszont, amelyeknél a közös ima még nem szokás, éppen a lelkigyakorlat nyújthat erre példát és ösztönzést. Az a tapasztalat, hogy nem is a vezető tanácsai és buzdításai, inkább ezeknek a közös imádságoknak a légköre gyakorol mély benyomást rájuk.

A közös, családi foglalkozások mellett alkalmat kell teremteni a felnőttekkel való külön beszélgetésekre is. Ezek tematikája annyira gazdag, és a résztvevők igényei szerint az egyes esetek annyira különbözőek, hogy éppen csak megemlítünk néhányat a valószínű témákból.

Kevés szülő ismeri az egyház tanítását a családról és a szülői hivatásról. A zsinati okmányok és más egyházi megnyilatkozások, folyóiratcikkek alapján érdemes ezekről a témákról elbeszélgetni. Segítheti a lelkigyakorlatos beszélgetés a családi katekézist, konkrét kérdések alapján bővítheti a szülők hitbeli ismereteit. El lehet beszélgetni a szerelemmel, a nemiséggel kapcsolatos újabb katolikus állásfoglalásokról. Felhívhatjuk a figyelmet az egyházban világszerte tapasztalható lelki megújulásra, különösen az olyan jelenségekre, amelyek a családdal, a világiak lelkiségével kapcsolatosak. Tanácsokat adhatunk a gyermekek vallási nevelésére, a felmerülő nehézségek megoldására, az egyházi év ünnepeinek családi körben való megünneplésére, a családi bibliaolvasásra.

Segítheti egy ilyen beszélgetés a házastársak egymás felé való megnyílását, bátoríthat arra, hogy tudjanak, merjenek beszélni egymással lelki, hitbeli kérdésekről, hogy ne csak egymás mellett, hanem együtt, közösségben éljék meg a hitüket. Tanácsokat adhat arra, hogy miként lehet élő közösséget kialakítani a gyerekekkel. Buzdíthat az elmélyültebb egyéni és családi imádságra és így tovább. Annyi megbeszélni való van, hogy akárhány hétvégi lelkigyakorlatra is elegendő lenne. Két nap alatt nyilván nem lehet minden kérdést elintézni, de ez a két nap lendületet adhat a szülőknek, hogy hazatérve önállóan folytassák a párbeszédet. Éppen azért arra is kell néhány óra, hogy a hallottakat ki-ki egyénileg is végigelmélkedje, végigimádkozza. Külön „cellák” persze nincsenek erre, de a kert vagy a közeli park, egy magányos séta igen alkalmas az Úrral való csendes együttlétre.

Mit csinálnak ezalatt a gyerekek? A figyelmet, elmélyülést igénylő foglalkozásokból számukra elég annyi, amennyit a felnőttekkel közös lelki beszélgetés nyújt. Ha a lelkigyakorlat vezetőjének van segítőtársa, például egy egyetemista, főiskolás korú fiú vagy lány, akkor a felnőttek foglalkozásaival egyidőben szervezhet a gyerekeknek egy-két olyan, életkoruknak megfelelő játékos foglalkozást, amely figyelmüket valamiképpen a hit felé irányítja. Például hittani vetélkedőt, bibliai történetek eljátszását, rajzversenyt és kiállítást, stb. De talán még hasznosabb, ha egyszerűen csak játszik velük, elviszi őket sétálni és a közben adódó helyzeteket használja fel a keresztény magatartás gyakoroltatására vagy egy spontán adódó kérdés megbeszélésére. Az ilyen rögtönzött beszélgetés gyakran mélyebb nyomokat hagy a gyerekekben, mint a legmódszeresebb foglalkozás. Ha nincs erre külön személy, a gyerekek felügyeletét idősebb testvér vagy végső esetben felváltva a szülők egyike is elláthatja.

A lelkigyakorlat napjai alatt a családok általában összebarátkoznak, a közös élmény közel hozza őket egymáshoz, ezért rendszerint maguk kezdeményezik, hogy később is találkozzanak. Ez történhet spontán módon, meghívások, vendégeskedések formájában, de létrejöhet belőlük egy stabil, rendszeresen találkozó, együttes programokat szervező családközösség is.

Az ismertetett forma csupán keret.[23] Hatékonysága attól függ, hogy a vezető milyen tartalommal tudja megtölteni ezt a keretet. A vezető személye ezért egyáltalán nem közömbös. Olyan világi munkatárs vállalhatja ezt a szolgálatot, aki nem csak a szükséges ismeretekkel rendelkezik, nem csak a programok levezetésére és a résztvevőkkel való személyes kapcsolatteremtésre képes, de aki saját élő hitével, Isten iránti szeretetével az együttlét minden órájában igazi lelki atmoszférát tud teremteni. Enélkül az egész hétvége könnyen kedélyes polgári víkendezéssé válhat.

