A gyerek fölnyúlt a terített asztalra - még épp csak hogy elérte-, s föltette, amit maszatos kis tenyerében tartott.
- Vakondka - mondta. - Meggyógyult.
A vakondka pici volt, kölyökvakond még, hamvasszürke.
Döglött.
- Hát ezt hol szerezted?
Nagyanyja adta meg a választ.
- Találtuk. Az erdőben.
- És nem tudtad rávenni, hogy?...
- Látod... Nem győztem a boltban elébe állni, mindenáron föl akarta rakni a pultra...A pultra.
Képzelheted.
- Vakondkát szeretem. Vakondka meggyógyult.
Egymásra néztünk. - Az ördög tudja, mi baja volt ...mitől...
- Nem rég ...Még meg sem merevedett - mondta a gyerek nagyanyja. A vakondkának pici vérgyöngy ült a szája sarkában.
A gyerek érte nyúlt.
- Mossatok inkább kezet - mondtam. Aztán a gyereknek: -
Tudod-e, hol él a vakondka? A föld alatt. Ott érzi jól magát. Ott szokta meg.
Én azt mondom, tegyük vissza a föld alá. Keresel neki egy szép dobozt, mondjuk, azt, amelyikben a lendkerekest tartod, aztán elássuk. Úgy lesz jó neki.
- Akkor nem lát. Átlátszóba tegyük.
Kerestünk egy műanyag zacskót, virágot szedtünk, kopjafát faragtunk. Vakondka fejéhez.
- Mert vakondka meghalt.
A gyerek aznap még vagy háromszor ki akarta ásni. Sikerült lebeszélnünk róla. De este nem tudott elaludni. Már régen sötét volt, mikor fölült:
- Dédi is - tette hozzá nagy sokára.
Hallottuk, csak forgolódik: időbe telt, míg elnyomta megint az álom.