Lihegett még a három emelettől, mert nem akart addig becsöngetni, amíg egy
kicsit ki nem fújja magát. Az előszoba homályos üveg tompán fénylett -
idehaza van. Ég benn a villany. A szomorú örökzöldet nézte a folyosó
sarkában: belepte a por. Egyszer majd megkérdi, hogy az övé-e, vagy
a házé? Ha el nem felejti.
Megnyomta a csengőt, Bimm... - kivárt -... bamm. A szokott ritmusban.
Egy csöppet megint meggyorsult a lélegzete.
Várt.
Résnyire kinyílt az ajtó, óvatosan. Nem látta - ott állhat az ajtó belső
felén, nem a nyílásban.
Egy pillanatig még várt - arra, hogy az ajtó teljesen kinyílik. De nem
nyílt. Ellenkezett a szokásával - és a természetével -, hogy oldalozva
lépjen be. Annyira, hogy meg sem fogalmazta, de beletelt egy másodperc,
amíg legyőzte az ellenkezést. Aztán belépett, oldalozva.
Igen, ott állt az ajtó belső oldalán. Meztelenül.
- Reggelig várjak? - Egy frottírtörülközőt dobott a vállára, s vizesen
lógott a haja.
Az ajtó valamivel nagyobb zajjal csukódott .- úgy érezte -, mint szokott.
Ő csattanásnak hallotta - lehet, hogy tévedett.
A fürdőszoba ajtaja nyitva, az előszoba is tele a fürdősó meleg illatával.
Megállt az előszoba közepén, nagykabátban.
- Gyökeret eresztettél?
Letette a három szál szegfűt a kisasztalra, levetette a kabátját,
fölakasztotta.
A fürdőszobában már zúgott a hajszárító.
- Bemehetek?
Nem kapott választ. Persze, a zúgás.
- Bemehetek?
A zúgás elhallgatott.
- Tessék?
- Azt kérdeztem, bemehetek-e?
Rövid csend. Aztán:
- Gyere. - Már zúgott a hajszárító.
Megállt a fürdőszoba ajtajában.
- Csukd be az ajtót, kihűl a fürdőszoba.
Látta, a párás tükörben nézi magát, ide-oda forgatja a fejét.
- Ülj le.
Ügyetlenül leült a kád szélére. Még nem volt leeresztve - az párázott
annyira. Érezte, hogy a nadrágján átüt a kád szélén megállt víz. Cipője
is vízben tapicskolt, a recés, zöld gumiszőnyegen.
- Húzd ki a dugót.
Már mozdul, hogy kihúzza a láncnál fogva, aztán levetette a zakóját,
és föltűrte az inge ujját. Úgy nyúlt be a vízbe. Testmeleg volt: mintha
az ő testét érezte volna.
- Törülközz meg, légy szíves.
Nem lett sokkal szárazabb a karja, a törülköző is csuromvíz volt.
Visszaült a kád szélére.
Ott volt lépésnyire tőle a teste. Félprofilban látta: combján, oldalt,
egy kicsit kövérebb a kelleténél - ott lágy hullámot vet a sima bőr.
- Hamarabb végeztem, ne haragudj. És nem volt kedvem föl-alá sétálni
a ház előtt.
A tükörben ott látta az arcát: vékony szálú, száradó haja libegett a forró
légáramban. S ha egy kicsit előrehajolt, mellette a magáét - a két mély
ráncot a szeme sarkában, szeme alatt a táskát, sárga homloka fölött
a gondosan hátrafésült, gyérülő hajat.
- Ne lihegj!
Megpróbált parancsolni a lélegzetvételének. Szerette volna behunyni
a szemét, de nem sikerült.
- Éppenséggel tarthatnád a hajszárítót.
Fölállt, szorosan mögéje, átvette tőle a hajszárítót, s közben keze
a kezéhez ért.
- Följebb... úgy. Jó.
Most fölülről látta a haját, ennyivel volt alacsonyabb nála. A haj a fésű
foga nyomán engedelmesen hátrahullott, s nedves sötétje mézszínűre fakult.
Érezte frissen mosott illatát. A tükörlámpa éles fénye meg-megcsillant
rajta.