16. Állandó kapcsolat létrehozása
a hittanos gyerekek szüleivel

Minden hitoktató tudja, hogy a családi háttér biztosítása nélkül kevés eredményre számíthat a gyerekek hitre nevelésében. A szülőkkel való jó kapcsolat ezért a gyermekkatekézis szempontjából rendkívül fontos. De fontos ez a kapcsolat azért is, mert a gyerekeken keresztül érhetjük el a legkönnyebben azokat a szülőket, akik gyermekeiket hittanra járatják ugyan, de maguk nem gyakorolják a vallásukat. A kapcsolat ezáltal a családpasztoráció eszköze is.

Évi egy-két hagyományos szülői értekezlet formájában is kapcsolatot lehet tartani a szülőkkel, úgy, ahogy ezt a legtöbb helyen teszik. De hatékonyabb a következőkben bemutatott forma, amely a kapcsolat állandóságára törekszik, és amely a családi életről, a gyermeknevelésről folytatott párbeszéd eszközével igyekszik a szülőket közelebb vezetni az egyházhoz, majd, ha ez a közeledés megtörtént, belőlük stabil közösséget létrehozva segíti őket tovább a keresztény élet útján.[24]

A gyakorlatban ez a hosszú, több évre tervezett folyamat három, egymástól jól elkülöníthető fázisban valósítható meg.

16.1. Első fázis: Kapcsolatfelvétel, érdeklődéskeltés.

„Beszélgetések a családról” felirattal, címlapján családot ábrázoló képpel szép kivitelű, nyomtatott meghívó készül, a hittanos gyerekek számánál valamivel nagyobb példányszámban. Személyes hangú, meg­szólító jellegű szövege hat megbeszélésre hívja a szülőket. A beszélgetések helye a plébánia hittanterme vagy más alkalmas hely. Az időpontot úgy kell kitűzni, hogy, a gyermekes szülők el tudjanak jönni.

A meghívókat a hitoktató megfelelő időben hazaküldi a gyerekekkel, és a következő hittanórán megkérdezi, hogy átadták-e? A vasárnapi szentmisén elhangzó hirdetés és a templomkapun elhelyezett plakát (a meghívó nagyított képe) megerősíti a meghívást. Reálisan arra számíthatunk, hogy a meghívottaknak kb. 10-20 %-a jön el. A beszélgetéshez 10-25 fő az ideális, he ennél több résztvevő jelentkezik, több csoportot kell kialakítani.

A hat beszélgetés témája a gyakorlatban alakul ki:

— A családi otthon légköréről. Mitől függ ez a légkör, mi rontja, mi javítja? Milyen a normális családi kapcsolatrendszer? A családba bevitt külső problémák és a családon belül keletkezett konfliktusok megoldása ill. feloldása. Néhány gyakorlati eset megbeszélése.

— A házastársi kapcsolatról. A jó kapcsolat jellemzői, a jó kapcsolatot veszélyeztető tényezők, és azok megelőzése, kiküszöbölése. Alkalmazkodni tudás, konfliktusfeloldás, házastársi párbeszéd.

— A keresztény család gazdálkodásáról. A gazdasági mérleg egyensúlyban tartásának lehetőségei és ezek következményei. Takarékosság, családok egymás közötti segítségnyújtása. Az egyes családtagok szerepe a gazdálkodásban. A házimunka megosztása, egymás szolgálata.

— A gyermeknevelésről I. A keresztény nevelés legfontosabb alapelvei. A példamutatás, a reális követelmény-támasztás és a szükséges korlátozás. Néhány komplex nevelési modell és alkalmazásuk várható eredménye.

— A gyermeknevelésről II. A helyes jutalmazás és büntetés. A leggyakoribb nevelési hibák és következményeik. A serdülőkor néhány sajátos problémája.

— A hit továbbadása a családban. Milyen kereszténnyé szeretnénk nevelni gyermekeinket? Mit tehetünk ezért? A szülői példamutatás jelentősége. Családi beszélgetés vallási témákról, családi imádság és szentírás-olvasás, családi ünnepek, családi liturgiák.

A témák feldolgozásának legmegfelelőbb módszere az ú.n. „irá­nyí­tott beszélgetés”. Ez a módszer hatékonyabb az előadásnál, mert a résztvevőket aktivizálja, együttgondolkodásra készteti. Ugyanakkor el­ke­rülhetjük vele a spontán beszélgetés veszélyeit, azt, hogy a beszélgetés elkalandozzon, mellékvágányokra tévedjen. A módszer alkalmazásával az is biztosítható, hogy egyetlen fontos gondolat se maradjon ki.

