Először a leventéket hajtották el.
Másnap a jószágot. Csak egy hasas üszőt nem: az bármelyik
pillanatban megborjazhatott.
Aztán a kiskastélyt pakolták ki: költözött a tábori kórház.
A kórház szemetjét - véres gézt és vattát, töreket és újságpapírt
- kiszórták a kapu elé.
- Azok is emberek, Vargáné. Csak ne mondjanak ellent nekik -
mondta búcsúzóul az intéző, mikor a bútoraival megrakott szekerek
besoroltak a tábori kórház menetoszlopába.
A kiskastély nyitott ablakait szabadon csapkodta a szél: az
elhasznált kötszerekre, papírhulladékra üvegcserép szemetelt.
Aztán csönd következett: az istállóból nem hallatszott
patadobogás, nem bőgtek a tehenek, nem nyikorgott a gémeskút, nem
zubogott a víz az itatóvályuba. Némán sorakoztak az udvaron a
megmaradt hosszúszekerek.
A csönd ötödnapján három német érkezett. Motoron.
A Varga-keresztnél, a két vadkörte közt, ahonnét lelátni az
útkanyarra, gödröt vackoltak a csatakos hóba, és belehasaltak.
Aztán semmi.
Aztán a Varga-keresztnél rövidet csördített a géppuska. Majd még
kettőt.
- Ölik egymást a népek. Mikor lesz ennek már vége? - gondolta
Vargáné. Fölállt, résnyire félrehúzta a fírhangot, és kilesett.
Aztán, majdnem hogy egyszerre, három dörrenést hallott, a dombon
fölcsapott a sár, a Varga-kereszt eltünt.
A két német föltámogatta a harmadikat, s elindult le, a domb
aljába. A motor nem akart begyulladni, a német káromkodott, az
meg, aki az oldalkocsiban ült, előreejtette a fejét, és halkan
jajgatott.
A motor beugrott, hátsó kereke pörögve szórta a sarat, farolt
egyet, eltántorgott a cselédház előtt.
Az oldalkocsiban ülő német köpenye ujjából csurgott a vér.
- Jézus segíts - mondta Vargáné. - Hát ez a front? - és ránézett
fia katonaruhás fényképére a sublódon.
Csutát dobott a tűzre, aztán leült, s az ölében összekulcsolta
a kezét.
- Teherótók - gondolta. - Vagy tankok?
Mert igencsak rezgett az ablak.
- Az úton? Lent?
Eltelt talán egy óra is.
A vekker ketyegése - szürke posztóra öltött sárga fonál -
kirikította a dübörgő fémes csöndből.
Aztán motorzúgást hallott, közelről, s kinézett.
Lapos kis földbarna teherautó volt, s rajta földbarna katonák.
Visszaejtette a függönyt: eltelt vagy két végtelen perc.
Aztán bedörömböltek, s már rúgták is be az ajtót.
- Szoldát?
Ömlött az ajtón a konyhába a hideg.
Nézte őket értetlenül.
Ketten voltak: egy bajszos óriás meg egy pattanásos suttyó
legényke. Benyitottak a szobába: a legényke, a tányéros kis
puskájával, még az ágyruha közé is beletúrt.
Aztán a konyha közepin megálltak, ránéztek, az óriás mondott
valaminevetőset, s legényke elvörösödött, az óriás végigmérte,
először a legénykét, aztán őt, rávillantotta a fogát, nevetett,
a legénykének virítottak a pattanásai.
Látta: a sipkája alatt be van kötve a feje.
A koszos kötésen átütött a vér.
Savanyú katonaszag maradt utánuk.
- Jézus segíts - mondta.
A vekker kitartóan aprította az időt.
Aztán hallotta, hogy felzúg a motor, s kilesett.
Látta, a két lefelé irányított keskeny fénycsík végigtapogatja
a dermedt kerékvágásokat, a meg-megcsillanó jeget, átsöpör
a didergő bodzabokrokon, elnyeli a sötét.
Keresztet vetett.
Csutát dobott a tűzre, megpiszkálta, leült, s az ölében
összekulcsolta a kezét.
Nem gyújtott világot.
A vekker kitartóan aprította az időt.
- Jézus segíts - mondta.
Fölállt, odament a sublódhoz, kezébe vette katonafia képét.
- Még meglátták - jutott eszébe, s elakadt a lélegzete.
A képet a majdnem fekete homályban közel emelte szeméhez, aztán
kihúzta az alsó fiókot, s bedugta a képet hátra, alulra.
