Hölgyeim és Uraim!
Nos. Bajban vagyok. Komoly bajban. Nem először állok itt, Önök előtt, hiszen nálam többször csak a tisztelt zsűri vett részt ezen a versenyen, mégis úgy érzem, most először, hogy komoly nehézséget jelent a téma. Hiszen olyan dologról kell hat percben beszélnem, amit megközelítőleg 26 éve élek. Tehát 26 évet kell hat percben összefoglalnom. Winston Churchill, aki korában egy bölcs ember volt, így fogalmazott: Ha két percet beszélhetek, adjatok egy hónapot, hogy felkészüljek. Nekem hat percem, és három hónapom volt, mégsem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mit is kellene Önöknek mondanom. Mert ki a magyar? A válasz egyszerű. Ugyanis a válasz az, hogy: én. Magyar vagyok. S ezt nem szégyellem. Sőt büszke vagyok rá. Magyarnak születtem. Reggel így kelek fel az ágyamból, miután magyar nyelven álmodtam; este így fekszem le. Napközben így veszekszem a körülöttem élőkkel, vagy éppen így vallok szerelmet egy lánynak.
Szóval: magyarként élek.
Mégis miért kicsit félve vallom meg Önöknek? Miért félek az esetleges vagy csak általam elképzelt következményektől? A válasz: egyszerű.
Tudják, úgy vagyok ezzel, mint Mihály, az öreg székely, aki arról híres, hogy mindig a józan eszére hallgat. Most éppen borozni készül. Leül az asztalhoz, kezébe keríti az első pohár bort, és megkérdezi:
- Józan eszem, megihatom-e ezt az első pohár bort?
Mire a józan esze:
- Persze, Mihály, igyad meg nyugodtan!
No, Mihály úgy is tesz. Kis idő múlva újra megmarkolja a poharát, és megkérdezi:
- No, józan eszem, ezt a második pohár bort is megihatom-e?
Mire a józan esze:
- Persze, Mihály, csak nyugodtan!
No, Mihály úgy is tesz. Újabb kis idő múlva belekapaszkodik a harmadik (negyedik, tizedik…) pohár borba is. Mielőtt inna, újra megkérdezi:
- No, józan eszem, megihatom-e ezt a harmadik (negyedik, tizedik…) pohár bort is.
A józan esze pedig imigyen szól:
- Ide figyelj, Mihály! Éntőlem te most már iszol, amennyit akarsz, mert én úgyis megyek elfelé!
Nemcsak a borivásnál fordul elő, hogy az ember józan esze megindul elfele. És nemcsak a viccben, az életben is szól előtte.
Most, hogy itt állok, én is érdeklődöm a józan eszemtől. S bár kezdetben bátorít: nagy baj nem lehet belőle; most, hogy így magamban harmadszor rákérdezek, mégis ezt hallom, itt benn:
„Hát, Te most már azt teszel, amit akarsz, mert úgyis rád fogják, hogy magyarkodó vagy.” No, Hölgyeim és Uraim, ettől félek. Ezért van görcs most a hasamban, mikor erről beszélek Önöknek, hat percben.
Magyarkodó. Jé, meghaladom önmagam! Legalábbis az általam használt magyar szókincsbe új szót emelek be. Még nem nagyon használtam ezt a szót: magyarkodó. Ki a magyarkodó? Aki veri a mellét, hogy ő magyar; aztán mindenki más keressen egy nagy gödröt, mert nem magyar. Hát még aki spanyol, beduin, esetleg Trinidad és Tobago szülötte… Na az meg halálos bűn. Nem, nem! Nem így kell magyarnak lenni…
Csendben és békében akarok magyar lenni.
Jó, akkor, magyarkodás nélkül még egyszer elmondhatom, hogy magyar vagyok. Illetve: őseim nem azok. Skótok… Igaz, a skót génekből már csak a jófajta felvidéki whisky szeretete maradt meg.
Ám ettől függetlenül magyarul hangoznak imáim, magyarul írok dalokat, magyarul írok verset is.
De mikor lennék igazán boldog? Ha úgy mondhatnám ki azt, hogy magyar vagyok, hogy ne lenne mögötte semmi félelem, semmi tartás. Mivel is fejezhetném be ezt a beszédet? Azzal, hogy a rám jellemző kicsit huncut arckifejezéssel ránézek a zsűrire, s megkérdezem: Önök magyarok? (Persze jó helyen kérdezem én ezt egy magyar szónokverseny kellős közepén…) De azért mosolyogva azt mondom, az igen választ hallva: hurrá! Akkor még nem vagyok egyedül. Akkor még van, aki szintén magyarként él. Aki reggel így kel fel az ágyából, miután magyar nyelven álmodott, este így fekszik le. Napközben így veszekszik a körülötte élőkkel, vagy éppen így vall szerelmet, illetve így hirdeti ki személyemet holnap győztesnek. Ha még van ilyen ember, akkor érdemes magyarnak lenni. Na jó, a győztes helyezésről talán még a cél érdekében le is mondanék.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!