Az irányított beszélgetésnek az a lényege, hogy a foglalkozás vezetője előzetesen kialakítja, és egy vázlat formájában rögzíti a téma kifejtésének leglogikusabb menetét. Bizonyos részleteket teljesen kidolgoz, például a témát felvázoló, a problémákat felsorakoztató bevezetést, az egyes részeket összekötő, átvezető gondolatmeneteket, vagy a végső összefoglalást. Ezeket a beszélgetés során ő maga fogja elmondani. A beszélgetés többi részletét a résztvevőkre bízza, ő maga csak felvetések, kérdések, ellenvetések megfogalmazásával készül fel annak menet közbeni irányítására, mederbentartására.

Beszélgetés közben a legfontosabb javaslatok, megállapítások a táblára, vagy annak hiányában a falra helyezett papírlapokra kerülnek. Ez egyrészt arra ösztönzi a résztvevőket, hogy észrevételeikkel ők is járuljanak hozzá a közös munka sikeréhez, de arra is jó, hogy a beszélgetés menetét, tanulságait mindenki vizuálisan is mindig maga előtt láthatja, követheti. A figyelem ébrentartását szolgálják a közbeiktatott játékos feladatok, például nevelési totó, nevelési modell-táblák játékos kiegészítése, kapcsolatmodellek megfejtése és hasonlók, valamint különféle ábrák, táblázatok felmutatása is.

Ezek a beszélgetések nem attól „keresztények”, hogy a plébánián folynak, vagy hogy előtte és utána rövid közös imádság és ének is van, hanem attól, hogy a családi élet mindennapi kérdéseit a krisztusi hit fényében tárgyaljuk meg.

Az első fázis végére elérendő célok:

— Alakuljon ki bensőséges, jó kapcsolat az egyes résztvevők, valamint a résztvevők és a beszélgetés vezetője között.

— Ébredjen igény a szülőkben arra, hogy továbbra is összejöjjenek és hasonló kérdésekről beszélgessenek.

— Találja meg a vezető azt a 3-4 személyt, akik a második fázisban munkatársai, később pedig az önállósult csoport vezetői, mozgatói lehetnek.

A sorozat utolsó találkozóján a résztvevők egy kis sokszorosított füzetet kapjanak ajándékba: A beszélgetések rövid összefoglalását. Ha ez a fázis sikeres volt, akkor a résztvevők maguk javasolják, hogy találkozzanak ezután is. Beszéljék meg, hogy mikor, milyen formában, milyen sűrűséggel kívánnak találkozni, és, hogy a következő egy-két alkalommal milyen témákról szeretnének beszélgetni. Az önállósulás szempontjából fontos, hogy most már ők maguk javasoljanak témát, de ha mégsincs konkrét kívánság, akkor a beszélgetés vezetője tegyen javaslatokat és ők ezekből válasszanak.

16. 2. Második fázis: Önmagát irányítani képes csoporttá szer­ve­ződés.

Ez a fázis nem olyan zárt, mint az első volt, időtartamát az adottságoktól függően másfél-két évre becsülhetjük.

A találkozások fő programja ezután is a családokkal kapcsolatos egy-egy téma megbeszélése, de alkalomszerűen, egyre gyakrabban bele lehet keverni más, a keresztény közösségi életre jellemző program-pontokat is. Például az egyházi ünnepek megünneplését, aktuális plébániai feladatok közös vállalását, segítségnyújtást valamelyik résztvevőnek, stb.

A beszélgetés módszere abban tér el az első fázisban alkalmazott módszertől, hogy már nem a vezető plébániai munkatárs a fő szóvivő, hanem néhány önként vállalkozó szülő. Ezek előre megkapják a választott témával kapcsolatos folyóiratcikkek, könyv-fejezet fénymásolt anyagát, — személyenként 4-5 oldalnál lehetőleg nem többet, —  abból felkészülnek, és a beszélgetés gerincét az ő referátumaik alkotják. Az általuk elmondottakat beszéli meg a csoport, ahhoz fűz kérdéseket, kiegészítéseket. A beszélgetés menetét egyelőre még a plébániai munkatárs irányítja, de a vezetést fokozatosan egy arra alkalmas szülőnek adja át.

A második fázisban ilyen és hasonló témák kerülhetnek megbeszélésre: A család a Bibliában — Gyermekeink családi életre nevelése — Elváltak és félcsaládok problémái — Öregek a családban — Gyermekeink szexuális nevelése — A család szerepe a hit továbbadásában — A születésszabályozás katolikus lehetőségei — Ádvent és Karácsony megünneplése a családban — Keresztelőre, első áldozásra, bérmálásra készül valaki a családban — A családközösségekről, stb.