- Elzárhatod.
- Hova tegyem?
- A polcra. Mintha nem tudnád.
Rátekerte a zsinórt, és föltette a polcra. Egy pillanatra hátat kellett
fordítania neki.
- Ülj vissza... Állj fel. Ezt akaszd fel előbb.
A frottírtörölközőt vette le a válláról, és nyújtotta oda neki.
- Azt mondtam, ülj vissza.
Most közel hajolt a tükörhöz, úgy vizsgálgatta az arcát. Fölvonta a
szemöldökét, végigsimított rajta, megsimogatta a szemhéját, s az ajkán
is végigfuttatta az ujját. Ő a tükörből figyelte: kicsit távol álló két
szemét, széles, alacsony homlokát, tág orrcimpáját, finoman rajzolt s egy
kicsit húsos ajkát. Látta, a szemfestéket veszi a kezébe: szemöldöke alatt
a vattás pálcikával fehéret visz a bőrére, s a kisujja bögyével, végtelen
gonddal, elsimítja. Módszeresen, elmélyülten szépült: szemhéjára barna
került, aztán kihúzta barna ceruzával a szemöldökét, s a szemhéja árkát
is, fent. Majd vékony és tűhegyes ecsettel lent és fent kirajzolta
a szempillája vonalát.
- Kinek leszel szép?
Az ecsetet tartó kéz megállt a levegőben.
- Magamnak.
A szempilláját festette. Rebegtette a szemét, s lágyan simogatta a fekete
kefécskével a mézszínű szempilláit.
Félig oldalról látta az arcát, s szemből, a tükörben. Szája sarkában
a belső gyönyörűség félmosolya bujkált: tekintete teljesen beleveszett
önmaga képébe. Mellette előrefeszült, hasa finom hajlata alig
észrevehetően emelkedett-süllyedt.
Ő megmoccant, talán egy arasznyival közelebb húzódott.
Észrevette: kezében megrebbent a kefe. De mindjárt visszasüllyedt
önmagába, letette a kefét, s kezébe vette a rúzst. Barnás rúzs volt,
természetes színű.
Ő megint megmoccant: feje előrebillent, s homlokát ráhajtotta a tomporra
a szeme előtt.
- Ne érj hozzám!
Egy türelmetlen mozdulattal megfordult: melle bimbója most ott volt
az ő szeme magasságában.
- Ülj messzebb .... Oda. A kád végébe.
S vissza: két ajka kinyílt, a barnás rudacska végigsimított rajta,
kirajzolta a vonalát. Aztán a két ajak egy kegyetlen mozdulattal
összeszorult, megvonaglott, szétvált. A rudacska most az arcot érte, s a
mutatóujj bögye szinte észrevétlenül szétsimogatta a színt az arca bőrén.
- A körmödet hadd lakkozzam be én.
- Hogyne! Ahhoz figyelnem kell. És.... - lebiggyedt az ajka- remegne
a kezed.
Még utánadobta:
- Hunyd be a szemed. Ne nézz. Azt utálom.
Behunyta a szemét, de nem bírta sokáig: szemhéja belső falán a tükörlámpa
éles fénye a feketeséget vörösre oldotta, s ezen a vörösön behunyt szemmel
még élesebben látta a női test körvonalát.
- Azt mondtam, ne nézz. Nyitva van a szemed. - Várt egy kicsit. - Fordíts
hátat.
Vonakodva fogadott szót. Hallotta a szépítkezés apró neszeit: a megkoccanó
üvegcse hangját, a meztelen talp surranását, a könnyű lélegzetvételt. Nem
fordult vissza. Így is látta.
- Azt mondtam, ne nézz.
- Nem fordultam vissza.
- Akkor is nézel. Menj be... Nem érted?
Fölállt, s megálltak egymással szemben. Fölülről látta a szemét: egy picit
összehúzódott, kemény volt és hideg. Kékesszürke. Mint a tőr hegye,
feszült neki.
Másodpercekig álltak - a szürke szem meg se rezzent. Aztán - nagyon
halkan:
- Gyerünk.... és vedd fel a kabátodat.
