- Zárunk, kérem. Elnézést.
A férfi fölkapta a fejét.
Már annyi? ... Igen ... Volt két kávé, két konyak ...
... egy szendvics ...
Majd én - mondta az asszony. - Én hívtalak meg.
A férfi fanyarul elmosolyodott
Ennyire még telik.
Fizetett. A számlát megtoldotta egy tizessel.
Az asszony a tizest nézte. - Mint egy kistányér. Akár egy ezüsdollár -
mondta. - Nektek pénzeszsák kell.
A férfi fölnevetett. - Annyi azért nincs!
Kimentek a Duna-partra, s egymáshoz igazították a lépteiket. A Lánchíd
lámpasora fénysövényt rajzolt a vízre. Az asszony a Lánchidat nézte. -
Jaj, de pici! - s zavartan hozzátette: - Bocsáss meg. Az ablakunk a Golden
Gate-ra néz. Igazán nem.... - Tudom. Mentek. - Magadról nem mondtál semmit
- jegyezte meg a férfi. Nem kapott választ.
- Kikérdeztél mindenkiről... - Szellemidézés. - Én is elmondtam magamról
mindent.
- Mindent? - Az asszony fölnevetett. - Hogy is mondtad? Hogy rabvallató
szemem van?
Mentek.
- Azt se mondtad meg, hogy miért csak utolsó délután hívtál. Ha egyszer
egyedül vagy.
Az asszony erre sem válaszolt.
S hogy tavaly miért nem kerestél?
- Tavaly itt volt Henry. - És? - Körüllihegték. Magyarul. S csak
vigyorgott a jámbor, nyájasan, mint egy angolszász fakutya. - Történetesen
tudok angolul.
Az asszony várt a válasszal. Aztán azt mondta, egy csöppet fájdalmasan
és egy csöppet megvetően: - Beszélni. Tudod, milyen kevés az? - És te?
- Én már álmodni is angolul álmodom. - Csak azt ne mondd, hogy nem kell
fordítanod.
Az álmaimat? - Hát... mit tudom én ... magadat. Aki voltál. Az
emlékeidet. - Emlékezni is angolul emlékszem. - Az első huszonhárom évre?
- Az nincs. - Nincs? - Ott nincs. Uninterpretable. Tudod, mint mondott
a minap a lányom? "Mami, I hate your girlhood." Hogy gyűlöli. Az ostromot.
A rám szakadt házat. A nyomorúságot.
- És a helye? Nem fáj? - A helye? - Vállat vont. - Ami nincs, az nincs. -
Mint az amputált láb.
Az asszony elhúzta a szája szélét, egy kicsit aszimmetrikusan, mint régen,
még leánykorában. - Egy asszony ott van otthon, ahol a férje... - Kurtán
fölnevetett. - ...az ura... meg a gyereke.
- És a diplomád? Az asszony mutatta. - Összetekertem... szépen, rendesen.
- És?
- Nincs és. Nurse vagyok. Receptionist. Nem mondom, hogy ápolónő, mert
nem ápol senkit. Csak ülök a férjem rendelőjének office ... irodájában ...
és válaszolom a hívásokat.
- ... fölveszed a kagylót...
- ... igen ... fölveszem ... és beírom az appointmentot ... nem tudom,
ezt itt ki csinálja ... ápolónő?
- Mifelénk orvosírnok. Itt is megkövetelik hozzá a görög- latin
nyelvtudást. És az elmélyült klasszika-filológiai ismereteket.
Mentek és hallgattak.
Aztán az asszony szólalt meg:
Henry meg a lányom jó haverok. Nekik minden közös.
- Lausanne-ban várnak?
- Várnak? Nem tudom. Másszák a hegyeket. Egy hét konferencia... tudod...
aztán egy hét hegymászás... nélkülem... nem akartam a nyakukba varrni
azt a huszonhárom évet...
- ... ami nincs.
Az asszony bólintott, s egy futó mosollyal nyugtázta a "nincs"-et.
- Nekik biztos hogy nincs. Uninterpretable... és holnapután indul
a chartered plane. Lausanne ma drága egy szegény amerikainak.