A fázis végefelé a családközösségek témáját azzal a céllal tárgyaljuk, hogy a résztvevőkben felkeltsük az érdeklődést és a vágyat egy hasonló közösség létrehozására, és egyben ötleteket, javaslatokat is adjunk a megvalósításhoz. Jól szolgálja ezt a célt az is, ha egy jól működő családközösségből vendégül hívunk egy házaspárt, és megkérjük őket, hogy beszéljenek közösségi életükről.

A csoport közösséggé válását szolgálja az is, ha a második fázis ideje alatt a plébánián családok vasárnapját rendezünk, és a szervezésbe-lebonyolításba a csoport tagjait már munkatársként vonjuk be, vagy ha a legaktívabbakat gyermekeikkel együtt hétvégi családi lelkigyakorlatra hívjuk.

A második fázis végére elérendő célkitűzések:

— A résztvevők ismerjék meg és fogadják el a keresztény családeszményt.

— Alakuljon ki bennük a plébánia többi családjáért, az egyház ügyéért érzett felelősségtudat.

— A beszélgetésekre összejáró csoport váljék egyre inkább közösséggé.

Ezt a fázist akkor tekinthetjük befejezettnek, amikor ezek a célok lényegében megvalósultak.

16. 3. Harmadik fázis: A közösséggé válás

A második fázis végére eljutott szülői csoport csak akkor válhat közösséggé, ha tagjai a találkozások alkalmával már nem csak kapni, hanem adni is akarnak. Ha nemcsak azért jönnek el, hogy élményekben részesüljenek, szellemiekben-lelkiekben gyarapodjanak, hanem azért is, hogy ők szerezzenek másoknak élményt, gazdagodást. Ezt a jelentős szemléletváltozást, belső átalakulást már a második fázis beszélgetéseivel, közösségi élményeivel, vendég-beszámolóival előkészítettük. Most azzal kell megerősítenünk, hogy fokozatosan megízleltetjük velük az adás örömét, a másokért vállalt szolgálat szépségét. Ha sikerült megéreztetni velük, hogy másokkal jót tenni mekkora belső öröm, hogy „jobb adni mint kapni”, akkor ezzel nemcsak közösségi életüket alapoztuk meg, de ráállítottuk őket a keresztény élet vágányára is.

A közösséggé formálódó csoportnak ezért olyan vezetőre van szüksége, aki a tagokat ezen az úton hozzáértéssel és nagy szeretettel terelgetni tudja. Ki legyen ez a vezető? Ha az eddigi foglalkozásokat irányító plébániai munkatárs még nem foglalt, még nem vezetője egy kisközösségnek, maradhat a továbbiakban is ő a vezető. Viszonylag könnyű dolga lesz, hiszen vezetőként már elfogadták, és ha a második fázisban ügyesen aktivizálta a tagságot, lesznek segítőtársai is, nem kell attól tartani, hogy a vezetés minden gondja-baja egyedül rá hárul. Ha azonban a szülők között van olyan, aki vezetésre alkalmas és akit mindenki elfogad, jobb, ha a plébániai munkatárs őrá hagyja a vezetést, és ezzel saját magát szabaddá teszi egy következő szülői kurzus, illetve csoport létrehozására, foglalkozásainak vezetésére. Ebben az esetben tanácsaival, ötleteivel, szakirodalommal kell segítenie a szülőből lett vezetőt. Hogy ez miként történjék, arról a következő fejezetben lesz szó.

A hittanos gyerekek szüleivel való kapcsolattartásnak ez a formája akkor igazán eredményes, ha mind a három fázist sikerült megvalósítani, ha sikerült a résztvevőkből egy olyan szülői, vagy még inkább teljes családokat összefogó közösséget létrehozni, amely nemcsak saját tagjainak evangelizálásán munkálkodik, hanem példája, és a plébániai lelkipásztorkodásban vállalt különféle szolgálatai révén hatása távolabbra is kisugárzik. De ez már a következő fejezetbe tartozik.

17. Házaspáros-, illetve családközösségek szervezése és működésének segítése

17. 1. A kisközösségek szerepe a családpasztorációban

A közösség gondolata átszövi egész könyvünket, a különböző témák tárgyalása során újra és újra felbukkan. A család­pasz­to­rá­ciós formákat ismertető fejezetekben többnyire mint végső cél szerepel, hogy tartsuk együtt, formáljuk közösséggé azokat, akikkel foglalkozunk. Miért olyan lényeges ez?

