A lift, persze, megint nem járt: az utolsó fordulóban már alig vonszolta
magát, de a mocskos karfát nem akaródzott megfognia. Nem is igen tudta
volna: hóna alatt a lazán átkötött barna papírcsomag, a tiszta ágynemű
a Patyolatból, kezében a kulcscsomó és a levél, amit az imént vett ki
a postaládából, másik kezében a cekker és a táska.
A lépcsőház homályos volt, mint mindíg, koszlott, mint mindíg, és büdös,
mint mindíg: az első lépcsőpihenőben ott a folt, a szabálytalan, félig
száradt folt - az ismeretlen lakó, borközi állapotban, megint ott
könnyített magán. Vagy egy kutya?
"Mocsok, mindenütt".
Bedugta először az alsó kulcsot, elfordította, aztán a felsőt, a
biztonsági zárba - azt ellenkező irányba kellett elfordítani -, benyitott,
és megállt a tiszta, üres, de állott levegőjű előszobába. Állt és fülelt:
nem kellett semmit hallania, nem is hallhatott semmit, de nem tudta, hogy
áll és fülel, azt se, hogy mit vár, mire vár. Nem hallott semmit: bedugta
a zárba az alsó kulcsot, bezárta az ajtót lent, aztán fent, a biztonsági
zárat, és beakasztotta a láncot.
Letette a holmit a konyhában, bement, és tágra nyitotta az ablakot -
kintről csak tompa, személytelen dübörgés és égett benzinszag jött be,
s a nyirkos őszi köddel fekete korom - de a benzinszagú levegő is levegő:
kinyitotta az ajtót a szoba és az előszoba közt is. Aztán kirámolt a
cekkerből, kibontotta a papírcsomagot, összetekerte a zsineget, eltette
a kredencfiókba, berakta a tiszta ágyruhát a polcra, s csak akkor vetette
le a kabátját. A lakás teljesen kihűlt - becsukta az ablakot, begyújtotta
a Hérát -, kiment a fürdőszobába, hogy kezet mosson. Útközben végighúzta
az ujját a fehérre lakkozott ajtón.
"Takarítanom kell".
Kezet mosott, pongyolát vett, aztán átment a konyhába: az előbb ott
hagyta a levelet, az asztalra tette.
Iza írt, tudta: azt is, hogy mit: nem jön fel november elsején. Mint
három éve mindíg. Épp az idén ne?
"....... beláthatod, hogy nem mehetek fel. Anyagilag se győzöm, idővel
sem: itt fontosabb a munkám, hogy akár csak két napra is itt hagyhatnám.
Ha apámnak - vagy akár az öregeknek - szükségük lenne rám, ha élnének,
számíthatnának a segítségemre, ezt jól tudod. Mint ahogy te is mindíg".
"Istennek hála, nem."
"Bár az öregek esetében, meg kell mondanom, ez a kiruccanás még csak
szentimentális se lenne, csak álszent: őket csak öregen ismertem meg
igazán, s talán már nem is olyannak, mint voltak: részint talán azért,
amit te meséltél Nagyapáról, az öreget én fiatalon csak könyökvédővel
tudom elképzelni.... "
" Sose viselt."
"....... és keménykalapban."
"A keménykalapját te nyomtad a fejedbe, ha vizsgára készültél."
" De arra még nagyon jól emlékszem, hogy Nanyó az öreget holtában is csak
úgy emlegette: az Uram. Napó még holtan is az ura volt. Szegény kis
rabszolga Nanyó. Az Édesfia. Akiben az Urán kívül már el se fért semmi
a világból. Abból a nyomorúságos kosztpénz központú, áporodott és szűk
kis.... "
"És őbelé? Mennyi,?"
"Tudom, az ember az apjához megy feleségül, vagy az anyját veszi el. Mikor
Apához mentél, te is az apádhoz: annyira még ismertem őt, és emlékszem rá,
hogy ezt tudjam - ma már. Én azonban nem akarok hozzámenni - ez egyben
válasz is arra, amit legutóbb írtál, hogy unokát szeretnél - inkább
senkihez. Eszem ágában sincs feléleszteni semmi régi vitát, nem akarok
fájdalmat okozni neked, de ne vedd sértésnek, nem hiszem, hogy engem
érdemes lenne sokszorosítani. Ez nem a te hibád, nem is téged okollak,
de az enyém sem: az Uradé meg Nanyó Uráé. Most nagyon őszinte voltam,
és lehet, hogy megbántottalak, de az igazság az, hogy annyira egyiküket
se szerettem - ezt talán megérted -, hacsak szegény Nanyót nem, hogy
meghatott képpel tébláboljanak a sírjuknál, letegyem a virágot, aztán..."