- Akinek nincs olyan tízforintosa, mint nekünk... Szóval miért csak
utolsó délután?
Az asszony hallgatott.
- Benne vagyok a telefonkönyvben.
- A telefonkönyvben! - vágta rá indulatosan, majdnem hogy epés gúnnyal
az asszony. - A telefonkönyvben. Talán tudnom kellett volna, hogy itt vagy?
Az asszony megvonta a vállát, és ment tovább. Megtettek vagy tíz lépést,
mire folytatta. - Te sose tudtál semmit.
- No ?! - Akkor is, hogy megírtam neked azt a lapot... Akkor, mielőtt...
Füredre... és rajta volt a telefonszám... Nem hívtál, pedig...
- Nem írtad, hogy hívjalak. - De rajta volt a telefonszám. - Tudod, hogy
akkor... - Most a férfi hallgatott el. - Jolival. Joliéknál. Tudom. -
Nahát. - Elvetted?.... Nem bántad meg? - Nem! Az asszony oldalról nézte
az arcát. Elmosolyodott. A férfi megérezte a mosolyt, visszanézett rá,
s érezte, hogy nem tud teljesen uralkodni az arcán. - Egy kicsit gyorsan
válaszoltál - szögezte le szárazon az asszony. - Gyorsan? - Gyorsan.
Kérdezzelek még?
- Ne. - A férfi elgondolkozott. - Rajta volt a telefonszám.... - mondta. -
Nem hívtalak. És ez neked elég volt, hogy .... Mentek. - De nemcsak
azért - mondta nagy sokára az asszony. - Az ajtó, tudod. A férfi
fölnevetett. - Sose tudtál ellenállni, ha csukva volt előtted egy ajtó.
Muszáj volt bemenned. - Hallgatott. - Vagy ki. Ha rá volt írva, hogy
tilos. Emlékszel? Fizettél. A rendőr.... mikor megbírságolt... -
Te elszaladtál.
Már letértek a Duna-partról, s egy rosszul világított kis vároldali
utcában jártak. A férfi lemaradt egy lépést.
- Szép lehetsz fehér köpenyben - mondta.
Az asszony bólintott.
- Szép vagy ebben a ruhában is.
- Dzsörzé - mondta az asszony csúfondárosan magyar kiejtéssel. - Szép
vagy - szögezte le tárgyilagosan a férfi. - Köszönöm. Mentek. -
Fizettél. De azzal sose törődtél, hogy a másik mit fizet. - Elszaladtál.
Akkor is. Pedig ott volt a lapon a telefonszám. A férfi időközben
utolérte, de nem lassított a léptén, csak lenézett rá, oldalt. - Néha
azért kimondani is szabad valamit. - Majd: - Te néma voltál, mint a kő.
- És kemény, mi? - Istentelenül. - Voltam? - Mondjam jelen időben? - Ha
magadra is vonatkoztatod. A férfi egy utcalámpa alatt az órájára nézett. -
Késő. Az asszony elmosolyodott. - Már itt vagyunk. - Kivette a táskájából
a kapukulcsot. - Vár otthon valaki? - Tulajdonképpen... - Joli, azt
mondod, Füreden van, az édesanyjánál. A gyerek meg... - Egy kicsit elhúzta
a szót. - .... Lengyelben. Milyen romantikus... Bujdosik? - No, nem
éppen... - Megenyhült a nevetése. - Lány van a dologban. - Akkor? Főzök
neked egy .... mokkát. - Ez kinek a lakása? - Erzsóké. Szabó Erzsóké.
Az a kevei lány, emlékszel, a koleszból. Akinek olyan vastag szőke varkocsa
volt. Dudással járt.
- Mi van vele? - Egyedül lakik... nem sikerült az élete...
- .....és már az igazak álmát alussza.. - Elment....hogy is mondják?.....
kiszállásra... az utolsó nap... - Szóval főzöl egy mokkát... - Van egy
olyan ügyes kis masinája... olyan kopogó vagy mi. - Kotyogó. Álltak
a kapu előtt. - Jó - mondta a férfi.