A közösségről szóló 3. fejezetben elméletileg már válaszoltunk a kérdésre. Hadd egészítsük ki ezt még néhány gyakorlati, a lelkipásztorkodás szempontjából fontos érvvel.

A közösség a benne kialakuló mély és maradandó személyi kapcsolatok erejével különösen alkalmas arra, hogy mintegy megkösse, a szekularizáció erősödő hullámverései ellenére is megtartsa az egyházban tagjait. De nem csak megtartja, hanem a kölcsönös tanúságtétel által meg is erősíti, sőt aktivizálni is képes őket, hogy ne csupán befogadói, de továbbadói is legyenek az evangéliumnak. Pasztorális szempontból a közösség nemcsak olyan célállomás, melyben a szálak összefutnak, mely integrálni képes a különböző lelkipásztori törekvéseket, hanem egyben nyitott és továbbfejleszthető forma is, melyből további kezdeményezések, új akciók születhetnek. Nemcsak magába fogadja a megtérőket, hanem egyben kiváló nevelőiskolája az újabb, önkéntes lelkipásztori munkatársaknak.

A családpasztoráció területén a kisközösségnek két formájával találkozunk. A házaspáros közösségeknek csak a szülők a tagjai, gyermekeik csupán közvetve, rajtuk keresztül állnak kapcsolatban a közösséggel. A családközösség életében a teljes család résztvesz, a közösségnek nemcsak a szülők, hanem a gyermekek is tagjai.

A családközösség jobb forma, mert egyrészt nem választja szét a családot közösségi tagokra és nem közösségi tagokra, másrészt mert a gyermekek számára is biztosítja a közösségi élet és a külső kapcsolatok lehetőségét. Létrehozása és működtetése azonban lényegesen bonyolultabb feladat. Nehézségeket jelent a különböző korú gyerekek együttléte és foglalkoztatása, a nagyobb létszám miatt a találkozók helyének biztosítása, a programok kialakítása és még sok más. Kompromisszumként létrejött egy kombinált forma is, melyben a szülők a házaspáros közösségek mintájára hetenként találkoznak, de havonta egyszer gyermekeiket is bevonva a körbe, családtalálkozót tartanak.

17. 2. Újabb közösségek létrehozása

Az egyházmegyei családreferensek beszámolóiból következtetve jelenleg az országban mintegy 3-400 házaspáros-, illetve családközösség működik.[25] Ezek a közösségek a katolikus családoknak csak egy nagyon kicsiny hányadát foglalják magukba. Pedig mekkora lendületet adhatna az evangelizációnak, mennyire segíthetné az egyház megújulását, ha minden plébánián működnének ilyen közösségek. Mit tehetünk, hogyan segíthetjük elő újabbak létrejöttét?

Mielőtt néhány konkrét lehetőséget felsorolnánk, gondoljuk előbb végig azt, egyáltalán mit adhat egy családközösség a tagjainak, mit ígérhetünk azoknak, akiket egy létrehozandó közösségbe meghívunk?

A családközösség nagymértékben ki tudja elégíteni a benne élő családok természetes kapcsolattartási igényét. A pszichológusok hangsúlyozzák, hogy a család belső egyensúlyának fenntartásához feltétlenül szükségesek a harmonikus külső kapcsolatok. A rokoni és baráti kapcsolatok mellett a jól működő családközösségeknek jelentős szerepe van ebben.

A közömbös, vagy gyakran ateista társadalmi környezetben a magában álló keresztény család könnyen elszigetelődik. A közösség feloldja ezt az elszigeteltséget, a hasonlóan gondolkodó és élő családok keresztény környezetet jelentenek egymás számára. Egy olyan sajátos keresztény „élettér” jön létre, melyben nem csak hitüket gyakorolhatják felszabadultan, természetes módon, de lehetőségük van keresztényként szórakozni, pihenni, társasági életet élni is.

A közösségben a szülők igen változatos módon segíthetik egymást. A hit és erkölcs terén azzal, hogy együtt imádkoznak, beszélnek a hit dolgairól, megosztják egymással vallási élményeiket vagy kétségeiket, tanúságtételeikkel kölcsönösen segítik egymást. Úgy is segíthetnek egymásnak, hogy megbeszélik házastársi kapcsolatuk problémáit, tanácsot kérnek és adnak, megosztják tapasztalataikat. A nevelés terén is komoly segítség, ha a hasonló gondokkal küszködők időről-időre megosztják egymással gondjaikat, kicserélik tapasztalataikat. A kölcsönös segítségnyújtás az anyagi és gyakorlati dolgokra is kiterjed: gyermekholmikat kölcsönöznek egymásnak, építkezéskor, költözködéskor fizikai munkával, pénzzavar esetén kamatmentes kölcsönnel segítik egymást.