" Jó, nem jön fel. De nem muszáj mindent kimondani."
".... ezzel - ne haragudj - nem értek, nem érthetek egyet: aligha
szolgálhatnám..."
" Mintha ettől éppen nem szolgálhatná az élőket, az egészségüket ... Mert
orvos?... Igaz... odaállni a kőnégyszög elé, fölszedegetni a borostyán
közül a sírra hullott leveleket, abban a tudatban, hogy egy perc múlva
úgyis újabbak hullanak rá, s megint csak gyűlnek - két hónapig? három
hónapig? fél esztendeig?... Meg a lelkifurdalás... Hogy ő, hogy ők haltak
meg? És nem én?"
"... ez határozza meg az életmódodat. Azt a kínos - megint csak ne
haragudj, de tudod, soha nem bírtam elviselni körülötted azt a kínos
rendet, azt a fojtott rendet. Hogy nem tűrsz meg magad körül egy
porszemet, egy ráncot, hogy megigazítod a szőnyeg rojtját, de egy
tisztességes ruhád, és örökké abban a hányadékszínű...
"Be veszek egy Andaxint. Be kell vennem."
Bevette, egy korty vízzel, s föltett magának egy feketét. Megitta,
keserűen, s újra kezébe vette a levelet.
".... kardigánban jársz. Kíváncsi lennék, mikor ittál meg utoljára egy
konyakot.. Magadtól. Mert megkívántad. Mikor nézted utoljára - ha nézted
valaha - az ujjaid közt a holdat. Ez hülyeség, tudom, a konyak is, a hold
is, de ez jutott eszembe. Mikor csináltál utoljára valamit, amit nem
kellett, csak azért, mert nem kell? Aminek nem volt meg az állandó helye
az életedben, mint, mit tudom én, a konyhában a kenyérvágó késnek vagy
annak az ocsmány bikafejű hamutartónak az asztal közepén? Ne érts félre,
ez nem ellened szól, ez nem vád, én a szabadságodat kérem számon rajtad,
a te szabadságodat, és teérted... "
" Énértem".
" Jó, tudom, hogy szerinted valakihez tartozni kell / bár szerintem vétek,
de ha már kell, ha már akarsz, legalább ne halotthoz tartozz: ez nem hűség
kérdése, és különben is, nem tudom, tartoztál-e valaha is valakihez
igazán. Felháborít, hogy így eltemeted magad. Elevenen. Azon, hogy
hivatásod nincsen, a te korodban már aligha lehet segíteni. Nem mondom,
restaurátornak lenni... "
"... száz darabban. Az egyikben olajat, a másikban gabonát. Jó, a
harmadikban talán egy halott hamvait... de akkor: rajtuk marad az ember
keze nyoma... vékonyan, ecsettel, ragasztót visz fel a cserép szélére,
odailleszti, borszeszlánggal kiégeti... és a végén ott látja egészben
ott hasasodik... "
"... szép dolog, attól eltekintve, hogy nem fizetik, de ne haragudj,
jobban szeretném, ha nem temetkeznél el, ha nem elégíteni ki: ha valami
olyasmit csinálnál, aminek a való élethez, az emberekhez legalább egy
picike köze van. De csak azért fönn maradni Pesten, ahelyett, hogy
leköltöznél hozzám, ott maradni, ahol egyedül vagy kétmillió ember közt,
mint a kivert... "
" Még mindíg jobb."
" A baj csak az, hogy saját magadat vered ki: mondd, miért vállalod,
hogy...."
" Nem, ez nem megy.... "
Letette a levelet, fölállt, a tükör elé lépett, és hosszan nézte magát.
" Ki kell takarítani."
Kiment a porszívóért, behozta. A törlőrongyot is. A porszívó csatlakozóját
bedugta a konnektorba, aztán odament az ablakhoz, és megint kinyitotta.
Kihajolt. A két házsor közt az utcai lámpából ködkúp terült az utcára.
Innen is, onnan is lassan, párosával közeledtek, követték egymást a
ködgomolyt görgető fényszórók: elhaladtak a ház előtt, kihunytak, s már
csak tilos-vörösek távolodtak. Párosával. Bekapcsolta a porszívót,
megfogta, aztán kezében a porszívószarvával leült.
Végigsímított a homlokán.
"Hasasodik."
A porszívó üresen búgott. Kezét az arcára szorította.
"Az a kicsike meleg is mind kimegy... "
De nem állt fel.
Hátradűlt, és behunyta a szemét.