Kint ismerős kahicsolást hallott, caplató lépteket az alig
fagyott sárban, aztán nyikorgott a szomszéd ajtó.
Várt egy kicsit. Aztán - kendőt se terített a vállára - tégláról
téglára lépve átosont, s halkan bekopogott.
Az öreg Sánta Kovács a szomszéd, akkor ült asztalhoz. A néne
a fejével intett, ülne le ő is.
- Menek mán - mondta, s csak nézett, kérdőn, az öregemberre.
- Ezek ....ezek oroszok?
Az öreg mérgesen felhorkant:
- Hát mik!...- Aztán megenyhülten hozzátette: - A sztarzsinak
tetszett a bikaborjú. Paraszt az, ért hozzá.
- Itt hálnak?
- Az intézőházban. Már be is fűtöttek.
- Aztán ? ......Továbbmennek?
- Holnap.
- És?....Utánuk?
- Az hadititok.
- Hát.....hát akkorén....Isten megáldja, Mári néném.
Odaát csutát dobott a tűzre, aztán leűlt a tűzhely mellé. Ült
a sötétben, és várt. Aztán egy idő múlva a sötétben megkereste
a gyufát, meggyújtotta a petróleumlámpát, de a lángját egészen
lehúzta. A lámpa sápkóros fényében hosszú és reszketeg árnyat
vetett minden: a csupor az asztalon, a tűzhelyen a vasfazék.
A sublódon halott férje fényképe, meg a melléje tűzött szalmavirág.
A gerendás menyezetre halványan remegő fénygyűrűt a petróleumlámpa
cilindere.
Sóhajtott, inkább megszokásból, lesimitotta a szoknyáját, levette
fejéről a kendőt, leeresztette a haját - nem volt benne egyetlen
ősz szál -, ügyes kézzel befonta, ledobta lábáról a repedezett
kérgű csizmát, megoldotta a szoknyája korcát, kilépett a
szoknyából, s meztélláb, alsószoknyában megállt a konyha dikója
előtt, felhajtotta a dunnát.
Aztán eszébe jutott az ajtó, odalépett, ráhúzta a reteszt, megint
csak sóhajtott, állt leejtett kézzel - a jajgató németet látta, a
köpenye ujján kicsurgó vért, a nagyobbik orosz feszült, majd
megenyhülő arcát s nevetősen kivillanó fogát, amikor elfele
mentek .....aztán a fiát - hol is járhat? -, napégette képét és
tésztafehér homlokát a katonasapka, az izzadságtól összetapadt
kese haj alatt, és.......igen....átvérzett kötést......
- Jézus segíts - mondta, görcsösen behunyta a szemét, és
végigsímította a homlokát. - Ki az?!
Mert megtaszította az ajtót valaki.
- Ki az? - suttogta. - Maga az, Sándor bácsi?
Várt.
Valaki a kilincset feszegette.
- Mer a fiam katona....a kép!
Elakadt a lélegzete.
- Még betörik....
Meztélláb odalépett az ajtóhoz, s résnyire kinyitotta. Az ajtó
kivágódott: ha hátra nem lép, megüti.
- Mit tetszik....... - s félénken hozzátette - ....vitéz úr?
A legényke félretolta. Mondott valamit, nem értette. De ahogy
a szeme kitágult, ahogy elnyílt a szája, ő arra gondolt:
- Jézus, segíts.....mit akar ez a gyerek? - Merthogy ijedt kérést
érzett a hangjában, hiába, hogy parancsolt: ijedt gyerekkérést.
- Tessék? - Merthogy nem is akarta érteni.
A fiú, mint aki fél, fenyegetően megemelte a puskát. Ellépett
előle: az meg odaállt ő meg az ajtó közé.
Aztán ingerülten intett a bal kezével - jobbjával makacsul
a puskát markolta.
Futott volna, de nem volt hová: ott állt a dikó szélinél. "Csak
ne mondjanak ellent nekik." A fiúnak remegett a szája, s még így,
a homályban is látta, hogy virítanak a pattanásai. Őt nézte,
elkerekedett szemmel, s közben ügyetlenül áttette a puskát a bal
kezébe. S mert ő nem mozdult, egy erősre sikeredett suta
mozdulattal taszított egyet a mellén. - Legalább a hosszi
lenne... - gondolta, ahogy lehuppant a dikóra -...egy ilyen rémült
gyerek....ez mindenre....
Dermedten figyelte, hogy a fiú a jobb kezével a sliccén matat.
Ahogy lenyomta őt, s ahogy meztelen combjához - mert a fiú
fölrántotta az alsószoknyáját - hozzáért a katonanadrág hideg
vászna, tompán puffant a puska a földön. Félrefordította a fejét:
a fiúnak fokhagymaszagú volt a lehelete.