A gyermekek számára a családközösség elsősorban a hasonlóan gondolkodó, hasonló normák szerint élő kortárs-csoportot jelenti. Ez hitbeli és erkölcsi fejlődésük szempontjából meghatározó lehet. De talán még ennél is fontosabb, — főleg a serdülőkorban, — hogy a család határain túl is tájékozódni akaró fiatal a közösség felnőtt tagjaiban vonzó modelleket, követésre méltó példaképeket találhat. Ez megerősíti benne a szüleitől kapott indíttatást, míg ha környezetében nem találna keresztény példaképeket, könnyen kétségei támadhatnának afelől, hogy a szülei által képviselt életeszmény a társadalmi gyakorlatban egyáltalán megvalósítható-e.[26]

Mondjuk el ezt azoknak, akiket meghívunk egy új családközösségbe. De kik ezek, kikből lehet létrehozni egy újabb közösséget?

Legeredményesebben valamilyen közös tevékenységet folytató csoportból, valamilyen foglalkozás résztvevőiből lehet közösséget alakítani úgy, hogy a tevékenység, a foglalkozás befejezése után igyekszünk együtt tartani őket. Például a hétvégi családi lelkigyakorlat résztvevőiből, a családok vasárnapján összemelegedett családokból, azokból a fiatal párokból, akik csoportos jegyesoktatáson vettek részt, stb. Az egyik városi plébánián például úgy jött létre közösség, hogy a hittantábor vezetői meghívták a szülőket is egy hétvégére, és ott számukra érdekes, élményeket nyújtó programokat szerveztek. Az együtt töltött két nap hatására a szülők elhatározták, hogy ezentúl rendszeresen összejönnek, közösséget alakítanak, és a vezetésre mindjárt fel is kérték az egyik közülük való házaspárt.

A tapasztalat azt mutatja, hogy mindenütt vannak házaspárok, családok, akik érdeklődnek a közösségi élet iránt. A nehézség inkább az, hogy a papok, hitoktatók, világi lelkipásztorok nem nagyon mernek kezdeményezni, mert maguk sem ismerik a családközösségek belső életét, attól tartanak, hogy a létrejövő közösséggel majd nem tudnak mit kezdeni. A következőkben ezért megpróbáljuk röviden bemutatni, hogy miként működik, összejövetelein mit csinál egy családközösség.

17. 3. A közösségek működése

Már 3-4 házaspár vagy család is alkothat egy jól működő közösséget. Tíz-tizenöt házaspárnál, illetve 7-10 teljes családnál több viszont ne tartozzon egy közösségbe, mert ilyen sok ember már nem képes egymással bensőséges személyi kapcsolatot fenntartani.

A közösség vezetője néha maga a szervező, lelkipásztor, hitoktató, de egyre gyakoribb, hogy a létrejött közösség saját soraiból bíz meg egy személyt vagy házaspárt a vezetéssel. A vezetői megbízatás általában határozott időre szól. Nem szerencsés az a gyakorlat, hogy a közösségnek nincs vezetője, hanem esetről esetre mást bíznak meg a programok irányításával.

A találkozók helye lehet a plébánia vagy más közösségi helyiség, például Kolping-ház, egyházi klub vagy hasonló, de lehet egy tágas családi otthon is.

A házaspáros közösségek általában hetenként, az esti órákban tartják összejöveteleiket. A családközösségek ritkábban, kéthetente vagy havonta egy alkalommal találkoznak, de ilyenkor hosszabb, esetleg egésznapos a találkozó. A „kombinált” közösségekben a házaspárok hetente, a teljes családok havonta egyszer jönnek össze. Azon a héten, amikor családi összejövetel van, a házaspárok külön nem találkoznak.

Természetesen a közösséghez tartozó családok a találkozók közötti időben is kapcsolatban állnak egymással kölcsönös látogatások, segítségnyújtás, telefonhívások formájában, de találkoznak a vasárnapi szent­misén, iskolai, kulturális programokon és sok más alkalommal.

A rendszeres találkozók programja mindkét közösségi forma esetében igen változatos lehet. A leggyakoribb programpontokat a közösségi életben kevésbé járatos olvasó számára címszószerűen felsoroljuk.

Mi tölti ki a házaspáros közösségek találkozóinak programját?

— Közös imádság, a rózsafüzértől a spontán hangos imádságig a legkülönfélébb imamódokon.

— Szentírásolvasás, és a felolvasott rész megbeszélése.

— Beszélgetés hittani témákról, esetleg meghívott előadó segítségével.

— A gyermekek által tanult hittan-anyag megbeszélése.

— A névnapjukat, születésnapjukat, házassági évfordulójukat ünneplők köszöntése, imádság értük.

