Az első
A várost ért első két bomba a jómódú író villájára és az
Isten házára, egy templomra esett.
A megrendült író kiáltványt írt, s a romházat a köznek adta.
Isten nem írt kiáltványt.
A várost utóbb még számos légitámadás érte.
Lovak
A két lóval már nem engedték be a kapu alá: idegesen
kapkodta mindkettő a fejét: lóésszel teljesen értelmetlen
volt az üvegzápor.
A két ló közt, kezében a kötőfékkel, ő is lószemmel nézte a
világot.
A Liberátorokat.
H Á Z A K
Rom iskola, a Vár aljában.
Gyűlöltem és szerettem.
Egy emelet híján eredeti formájában helyreállították.
Lakóház
Harmincöt aknatalálat és egy tüzérségi találat érte.
Tönkrement benne minden.
Csak az első emelet hatban, az utcai falon egy nagy
falitükör nem.
A fal
A fáradt grúz egy facér szuronnyal szórakozottan piszkálta
a pincefalat. Kiesett egy tégla, s mögüle a házbeli fűszeres
pénze.
A grúznak nem kellett a pénz: a frontról jött hátra, hogy
elszívjon egy cigarettát: aki kért, annak adott egy marék
pengőt. A sápadt fűszeresnek is.
A nyugdíjas rendőr kétszer kért.
Aztán kivitték a ház sarkára, ágyút tolni.
Ott halt meg, a fronton, miközben cigarettát tekert.
A dóznit már nem tudta zsebre tenni: dohánya kárba veszett.
H A L O T T A K
A hárs
Fiatal hárs volt, alig karvastagságnyi.
Teherautó ütötte el, a lökhárító cafatokba tépte le róla
a kérgét, kitörte és odébb hajította vagy tözstávolságnyira.
Szétcsapott ágakkal, pucéran feküdt a járdán. Hanyatt.
A teherautó elütötte, és továbbhajtott. Cserbenhagyta.
Senki se terített rá újságot.
A halálraitélt
Hajnalban fölverték: kéz-lábbilincs, gatyára. Fölolvasták
előtte az itéletet. Az indoklást. Ott. Végezetül, hogy
kegyelmet kapott.
Természetes halállal halt meg.
Ott.
A sebesült
Két kezét, két lábát leszakította, a robbanás, melle összeégett.
Megvakult.
Amíg meghalt, egy hétig jajgatott ütemesen, éjjel-nappal.
Majdnem sikerült megmenteni.
A zászlós, a Városmajorban
Egy fa tövében ült, korrektül végiggombolt tiszti köpenyben.
Bal lábát, térdben behajlítva, fölhúzta. Keze a térdén.
Sebhely nem látszott rajta. Fájdalom sem az arcán. Csak
meglepetés.
Másnapra vicsorított.
Harmadnap megsárgult.
Negyedik nap mindenki messze elkerülte.
A német, a Pasaréti úton.
A járdán feküdt. Feje lelógott az úttestre.
A dögcédula tanúsága szerint tizenhét éves volt. Würzburgi.
A szeme tanúsága szerint az egészből nem értett semmit. Nem
is volt rajta mit érteni.
A német, az útkereszteződésnél
Mikor először láttam, még csak egy tank ment át rajta:
kipukkadt a teste az egyenruhából, olyan volt, mint egy
sárgásvörös alapra csukaszürkével festett, embert ábrázoló
ügyetlen gyerekrajz. Piszkosfehér papíron. Arra sok kocsi
járt: másnapra teljesen elveszítette a figuratív jellegét.
A vlaszovista
Orosz volt: német egyenruhában.
Aztán már semmi.
A zongoraművész
Soká keresték, nem tudták hova lett. A ház előtt találtak
rá, hó alatt.
Valaki rálépett a jobb kezére, teste oldalt fordult, és
ökölbe szorított bal keze kinyúlt a hóból. Erősen fagyott:
csákány híján nehéz volt eltemetni. Ráadásul az
előszobaszekrény, amibe beletették, nagyobb volt a kelleténél.
A Maros utcai
Három emelet törmeléke alól került elő, elég sokára. Nem
tudom, milyen volt: egy ember poros ruharongyokba
beletöltött fejetlen maradéka. A képe nem, csak a szaga
maradt meg az emlékezetemben.
Tömegsír
Két gödröt ástak: az egyikbe a magyarokat, a másikba
a németeket és a döglött lovakat hajigálták. Németeket,
magyarokat többnyire mezítláb: akkoriban nagy becse volt
az ép talpú lábbelinek.