Iza. Sáros cipőben a frissen vetett ágyon. Miért, hogy ha Izára gondol, és
behunyja a szemét, mindjárt így látja őt: sáros cipőben a frissen vetett
ágyon? Jó. Akkor. De hát annak már nyolc éve, akkor még másodéves volt, és
akkor sem a frissen vetett ágyon: a takarón csak: elaludt: igen, be volt
egy kicsit... ez mással is megesett már: elaludt: hajnalban jött haza,
de nem volt sáros a .... Miért, hogy mindíg így?
- Senkije sincsen - mondta ki félhangosan.
Lenyúlt, kikapcsolta a porszívót, s ült tovább, nyitott ablaknál. Aztán
fölállt, becsukta az ablakot, és visszaült. Aztán, nagy sokára,
kinyújtotta a kezét, keze megállt a telefon fölött, aztán megfogta a
kagylót. Megborzongott. Tárcsázott, de csak a harmadik számig. Letette
a kagylót, fölállt, megtámasztotta a kályhát. Még nem volt meleg, de
a csukott ablak legalább a tompa, hideg morajt kivülrekesztette.
Hosszú ideig várt, mintha már abba belefáradt volna, hogy az ablakot
becsukta. Aztán bólintott, de eltartott egy darabig, amíg rászánta magát,
hogy tárcsázzon újra.
- Jó estét - mondta. - Egyedül van? Igen? - Nem zavarom? - Tulajdonképpen
csak azt szerettem volna megmondani, hogy elolvastam. - Istenem: gyönyörű!
És szeretném visszaadni magának. - Hogy? Maradhat még?... Végleg? - Igazán
nagyon kedves, nem is tudom, hogy .... - Igen. Meg aztán, tudja: a múltkor
említett valamit, hogy ért a... - Grafológiához? - Nem, az írásom nem.
Csak, tudja, azt hittem, az álomfejtéshez, mert álmodtam valamit, valami
nagyon furcsát, egy kutyával. - Persze. Szamárság az egész. Azért
elmondom, jó? - Azt hiszem, inkább korcs: fekete, tudja, és felállt
a füle, az a hegyes kis szőrpamacsos fekete füle .... olyan pumiféle
lehetett, némi terrier beütéssel, olyan cipőgombszemű, de lehet, hogy
ezt már csak képzelem, mert annyit gondolok rá.
- Nem, nem is egyszer, már többször. - Ugyanezt, igen, ugyanezzel a
kutyával. Egy kerítésen kívül, egyedül .... és vártam valamire, talán
autóbuszra, és sötétedett, már majdnem egészen sötét volt. És a házban nem
égett egyetlen lámpa sem, fekete volt minden. És ez a .... ez a kutya
odajött a kerítéshez, és nyítt, úgy sírt, de úgy... ezt komolyan mondom...
mint egy kisgyerek. - Ne szakítson folyton félbe: mit tudom én, hogy
szuka-e, vagy.... olyan mindegy. Még el találom felejteni, bár... nem, nem
felejtem el, soha, még ha akarnám sem... egyszóval hogy nyítt a kis
szerencsétlen, és erre én olyasmit csináltam, amit még soha, még kislány
koromban sem, Így vén fejjel, képzelje, bemásztam a kerítésen. Karókerítés
volt, csupa hegyes karó, fel is nyársalhatott volna, és leugrottam és
beletenyereltem a sárba, és a torkomban dobogott a szivem, hogy... nem,
nem jött ki senki, csak a kutya volt... az nyítt és nyalogatta az arcom,
a kezem, és olyan meleg volt a nyelve, és ahogy beletenyereltem a sárba,
valahogy úgy, de úgy szerettem ezt a kicsi kutyát, ezt a kicsi fekete
jószágot, mint még soha senkit .... soha semmit az életemben, és a karomra
vettem, és amilyen ügyetlen vagyok, nagy üggyel-bajjal átmásztam vele
a ... szóval így lettem és kutyatolvaj. - Nem, nem tudom,
hogy kerültem haza, így nyakig sárosan, és hogy egyáltalán .... -
Nem, nem tudom. Fogalmam sincs. Itt felébredek mindíg. - Semmit nem tudok,
mondom! Talán nem is álmodtam, talán csak álmodtam, hogy álmodom.... azt
szerettem volna, de ha maga csak a grafológiához.... - Hogy? Nem merem
végigálmodni?... - Nagyon kérem...
- Dehogyis. Nem... hagyjon, kérem.... ne!"
Lecsapta a kagylót, s két kézzel szorította a villára, mintha attól félne,
hogy felugrik. Mikor megszólalt nem vette fel: akkor már sírt, először
csak nyüszítve, aztán már zokogott, fékeveszetten, csukladozva. És egyre
azt hajtogatta: - Taka... tani... kell... takarí... takarítani.... - de
nem állt fel, hogy takarítson.