Bent megállt a könyvespolc előtt, a könyveket nézegette. Aztán kézbe
vette a bokályt, amit ő vett neki karácsonyra, s a kék virágokat nézte.
De nem látta. Gondolta, leül, de a fotel tele volt: a karfán a piros
melltartó, az ülésen az összegyűrt harisnyanadrág, előtte a magas sarkú
fekete papucs. S a támlán, rendesen letéve, a barna kordbársony farmerruha
és a rozsdavörös selyeming. Amit szintén tőle kapott. Fölvette a
melltartót, arcához emelte, visszaejtette. Az ablakhoz ment, s kinézett.
Meghallotta a háta mögött a könnyű lépteket.
- Gyere kapcsold be a melltartómat.
Odament.
- Ez nem ott volt, ahova tettem... Hozzányúltál?!
Megcsillant a nyakán, a melltartó rése fölött a könnyű ezüstlánc, ami
másra se volt jó, csak hogy rágicsálja.
- Nem engedtem meg... Jaj, hiszen a lábam körmét is be kell lakkoznom.
Kiment.
Kisvártatva bejött és felöltözött.
- Most kellett volna megjönnöd. Ülj le.
A fiókosszekrénynél kölnit rázott a tenyerére, megsimította elől a blúzát,
aztán összedörzsölte a kezét, s végigsimított az arcán.
- Miss Dior... Amit eddig használtam, az is kellemes volt, de ez én
vagyok. Annyira illik hozzám. Az egyéniségemhez. Megállt mellette,
s tenyerét odatartotta az orrához. Ő belehajtotta a tenyerébe az arcát.
Hagyta.
- Ugye? Ha látsz valahol, szólj. Vagy vedd is meg mindjárt. Pesten ritkán
kapni.
- Te kitől kaptad?
Hallatlanná tette a kérdést. Leült vele szemben.
- Szeretném, ha nem nyúlkálnál a kezem után. Tudod, hogy ki nem állhatom.
- S nézte őt, elgondolkodva. - Mikor tanulod már meg, hogy egyoldalú
szerelem nincs?.. Csúnya vagy. Vén vagy. És....- Röviden felnevetett.
- Kata - kizmus?
- Hm... " Mi végre vagyunk a világon?" De hiszen, te tudod. Te csak
tudod. Te fontos ember vagy. Tőled függenek. Sokan. Feleséged van.
Lányaid. Miért kellek neked én? S ha már kellek, miért csak akkor, ha
éppen tudsz magadnak lopni egy félórát? Ennyi neked elég. S ha elég, akkor
miért nem elég? Azt szeretnéd, ha a szeretőd lennék? Mi?... A kurvád?
Ide hallgass: azt hiszed, én nem ismerem a fajtádat? Hogy szeretsz?...
Igen, úgy, hogy kifosztasz. Hogy kiszipolyozol, belőlem élsz. Mint
a csiga, megmászol, és rajtam hagyod a nyomodat.
- Szeretlek.
- Ha szeretnél... Mindegy. Akkor... akkor vigyáznál rám. Tudod te, milyen
az, ha az ember újra meg újra, mindig egyedül fekszik le este? Neked
könnyű, te hazamégy, ott a feleséged, ott vannak a lányaid. Értsd meg,
nekem nincs akinek a kezébe kapaszkodjam. S még te is tőlem várod....
- Én sosem mondtam, hogy...
- Még szép. "Megcsókolhatlak?" Tudod mi az, szerelem nélkül?
Egy száj. Egy darab hús. Menj haza. Várnak. A feleséged. Rohanj.
Én nem fogom a nyakamba venni a családod lelki életét. Hallod?
Fölállt, odament az ablakhoz. Onnan vetette oda, a válla fölött:
- Te a világ legjobb szerepét osztottad ki magadnak. Olyan ember vagy,
és úgy szeretsz, hogy... hogy akit szeretsz... - húzta el a szót-, akár
meg is ölhet. Fölnégyelhet. Te szereted. Még ha rablógyilkos, akkor is.