— Folyóirat- és könyvszemle. Valaki figyelemmel kíséri az egyházi sajtót, és a közösséget érdeklő írásokra felhívja a figyelmet, esetleg röviden ismerteti azok tartalmát.

— Beszámoló a mindennapokról: az örömök, gondok megosztása és megbeszélése.

— Az egymásnak vagy másoknak nyujtandó segítség megszervezése.

— Beszélgetések a házasságról, a családról, a gyermeknevelésről.

Ezek a beszélgetések jöhetnek spontán: valaki felvet egy problémát és azt megbeszélik. De folyhatnak szervezetten is úgy, hogy előre kijelölik a témát, egy szülő vagy házaspár felkészül a témából, és ehhez a referátumhoz kapcsolódik a beszélgetés. Felsorolunk néhányat a sok-sok lehetséges témakörből:

— A házastársi kapcsolat kérdései.

— A házasság szentsége.

— A házasság krízisei, problémái és azok feloldása.

— A házastársi beszélgetés.

— Családtervezés.

— A családi élet törvényszerűségei, problémái.

— A családtagok egymással való kapcsolata.

— Gyermeknevelési kérdések, például: a hitre nevelés, a szexuális nevelés, a családi életre nevelés, a jutalmazás és büntetés, a helyes követelménytámasztás, a leggyakoribb nevelési hibák, a serdülőkor problémái, a felnövekvő gyermekek önállóságra nevelése, stb.

— A családi imádság, ünneplés a családban, családi liturgiák.

— A családtagok közötti kiengesztelődés, stb.

— A találkozókon sor kerülhet még szerény agapéra, közvetlen beszélgetésekre, fotók, emlékek, trófeák, kézimunkák bemutatására, stb.

Egyetlen találkozó programjába nyilván nem zsúfolható bele minden. A legtöbb közösségben az a szokás alakult ki, hogy vannak állandó programpontok, például az imádság, a bibliaolvasás, az évfordulójukat ünneplők köszöntése és hasonlók, a további program viszont változó, azt az igények alapján a vezető állítja össze.

A családközösségek találkozóin külön szerveznek programokat a felnőttek és külön a gyerekek számára, de vannak olyanok is, amelyeken közösen vesznek részt. A felnőttek programja lényegében azonos a házaspáros közösségek találkozóinak programjával. A gyerekek külön foglalkozásai, valamint a közös családi foglalkozások pedig hasonlóak azokhoz, amelyeket a hétvégi családi lelkigyakorlatok és a családok vasárnapja kapcsán ismertettünk. Vagyis a gyermekek számára életkor szerint játékos foglalkozásokat szoktak összeállítani, részben vallásos tartalommal, (bibliai játékok, vetélkedők, rajzverseny, énektanulás stb.), részben az ügyesség, a gyakorlati érzék fejlesztésére, (játék­ké­szí­tés, érdekes, hasznos kézimunkák stb.), és részben a testi mozgásigény kielégítésére, valamint szórakoztató céllal, (lab­da­já­té­kok, sportszerű szabadtéri játékok, stb.). Nagyobb gyerekek számára beszélgetéseket, egy-egy zenei, film vagy olvasmány-élmény megbeszélését is programba lehet iktatni. Ezeket a foglalkozásokat rendszerint valamelyik szülő vagy idősebb testvér vezeti. Bármivel foglalkoznak is, az a fontos, hogy keresztény módon, a kölcsönös szeretet jegyében tegyék.

A szülők és gyermekek együtt vesznek részt a közös imádság és ünneplés alkalmain, az étkezéseken. Közös programok a teljes családok részvételével szervezett közös beszélgetések, a családi játékok és játékos vetélkedők.

A közösséghez tartozó családok a rendszeres összejöveteleken kívül is találkoznak időnként. A házaspáros közösségek együtt mehetnek moziba, színházba, koncertre, közösen vállalhatnak valamilyen kari­tász-szolgálatot, együttesen vehetnek részt lelkigyakorlaton. A családkö­zös­ségek körében pedig igen népszerűek a közös kirándulások, utazások, zarándoklatok. Sokfelé megoldották a közös nyaralást is, és az sem ritka, hogy a közösséghez tartozó családok együtt vesznek részt lelkigya­korlaton.

A felsoroltak csak töredékei a számtalan lehetőségnek. A helyi adottságok felhasználásával minden közösségnek magának kell kialakítania élménynyújtó, színes belső életét.