- Az asszony beillesztette a kulcsot a zárba, és némi erőfeszítés árán
kitaszította a kaput.
- Tessék - mondta. - Tilos? - Most ne beszéljünk a bírságról, jó?
A lakásban a férfi körülnézett. Sivár, modern bútor - a falon egy gyerek
képe, melléje tűzve, a kép sarkába, egy sírkő pillanatképe: - Élt: négy
évet. - Rend. Nehéz, sárga függönyök, behúzva. A komódon kopott maci,
cipőgombszemű. Egy ismeretlen porlepte élet sűrű levegője.
- Az asszony behozta a kávét, kitöltötte. Kerülték egymás tekintetét.
Rájuk telepedett a nehéz mustársárga függöny. A férfi úgy érezte,
megpattan az agyában egy ér, ha meg nem találja a szót, az egyetlen szót,
amivel meg tudja törni a csöndet. - Nincs itt egy lemezjátszó? - kérdezte
rekedten. Az asszony némán megrázta a fejét. - Ez a nő zenétlenül él?
- Ez a nő?... - utánozta a hangsúlyát az asszony, majdnem hogy
gyűlölködve. A férfi felvonta szemöldökét. Hosszan nézte. Az asszony, alig
észrevehetően, nemet intett: - Minek? Hallgattak. - Elszalasztottuk -
mondta a férfi. Az asszony fölállt, kivett a táskájából egy pakli
cigarettát, körülményesen rágyújtott és visszaült. - King size - mondta
a férfi. - Az - bólintott rá az asszony. - Odaátról. Rágyújtasz?
- Nem élek vele. - Nem élsz? - Nem akarod odaadni a Golden Gate-et a
Lánchídért. Ha egyszer kifizettél érte kemény huszonhárom évet. - Ezért
itt most nem akarok újabb tizenkilencet kifizetni. - Nem éri meg. Az
asszony hallgatott. - Akkor nem maradna semmim - mondta végül. - Arra
most se gondolsz, hogy a másik... Hallgattak. - Hogy annak mi marad.
A hosszú cigaretta fele már leégett. Az asszony leverte a hamut.
- Add ide - mondta a férfi. - Csak egy slukkot - mondta az asszony.
- Nem azért - mondta a férfi. Föltolta az inge ujját. - Szívd meg. -
Rátette a jobb kezét az asszony kezére, amely a karosszék karfáján
nyugodott. A cigaretta parazsa fölízzott. A férfi átvette. - Hogy
maradjon utánad valamim. - A cigaretta parázsló végét odanyomta
az alsókarjához. - Szólj, ha elég - mondta.
Az asszony homlokán megfeszült a bőr. Nézték egymást. - Elég! - riadt fel
az asszony, szinte révületből. A férfi visszaadta neki a cigarettát. Már
elszürkült a parazsa. - Nem fog megmaradni - mondta. - Megmarad. Fehér -
mondta az asszony. A kis, kerek sebhely fehér volt, csak a közepén fekete
a beleragadt nyirkos hamutól.
Az asszony idegesen elnyomta a félig szívott cigarettát. - Most kit
büntetsz, engem vagy magadat? - Nem mindegy ? Hallgattak. - Két hete
először nem érzem magam idehaza egyedül. - Akkor engedj most elmennem. -
Menj. Már elmehetsz. - Még el.
Az ajtóban az asszony két kezét nyújtotta a férfinak. Leszorította, hogy
a férfi ne tudja megcsókolni. A száját se, homlokát se. - Még soha ilyen
közel nem voltál hozzám - mondta a férfi. - Itt maradsz velem.
- Kő a kövön - mondta az asszony.
Lekisérte a kapuig, kiengedte. A kapu előtt a férfi egy pillanatra
megállt, maga sem tudta, miért. Nem várta, hogy vissza fogja hívni. Nem is
ment volna. Már elég messze járt, mikor visszanézett az ablakra, amelynek
mustársárga függönyén átderengett a fény. De a sarokról már az se
látszott.