De az nem is kereste a száját: mintha rugóra járna, rándult
jobbrabalra az arca: a katonasapkát se vette le a fejirül.
Várt - várta, hogy oldódjék, föloldódjék a görcse, de nem érzett
mást, csak a fiú gyötrött, fokhagymaszagú fújtatását.
- Te ...te taknyos - suttogta - te...
És egyre jobban fejébe szállt a vér - már kalapált a halántéka -,
kifeszítette magát, elkapta a fiú zubbonyát, fölnyomta, kisiklott
alóla, és fölrántotta.
- Azt hiszed, félek tőled, mi?
Visszakézből a keze fejével: maga is megijedt az erejétől - a fiú
fejéről leesett a sapka.
- A hosszi mondta, hogy gyer ide, mi? Ha olyan nagy legény, mért
nem jött ő? Fél?
Szeme a puskára tévedt.
- Tán azt hiszed, megijedek? Ettől a piszkavastól?
Megpróbált erőt venni a felindulásán: melle, ahogy zihált, az
ingét feszítette - szemérmetlennek érezte magát a gyerek előtt.
A fiúnak megremegett a szája.
- Szégyelled magad mi? Szégyellheted is. Anyád lehetnék....
Neked nincs anyád, hogy megtanított volna tisztességre?
Ennek ugyan beszélhetsz, úgysem érti. - Anyád - emelte föl a
hangját, mintha sükettel beszélne. - Mama....nincs? - mutatta
a kezével. - Mama....nincs?!
A fiúnak lehorgadt a feje.
Nézte hosszan.
- Te....te bolond. - Indult volna a keze, hogy belemarkoljon
a fiú géz közt ágaskodó üstökébe.
- Fáradt vagy, mi? Azt hiszed, hogy megy? És ha megy, akkor más
vagy?
Hátat fordított neki. - Még hogy az ilyen akar....- Hátraszólt
a válla fölött. - Mióta nem ettél meleget, te?
A fiú értetlenül hallgatott. Ő feljebb csavarta a petróleumlámpát.
- Süket vagy? Mióta nem ettél meleget? Meleget - mondta,
s rámutatott a vasfazékra a tűzhelyen.
- Csak mentek-mentek, mint akinek elment a jódolga ....
Kell? ... Enni, te bolond. - Fogott egy pléhkanalat,
szájához emelte, s mutatta: - Enni.....meleget....Az kell
neked....és nem......
A fiú félénken elmosolyodott.
- Akkor meg mit állsz itt, mint a faszent? Azt gombold be -
mutatott a fiú nadrágjára. - És ülj le....hallod?
Megfogta a fiú vállát, és lenyomta a székre. Elébe tett egy
cseréptányért, kezébe nyomta a kanalat, s kimert neki egy nagy
tányér krumplilevest.
Amíg a fiú evett, fölmarkolta a dikóról a szoknyáját, a fiú
háta mögött belebújt, és megkötötte.
- Kell még? Van.
Kimerte a maradékot, szelt egy karéj kenyeret, nézte, hogy a fiú
még a tányért is kitörülgeti. Fekete, pattanásos képe fölött
tésztafehér volt a homloka. Katonafehér. Az átvérzett, koszos
kötésig.
Nézte egy darabig. A fiú nem állta a tekintetét.
- No, akkor szedd a holmidat, és lódulj - súgta, nagyon halkan.
A fiú értetlenül emelte rá a szemét. Nem a szavakat, a hangot
nem értette.
- Jóllaktál ... átmelegedtél ... - mondta, s elnevette magát.
Egy csöppet bizonytalanul. - A hosszit meg tiszteltetem.
A fiú elvigyorodott, mert nevetni látta. - Chaszit.....- mondta.
- Azt, azt, a hosszit, mondd csak meg neki. De mindent elmondj!
Ne ám, hogy hazudj...No...lódulj - mutatott az ajtóra.
S fölvette, kezébe nyomta a puskát. - Még itt felejted .... aztán
szorulsz a hosszitól ... Még mindíg itt vagy?!
A fiú félszegen sapkájához emelte a kezét.
- Ég áldjon - s szeliden az ajtó felé tuszkolta.
A fiú kilépett, s becsapott az ajtón a tél.
Utánaszólt: - És máskor, ha bemégy valahova, verd le a csizmád.
A fiú visszafordult.
- Mert behordod a sarat. Hallod? A sarat - mondta, és becsukta
utána az ajtót.