17. 4. A közösség segítése

Gyakran tapasztaljuk, hogy egy-egy újonnan létrejött közösség bizonyos idő eltelte után válságba kerül, a kezdeti nagy lelkesedés lelohad, a tagság egy része elmaradozik. A jelenség tulajdonképpen természetes, a krízis valamilyen formában a legjobb közösség életében is bekövetkezik. Baj akkor van, ha a válság fő oka, hogy a közösség élete kiüresedett, a találkozók nem nyújtanak már gazdagodást, közösségi és lelki élményeket a résztvevőknek. Ilyenkor a közösség előbb-utóbb szétesik, vagy néhány hűséges tag vegetáló kis csoportjává sorvad.

Hogy ez ne következzék be, a közösségek jó része külső segítségre, támogatásra szorul, főképpen akkor, ha a vezető nem kellően tapasztalt a közösségi életben.

Az lenne a legjobb, ha minden egyházmegyében volna olyan lelkipásztori központ, amely közösségvezetői összejövetelek, tapasztalatcserék szervezésével, tanácsadással, módszertani segédanyagok (be­szél­getés-vázlatok, témajegyzékek, játékgyűjtemények) közreadásával, a különféle családi és közösségi témákban járatos előadók közvetítésével, a különféle  közösségi találkozók rendezésével és hasonlókkal segítené az egyházmegye közösségeit.

Amíg ilyen nincs, (vagy csak nagyon kevés helyen van,) addig a közösségek patronálása a plébániák pap- és világi lelkipásztorainak fela­data. Ám ahhoz, hogy ötleteikkel, javaslataikkal, a nehézségek megbeszélésével segíteni tudjanak, nekik maguknak kell e területen tapasztalatokat, ismereteket szerezniük. Hasznos ezért, ha kapcsolatot tartanak egy jól működő közösséggel, és tanulmányozzák a közösségi életről szóló szakirodalmat.[27]

Azzal is segíthetjük plébániánk közösségeit, hogy működésük számára teret biztosítunk, hogy elfogadjuk felkínált szolgálataikat. lehetőségeikhez mért feladatok elvégzésével bízzuk meg őket. Bátorítsuk őket arra is, hogy építsenek ki és tartsanak fenn kapcsolatokat más, hasonló kisközösségekkel. Fontos, hogy legalább a közeli plébániák közösségei tudjanak egymásról, időnként meglátogassák egymást, információkat és tapasztalatokat cseréljenek, együtt imádkozzanak és közösen ünnepeljék az eucharisztiát. Ezek a kapcsolatok a kölcsönös gazdagításon túl arra is jók, hogy kitágítsák a kisközösségek látóhatárát. Segítsenek, hogy ne váljanak magukbazárkózott, különálló szigetekké, hanem a szó igazi értelmében egyre inkább „egyházzá” legyenek.

Munkánk megkoronázása, ha azokból, akikkel foglalkoztunk, élő közösséget sikerül létrehoznunk, mert ezáltal fáradozásunk gyümölcse megsokszorozódik. A közösség előbb-utóbb a keresztény élet kisugárzó fókuszává válik, kovásszá, amely megkeleszti az egész tésztát.

Utólagos mentegetőzés-féle

 

 

 

Újraolvasva a teleírt oldalakat magunk is látjuk, hogy munkánk mennyire töredékes. Elsőként próbáltuk meg összefoglalni a magyar egyházban tevékenykedő világiak pasztorális tapasztalatait, s most aggódva mérlegeljük, vajon mennyire sikerült?

Jobb összefoglalást tudtunk volna készíteni, ha otthagyva egy időre mindennapos szolgálatunkat, végiglátogathattuk volna a jelesebb plébániákat, összegyűjthettünk volna minden jó tapasztalatot, és azokat egy csendes íróasztal mellett annak rendje-módja szerint tudományosan elemezhettük és feldolgozhattuk volna. Erre azonban nem volt lehetőség, ez a könyv lényegében „menet közben” íródott.

De talán ennek is megvan a maga előnye. Talán életszerűbbek így a mondatok, talán jobban megérzi belőlük az olvasó ennek a most kibontakozó szolgálatnak roppant nehézségeit és egyedülálló szépségét. A jól-rosszul elrendezett anyag mögül talán átizzik néha a könyv megírására késztető alapélmény, az a lenyűgöző felismerés, hogy az Úrhoz elvezetni valakit csodálatosan nagy öröm.

Nem valószínű, hogy a világiak szolgálatáról írandó tanulmányok majd sorra hivatkoznak ránk és idéznek ebből a könyvből. De ha az olvasók között lesz néhány, aki szolgálatához inspirációt és felhasználható ötleteket merített belőle, és főleg ha akadnak olyanok, akik e könyv hatására jelentkeznek plébánosuknál bármilyen apró szolgálatra, akkor a megírásába fektetett munka bőven megtérült.