És ha nem az? Ha nem volt az? Rohadjon meg. Tőled. - Hallgatott - mint
én. Élvezed a... jóságodat... Te ..... te szent. Mi vagyok én neked?
Penitencia?
- Megfordult, két kézzel megtámaszkodott az ablakdeszkán.
- Felelj!
Várt.
- Mit kérdeztem?
Odajött hozzá, megállt előtte, s most ő nézett le rá.
- Mondd, maradt még benned egy picike büszkeség? Egy picike
férfibüszkeség? Ha akarnám, meg is üthetnélek. Eltűrnéd. Mi?...
Most tág volt a szeme, és fátyolos. Orrcimpája egy kicsit kitágult.
- Akkor... akkor legalább...
Hallgattak.
- Menj, és mosd ki a kádat.
Beléakaszkodott a szeme, s kissé szétnyílt az ajka.
Fölállt, kiment, és kimosta a kádat. Mikor végzett, visszajött. A zöld
cserépkályhánál találta.- Támasztotta a hideg kályhát.
- Rendesen kimostad?
- Rendesen.
- Akkor menj haza.
- Vége a mai napra rendelt... - Ezt gúnyosnak szánta, de szánalmasra
sikerült.
- Egyszer s mindenkorra. Látni se akarlak.
Közelebb lépett hozzá, s feléje nyújtotta a kezét.
- Ne gyere a közelembe. Soha. Ne érj hozzám. Nem érted!? Mondd, ember
vagy te?... Mit mondtam?
A lépcsőházban egy pillanatra visszanézett az ajtóra, amit maga csukott be
maga mögött. Aztán lement gyalog, s többé nem nézett vissza. Aznap estére
programja volt: egy szakmai előadást kellett meghallgatnia. Elment,
gépiesen végighallgatta,. s hazafelé menet úgy került, hogy megálljon a
ház előtt. Fölnézett a harmadik emeleti ablakra - világos volt, s résnyire
nyitva. Bement a ház előtt a telefonfülkébe, tárcsázott. A telefon
kicsengett, de nem vette föl senki. Visszaakasztotta, vár, aztán
megismételte a hívást. Megint semmi. Ezt megismételte háromszor,
eredménytelenül. Eltelt közben vagy félóra. Egyszer árnyékot látott az
ablakban: valaki behúzta az ablaktáblát. Gyalog indult a Kőrút felé:
mereven, peckesen járt, majdnem hogy görcsösen. A Kőrútról még egyszer
telefonált, hiába, aztán taxiba ült s a házuk elől, a nyilvánosból még
egyszer fölhívta a számot. Valami furcsa, zsibbadt üresség volt benne.
Visszaakasztotta a kagylót, s a zsibbadtsága csak otthon oldódott fel,
vacsoránál. Feleségével, s a kisebbik lányával vacsorázott - a nagyobbik
színházba ment a fiújával. - Nehéz napod volt? - kérdezte a felesége. -
Fáradtnak látszol. - A svédek - mondta.
Másnap reggel, a rendes időben, érte jött a vállalati kocsi. Zsúfolt
napja volt: hosszú megbeszélés várt rá a gazdasági igazgatóval, s úgy volt,
hogy a két svéd is jön - sokmilliós üzlet forgott kockán. A levéltartóban
nagy halom levél várta. Begyakorolt biztonsággal, átlósan futott végig
a sorokon: soha semmit nem írt alá, amíg el nem olvasta: soha egyetlen
intézkedését sem vonta vissza. A leveleknek talán a felénél tartott, mikor
zümmögni kezdett a telefon. Városi volt - a titkárnője kapcsolta be.
Fölvette a kagylót, vállával a füléhez szorította, s közben aláírt egy
levelet.
- Szükségem van rád... - hallotta.
- Tudod, hogy...
- Ebben a percben gyere.
- Várnak kint, többen is.
- Most azonnal - s letette a kagylót.
Kabátot vett, s menet közben odaszólt a titkárnőnek.
- Be kell mennem a Minisztériumba. Nem tudom, mikor érek vissza.
A kontyos kis öreglány némán bólintott.
Kiment, s amíg az ajtót be nem csukta, ott érezte a titkárnő szemét
a hátában.
Félt.