Zsuzsának
- Aztán ne ám, hogy bemenjen az első kocsmába, és leigya magát -
mondta az őrmester, miközben a férfi az óráját csatolta föl,
s ujjára húzta a karikagyűrűt. Hat év után először.
Nem felelt.
Odakint tombolt a nyár. A színek.
Kék volt az ég, zöldek a fák, sárgák a villamosok. A nők tarka
díszmadarak.
Mindent és mindenkit megbámult: csoda, hogy föl nem pofozták.
Aki annak idején, ha látta, átment előle a túloldalra, most
átjött a túloldalról, és hosszan rázogatta kezét:
- Öregem, hallom, volt egy kis kellemetlenséged..... hidd el,
én is csak üggyel-bajjal...
Itt nem védte tőlük a börtön fekete-fehér egyértelműsége.
Felesége egy vasárnap elvitte kirándulni. Őt meg a kisfiút.
Aki féléves volt annak idején, most meg már majdnem hét.
Az erdőben, az úton, a kisfiú mondta: - Apa, most vezess -
és behunyta a szemét.
Értette a kezét: jó egy percig kerülgetett vakon követ, hullott
ágat, kátyút, kerékvágást.
Aztán a kisfiú kinyitotta a szemét, és azt mondta: - Most te,
Apa!
Engedelmesen behunyta a szemét, s ment is vagy tíz lépést, vakon.
Ő is értette a kisfiú kezét.
Aztán kinyitotta a szemét, s a szeme sarkából látta a felesége
száján a majdnemmosolyt.
Az asszony látta, hogy látja.
Az ék kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag
pászmákban csurgott az útra - kőre, hullott ágra, kátyúra -
a napfény.